Dövényi-Nagy Lajos: Szigettől-Zágonig

Leírás

„Mint egy zengő, nagy szimfónia tételeiben újra meg újra visszatérő motívum, úgy jár vