Posted on Hozzászólás most!

Ö. A.: Nacionalizmus, Szupranacionalizmus, Konnacionalizmus

Megjelent: Út és Cél, 1956. évfolyam.
Megjelent: Út és Cél, 1956. évfolyam.

Politikai eszmék és a politikai életben használatos fogalmak általában osztják hirdetőik és híveik sorsát: velük együtt érvényesülnek, vagy velük buknak el. Ha győzelmesek és túlélik első meghirdetőiket, ha új nemzedékek, politikai irányzatok, más társadalmi rétegek veszik át őket, tartalmuk és jelentésük nem ritkán megváltozik, átalakul. A francia forradalommal beköszöntött tömegdemokrácia érvényesülése óta a politikai eszmék különben is gyorsabb elkopási, elhasználódási folyamatnak vannak alávetve. A tömegek elsősorban szavakban és jelszavakban s nem fogalmakban és fogalmi tartalmakban gondolkodnak. Hajlamosak arra, hogy az eszméket és fogalmakat puszta jelszavakká fokozzák le s eme hajlamukat hathatósan ösztönzik a „demokratikus vezetők”, akik kegyeikért hajbókolnak. Az utolsó másfél század az eszmék, eszmények és erkölcsi értékek gyors elnyüvésének kora. Annyian használták őket, annyian hivatkoztak rájuk és éltek vissza velük, hogy nem is csoda, ha elvesztették eredeti tartalmukat, jelentésüket, jelentőségüket és hitelüket. Bármennyire sajnálatos és kiábrándító is ez a felismerés, egy vigasztaló oldala mégis csak van: az elhasználódási folyamat ugyanis csak a felszínen, a tömegek színvonalán és a jelszavak szintjén játszódik le s nem érinti az eszmék tartalmi lényegét. Nem ritkán fordul elő az is, hogy a tömegek csak az egyes szavakat és jelszavakat váltják fel: új neveket adnak régi jelenségeknek, régi tartalmakat öltöztetnek új kifejezésekbe s régi elfogultságokat új érvek páncéljával vesznek körül. S mindennek együttvéve a legújabb kor kibogozhatatlan és áldatlan fogalmi zűrzavara, eszmei tisztázatlansága és ideológiai kavarodása az eredménye.

Többet eszme ettől a zűrzavartól aligha szenvedhetett, mint a nacionalizmusé. Tegnap még milliók esküdtek rá, ma ugyanannyian szidalmazzák. Szidalmazzák, s ugyanakkor gyakorlatilag hódolnak neki: a közvéleményként tisztelt közelfogultságot, a tömegek következetlenségét mi sem jellemezhetné jobban. Ha ma valaki hazafiságról, patriotizmusról beszél, biztosak lehetünk benne, hogy nacionalizmust vél, s ha nacionalizmusról beszél, hogy sovinizmust vél — ily eltolódást szenvedett e három fogalom eredeti tartalma a köztudatban, mert a második világháborúban vesztes Németország a nacionalizmus nevében folytatott sok vonatkozásban soviniszta politikát. S ez az oka annak is, hogy a háborús győztesek manapság nacionalista, sőt soviniszta politikájukat is a „patriotista” jelzővel és jelszóval álcázzák saját közvéleményük s a világközvélemény előtt.

Pedig ha ezek a patriotista nacionalisták vagy nacionalista patrióták e két szó fogalmi tartalmát közelebbről vennék szemügyre, rá kellene jönniök, hogy messzemenően azonosak, egyazon éremnek két oldalát képezik. Mindkettőnek érzelmi, emocionális az alapja. A haza, a pátria, amelyben az ember született és felnőtt, a hon, ahol otthon van, ahová létérdekei, élményei és emlékei fűzik, természetszerűleg közelebb áll szívéhez, mint idegen hazák, idegen pátriák, ahol legfeljebb mint utazó vagy egyáltalán nem járt. Az ember és életének színtere, „élettere” között szoros kapcsolat áll fenn és ha ez benne tudatosul, értékfogalommá válik, ideológiai jelleggel és jelentőséget nyer: hazafiság, patriotizmus lesz belőle. A tudatosulás értelmi és lélektani folyamatának az az eredménye, hogy az ember hazáját más hazáknál tudatosan jobban szereti, fejlődését, felvirágzását, erősödését jobban kívánja, az idegeneknél kiválóbbnak óhajtja tudni és azzá tenni. Az igazi hazafiság nem az „extra Hungáriam non est vita”-féle korlátolt önhittség, elfogultság, önajnározás terméke, hanem sokkal inkább Széchenyi István szemléletmódjáé, aki a korabeli valósággal szembenézve abból indult ki, hogy „Magyarország nagy parlag”, „csúnyácska haza”, amelyet „csinosítani” legelső kötelességünk. „Ha valami felemelheti még e hazát önboldogságára, Ura örök dicsőségére s hozzá illő magasságra, az semmi egyéb nem lehet, mint Nemzetiség és Közértelmesség.”

Széchenyi fenti mondatából is kitűnik az a magától értetődő tényállás, hogy haza és nemzet két egymástól elválaszthatatlan, egymásból folyó és egymást feltételező fogalom és valóság. Ezért az irántuk viselt, ideológiaival tudatosult szeretetet: a hazafiságot és a nemzeti érzést, idegen szóval: patriotizmust és nacionalizmust csak valamely teljességgel kificamodott, a valóságtól és a természetestől elrugaszkodott felfogás különböztetheti meg egymástól vagy hozhatja egymással ellentétbe! A mai demokrata szóvivők pontosan ezt teszik. A „demokratikus” közvélemény pedig tőlük vette át látatlanul s utánuk szajkózza ezt a belső ellentmondást rejtő, tarthatatlan nézetet. Mintha a hazát, mint földrajzi térséget s a benne élő nemzetet el lehetne egymástól választani! Hiszen a haza nem akármilyen földrajzi térség vagy egység, hanem egy nemzet hona. A haza a nemzetiségnek egyben előfeltétele és terméke. A nemzetszeretet, és nemzeti öntudat kialakulása azonos a hazafiságéval: az a nemzet, amelybe beleszülettünk, amelynek nyelvét beszéljük és kulturális kincseiből egyéniségünket gazdagítottuk, amelyhez történelmi, szellemi, művelődésbeli kötelékek fűznek, közelebb áll szívünkhöz, mint más, idegen nemzetek. Ennek az érzelmi kapcsolatnak tudatosult, ideológiaivá vált formája a nemzeti érzés és öntudat, idegen szóval: nacionalizmus. Tagjai vagyunk egy nemzetnek, nációnak, évezredes szerves fejlődésnek vagyunk örökösei és folytatói, beleszülettünk egy politikai, szellemi, történelmi sorsközösségbe, amelynek boldogítását, erkölcsi, kulturális, politikai és biológiai erejének kifejlesztését egyéni ügyünknek is tekintjük. A nacionalizmus az öntudatra ébredt nemzet önfenntartásának, élniakarásának, öncélúságának ideológiája. Nélküle nincs nemzet, legfeljebb csak népfaj.

A fogalom fenti meghatározásából következik, hogy a nacionalizmus elsősorban a saját nemzetre irányul, vonatkozik, mintegy befelé, önmaga felé fordul, önmagára szorítkozik. Az önmagában rejlő különféle erőforrások minél általánosabb és behatóbb feltárása a célja. A sovinizmus ezzel szemben kifelé irányul, támadó jellegű, agresszív, a sajátot más mezetek rovására próbálja boldogítani. Míg a nacionalizmus „befeléfordult” jellegének a szocializmus, a sovinizmus „kifeléfordult” jellegének az imperializmus a velejárója. A sovinizmus a saját nemzetet nem önmaga feltáratlan kincseiből, hanem mások anyagi vagy területi birtokából akarja gyarapítani. Ismérve egyrészt a saját nemzettel szembeni elfogultság, hibái iránti vakság, határtalan és egyben korlátolt nacionális önhittség, másrészt a más nemzetekkel szembeni méltánytalanság, kapzsiság, sértő dölyf.

A sovinizmus rendszerint nacionalista jelszavak és ideológiák köntösében lép fel, mert önmagának a jogosság és igazoltság látszatát igyekszik adni. A nacionalizmus lejáratása és hitelének csökkenése részben ennek a körülménynek tudható be, bár a kettő fogalmilag élesen megkülönböztetendő és megkülönböztethető egymástól. Ezt a fentiekben körvonalazott fogalom-meghatározás kimutatta. Kettőjük gyakorlati elhatárolása valamivel körülményesebb feladat, de a sovinizmus súlyosabb, kirívóbb formái gyakorlatilag is nehézség nélkül felismerhetőek.

A második világháborút követő években a nyugaton győzelmes liberális demokráciák védnöksége alatt széleskörű politikai- és propogandahadjárat indult meg „a nacionalizmus leküzdésére”. Ennek a hadjáratnak egyik gyökere kétségkívül az a hagyományos internacionalizmus volt, amelyből egyrészt a nemzetközi kapitalizmus, másrészt a nemzetközi marxizmus, világnézetileg rokon indái kihajtottak. A lélektani talajt számára azonban az a megrendülés készítette elő, amelyet, elsősorban az európai nemzetekben, a második világháború szörnyűséges pusztítása, a következményeképpen fellépett szellemi, erkölcsi és anyagi nyomorúság váltott ki. Ehhez járult Szovjetoroszország egész Eurázsiát elnyeléssel fenyegető hatalomgyarapodása. Az óriásivá nőtt bolseviki veszély árnyékában a nyugati országok soviniszta jellegű torzsalkodása egy csapással kicsinyes motívumokból született öngyilkossági kísérletnek tűnt. Az európai és világpolitikai helyzet alapjában változott meg. A kor politikai és világnézeti feszültségének pólusai a sokoldalú, egyetemes antagonizmusába helyeződtek át s ehhez az új helyzethez a nemzeteknek önfelfogásukban és politikájukban hozzá kell idomulniok.

Az első ilyenirányú kísérletek balsikerrel végződtek. Gondoljunk csak az „Európai Unió”, „európai integráció”, „Európai Védelmi Közösség”, „Európai Egyesült Államok”, „Európai Tanács” és hasonló neveken fellépő tervekre és intézményekre, amelyeknek egységes nevezője az ú. n. „szupranacionális elv” lett. Ebbe az európai „egységcsokorba” tartozik az „Európai Szén- és Acélközösség” (Montánunió) is, amelyről már működésének első évei után kiderült, hogy aligha fog további egységtörekvések példaképéül szolgálhatni. Min szenvedtek hajótörést az eddigi európai és nyugati egységtörekvések? — Bízvást mondhatjuk: a hibás, elvi kiindulóponton. Közös hibájuk az volt, hogy a sovinizmus helyett a nacionalizmus, a nemzeti gondolat, öntudat és öncélúság ellen keltek hadra s a szervesen fejlődött nemzeti képződményeket, kezdve az államoktól egészen a nemzetgazdaságokig és kultúrákig, nemzetek feletti, „szupranacionális” egytálételbe akarták összevegyíteni. Nem a nemzeteket akarták összefogni, hanem ki akarták kapcsolni őket, el akartak vonatkoztatni tőlük, valami teljesen újban, nemzetietlenül egyetemesben próbálták meg feloldani őket. A szupranacionális elképzelés mellőzni óhajtotta a nációkat és nacionalizmusokat. Ezzel a szándékával azonban zátonyra kellett futnia, mert az emberi természettel, a történelmi fejlődés adottságaival, a közösségképződés szerves voltával került szembe. Magasrendű közösségek csak elemieken alapulhatnak és épülhetnek fel; közbeeső közösségi fokokat nem lehet egyszerűen átugrani. Család, szomszédság, egyházközség, egyesület, üzem, község, táj (tájszólás!), népszemélyiség és nemzet: mindez a közösségi rendnek egy-egy alulról felfelé épülő foka. Nélkülük több nemzetet összefogó tetőzetet nem lehet ácsolni. A szupranacionalizmus a nacionalizmus ignorálásán botlott meg.

A kezdeti „európai” mámor lehiggadásával ez a belátás ma már mind szélesebb körökben hódit. Jellemző a kijózanodásra az a cikksorozat, amely Hans Fleig tollából 1955. november első felében a zürichi „Die- Tat”-ban „Europäismus und Nationalismus” címmel jelent meg. E cikksorozatban, amelynek több igen érdekes és vitatható tételére itt nem térhetünk ki, Fleig a nacionalizmust „az európaiság megjelenési formájá”-nak jelenti ki. „Az utolsó évszázadok történelmét minden egyes európai nemzet egyetlen nevezőre hozhatja: a nemzetek feletti közös uralomformák egymásután széttörtek.” A szerző itt utal a német-római császárság, az osztrák-magyar monarchia szétbomlására, Napoleon és Hitler Európát egyesíteni akaró törekvéseinek kudarcára, majd így folytatja: „Európára a nemzeti elv kikristályosodása a jellegzetes; ez a folyamat annál szembeötlőbb, ha meggondoljuk, hogy a távolságok összezsugorodásának, a térség technikai áthidalásának éppen ellenkező irányú fejlődést kellett volna kiváltania.” A háború utáni európai egységtörekvések a szerző szerint igen heterogén forrásokból táplálkoztak: a vereségében megrendült Németországban új formában, („Abendland”) a történelmi nemzetek feletti birodalmi gondolat éledt ujjá, egy „üdvbirodalom” („Heilsreich”) eszméje, amely jellegében inkább „ázsiai”, mint európai eredetű; a többi nyugat-európai országban az integrációs mozgalom ezzel szemben majdnem kizárólag a németek bilincsbe verésére irányult s a német nemzeti állam feltámadását egy szupranacionális képződmény révén próbálta megakadályozni. Ez a németellenes „szupranacionalizmus”, tehát hamisítatlan nacionalizmusból (Fleig szintén összetéveszti a sovinizmust a nacionalizmussal) született. „…létét a háború utáni európai egységmozgalom messzemenően tévedésnek köszönheti.” Fleig Európa egyes nemzetállamainak együttműködésében látja a megoldást, hiszen a nemzetállamban való gondolkodás „fogalmilag pluralitást tételez fel: egy egyenjogú, demokratikusan felépített államközösség keretein belül”, Európa nemzetállamainak együttműködéséhez „nincs szükség európai szuperállamra, még kevésbé ideológiailag megalapozott Európa-birodalomra”.

Fleig valószínűleg soha sem hallott Szálasi Ferenc konnacionalista koncepciójáról; elmefuttatásában mégis a konnacionalizmusra emlékeztető eredményre jut. Az sem lehetetlen, hogy örömmel csapna le erre a saját felfogását is telibetaláló, ezt pregnánsan kifejező fogalomra, ha hallana róla. Cikksorozata mindenesetre bizonyítja, hogy az az ideológiai köd, amely elfogultságaival, előítéleteivel, vakságával a második világháború után és következtében, az európai agyvelőket megszállta, lassanként felszáll s a mind élesebben kibontakozó igazságok és tények a helyes világnézeti tájékozódást fokozódó mértékben lehetővé teszik. Mit is jelent, mit is tartalmaz tulajdonképpen a „konnacionalizmus” fogalma és ideológiája?

Maga, a fogalom a nacionalizmusok együttesét, összeegyeztethetőségét jelenti; nem csupán az egyes nemzetek nacionalizmusának zavartalan egymásmellettiségét, hanem pozitív együtt- és összeműködését, elsősorban a saját nemzet, közvetve azonban az egész nemzetközösség javára. A konnacionalizmus elve a nacionalizmus fenti meghatározásából logikusan következik. Fenntartja, sőt hangsúlyozza a nemzeti öncélúságot; a nemzetben továbbra is magasztos értékfogalmat lát; de számol azzal is, hogy a 20. századbeli földrészekre kiterjedő világnézeti birkózás korában, a modern technika szabta, feltételek között a nemzet öncélúsága, jól felfogott önérdeke, szellemi, erkölcsi és anyagi teljesítőképességének maximális kifejlesztése: a más nemzetekkel való együttműködést parancsolóan előírja. A konnacionalista nemzetközösség tehát nem öncélú, hanem nemzetcélú képződmény. Biztosítja, hogy az egyes tagnemzetek ne a többi kárára, hanem csupán önmaguk javára legyenek nacionalisták. Sovinizmus a nemzetek eme közösségét minden bizonnyal szétvetné, sőt létrejöttét is megakadályozná; a modern történelmi körülmények között végső fokon a saját nemzetet károsítaná. Ellenpólusa, az internacionalizmus, a gyakorlatba át nem ültethető destruktív, közösségképzésre képtelen tévtan, mert a nemzetek kimetszésével vagy megkerülésével a köztük való összefogás alanyait igyekszik kikapcsolni. Nemzetközösséget csak nemzetek alkothatnak; egyedek sokasága, társadalmi osztályok, vagy más, a nemzetnél alacsonyabbrendű kollektívumok erre a feladatra alkalmatlanok. Hogy is lehetne éppen a nemzetet, azt a közösséget „átugrani”, amely egyedül rendelkezik államalkotó képességgel! Ezért merő utópia, legjobb esetben dőre illúzió egy nagy „nemzetközi” vagy „nemzetek feletti” államról való ábrándozás.

A konnacionalista elvben Szálasa Ferenc, immár több mint két évtizede, a nemzetek összefogásának és együttműködésének, ha tetszik: „integrációjának” egyetlen megvalósítható, gyakorlatba is átültethető koncepcióját fektette le. Azok a történelmi körülmények, amelyek közt politikailag működött, nem engedték meg, hogy a konnacionalizmus nemzetek közötti rendjének gyakorlati érvényesítésén maga munkálkodjék. A második világháború s a rá következő szörnyű időszak katasztrófáját túlélő híveinek és követőinek nem csak az a feladata, hogy az ő ideológiai és politikai hagyatéka felett őrködjenek, hanem az is, hogy az általa lefektetett elvi alapon állva azt továbbfejlesszék, kiépítsék, gyakorlati irányba is kiszélesítsék, konkretizálják. Csak az az ideológia él, amelyik fejlődik! Ezirányú munkásságunk elé az a tény, hogy hontalan, száműzetésben élő hungaristák vagyunk, bizonyos, sok tekintetben fájóan szűk korlátokat szab. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy a jelenleg folyó egyesülési, „integrációs” erőfeszítések sikereiből és balsikereiből, előmeneteléből és meghőköléseiből levonjuk az elvi és gyakorlati tanulságokat és beillesszük őket Szálasi Ferenc hungarista-konnacionalista rendszerébe. Az ő vértanúhalála óta nagyot fordult a világ kereke: államtan, társadalom- és közgazdaságtan, közjog és nemzetközi jog tovább fejlődött; az atomenergia katonai és gazdasági felhasználása, valamint az önműködő ipari termelés („automation”) bevezetése forradalmasította a modern technikát és megkezdte a társadalom szerkezeti átalakítását; a világpolitikai és ideológiai erők konstellációja merőben megváltozott. Mindezt önmagunkban ideológiailag fel kell dolgoznunk, a ránk hagyott hungarista eszmerendszert tovább kell gyarapítanunk, az elvek és politikai normák kezünkbe adott szövetét tovább kell szőnünk — minden oldalon és minden irányba!

Konnacionalizimuson Szálasi Ferenc kétségkívül nemzetközösségi rendet értett. Rend annyi, mint szabályozottság; nemzetközösségi rend pedig annyi, minit a nemzeti életfunkciók nemzetek közötti szabályozottsága, összeegyeztetettsége, egymásrahangoltsága. Annak előfeltétele, hogy ez sikerülhessen, kétségkívül az, hogy a résztvevő nemzetek alapvető elvi, ideológiai és világnézeti kérdésekben közös álláspontot foglaljanak el. Az egész földgömböt átfogó nemzetközi gazdasági élet a múlt század második felében is csak azért valósulhatott meg, mert a liberális kapitalizmusban közös, általánosan elfogadott és vallott ideológiai alapja volt. Ha ez az előfeltétel adva van, hozzá lehet fogni a nemzetközösség gyakorlati működését szabályzó „játékszabályok” felállításához és érvényesülésük intézményes biztosításához. Ehhez sok esetben nem lesz elegendő államközi szerződések kötése a szerződő felek korlátlan, állami teljhatalmának (szuverenitásának) fenntartásával, mert akkor a nemzetközösségi rendet adott esetben és önérdekű okokból bármely állam önkényesen felmondhatná s nem volna mód e felmondás megakadályozására. Több mint valószínű, hogy ez éppen akkor következnék, be, amikor a nemzetközösségi rendnek a leginkább kellene megállania a próbát. A konnacionalista elképzelés összeegyeztethető olyan nemzetközösségi szervezettel, amelyben a résztvevő nemzetállamok szuverenitásuk egy részét bizonyos közös szervekre, intézményekre ruházzák át. Ezeknek a nemzetközösségi szerveknek az a feladatuk, hogy szavatolják a rend tartósságát, kötelező voltát, egyenlő esélyeket nyújtó érvényét. Konnacionalista nemzetközösség aligha valósítható meg a résztvevő nemzetek jogrendjének, gazdaság- és valutapolitikájának, pénzügyének bizonyos mértékű összehangolása nélkül. Közös ideológiai alapon mindez megoldható feladat.

Mivel azonban a konnacionalista nemzetközösségben a nemzetek mint egységek vesznek részt és nacionalizmusukból kifolyólag erejük, képességeik, sajátos értékeik kifejtésére törekednek, sem a közös nemzetközösségi szerveknek, sem a nemzeti berendezések egymásrahangolásának ezt a törekvést nem szabad hátráltatniok. Éppen ellenkezőleg: olyan nagyvonalú feltételek megteremtését kell véghezvinniök, amelyek alatt a nemzeti erőkibontás minden résztvevő számára egyenlő esélyekkel fokozottan lehetséges. A nemzetközösségi szervek feladata tehát nem lehet kormányzás vagy az egyes tagnemzetek életébe avatkozás, hanem a nemzetközösségi élet- és versenyrend felállítása. A későbbiek folyamán a „versenyfeltételek”, a „játékszabályok” betartása felett kell őrködniök. A konnacionalizmus ugyanis nem zárja ki, hanem éppenséggel megkívánja a tagnemzetek közli vetélkedést, és ügyel annak szabályszerű lefolyására.

Ez a feladat lényegileg azonos azzal, amelyet gazdasági életűkben az egyes államoknak kell megoldaniok, ha a tökéletes konkurenciájú versenyrendet akarják keresztülvinni vagy legalább is megközelíteni (lásd „A nagy versenyfutás” c. cikket az ÚT ÉS CÉL 1956. júniusi és júliusi számában). Ahogy a tökéletes konkurenciájú forgalmi gazdaságban az állami gazdaságpolitika ellenőrzi, hogy az egyes üzemek és háztartások az érvényben lévő rend szabályai értelmében versenyezzenek egymással s e rend felborítására vagy kijátszására irányuló kísérleteket, szervezkedéseket, kartellalakulásokat, hatalmi csoportosulásokat megakadályozza, éppen úgy ügyelnek a nemzetközösségi szervek majd arra, hogy a tagnemzetek közti vetélkedés a konnacionalista rendszabályok szerint folyjék le. Az egyes nemzetek életébe, erőkifejtésébe közvetlenül be nem avatkozhatnak; tevékenységük folyószabályozáshoz hasonlítható, amely a kiöntéseket lehetetlenné teheti ugyan, de a lefolyó vízmennyiségen nem változtathat.

Közvetlen beavatkozás, a tagnemzetek életének közvetlen befolyásolása, nacionalista szempontból nem csak megengedhetetlen, hanem gyakorlatilag lehetetlen, is, mert a nemzetközösség szétrombolásához vezetne. Beavatkozni ugyanis csak az egyik javára és a másik kárára lehet. Még ha a nemzetközösségi szervet emberileg szinte elérhetetlen igazságérzet, pártatlanság és tárgyilagosság hatná is át, intervencióiban egy vagy több társnemzet minden bizonnyal önmaga igazságtalan hátráltatását látná. Mindegyikük arra törekednék, hogy a nemzetközösségi szervet önérdekének megfelelő intervenciókra bírja rá; a korábbi nemzetek közötti torzsalkodás ezzel a szervek kebelébe helyeződnék át s azokat lélektani szükségszerűséggel szétvetné. Ezért kellene a közös, intézményeknek a konnacionalista élet- és versenyrend egyenlő érvényű kereteinek és feltételeinek lefektetésére és szavatolására szorítkozniok s magának a versenynek a kimenetelét az egyes tagnemzetek életrevalóságának, teljesítőképességének, tehetségének, szellemi és biológiai vitalitásának átengedniük. Mondanunk sem kell, hogy ez az intézményesített, s amellett korrekt, teljesítményverseny minden egyes tagnemzetet erejének és képességeinek maximális kifejtésére ösztökélné s a közösségen kívül álló nemzetekkel szemben gyorsabb fejlődésüket hozná magával. Ilyen alapon öreg Európánk Amerikával és Oroszországgal is felvehetné a versenyt.

A konnacionalista versenyrend azonban nem csak hasonló a forgalmi gazdasági versenyrendhez, hanem más alapon gazdasági téren keresztül sem vihető. E pontnál válik világossá, hogy a nemzetközösség politikai rendje nem valósítható meg elszigetelten, hanem csakis szoros kapcsolatban a közösség és az egyes tagnemzetek állami, társadalmi, jogi, stb. rendjével. Ha a nemzetközösség politikai rendje versenyrend, úgy az egyes tagnemzetek sem, folytathatnak példának okáért központi igazgatású gazdasági belpolitikát, hanem csupán azonos rendpolitikai elveken nyugvó forgalmi gazdaságpolitikát. Ehhez kell aztán idomulnia az összes többi szakterület specifikus rendjének. Ha az alapvető, az elvi rendpolitikai döntés megtörtént, minden téren kell érvényesülnie s nem csupán némelyiken. Ez a követelmény nem más, mint az egyes szektorok rendjének szerves összefüggéséé („interdependenciájáé”): az egyiknek ki kell egészítenie a másikat, az alárendelteknek a fölérendelteket, a mellérendelteknek egymást: mindegyük „komplementáris” az összes többivel.

Ha konnacionalista alapon állunk s eme állásfoglalásunk nem csupán üres szólam, érzelgős csüngés mozgalmi hagyományainkon, behatóan kell foglalkoznunk a nemzetközösségi rend elvi és gyakorlati problematikájával. Vele hazánk szabadságának visszanyerése esetén amúgy is kikerülhetetlenül szembekerülünk. Magyarország újjáépítésére készül fel az, aki vele kézzelfogható, konkrét formában már itt a száműzetésben foglalkozik. „Kézzelfogható, konkrét formában”: tehát nem csupán elvi, ideológiai és politikai, hanem gazdasági, közigazgatási, kultúrpolitikai, magán-, alkotmány- és nemzetközi jogi oldalával is. Az elvek átültetése a szakterületek részleteibe egyértelmű megvalósításuk elméleti megoldásával, a gyakorlat tervének elkészítésével. A konnacionalista nemzetközösségi rendet Szálaisi Ferenc a hungarista nemzeti rend keretének szánta: a kettő egyelvű, szerves egészet képez. Nacionalizmus a jelen történelmi körülmények közt csak konnacionalista alapon teljesedhetik be. De a tétel fordítva is áll: szabad nemzetek összefogása, együttműködése mindegyikük nacionalizmusát tételezi fel.

(Visited 48 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..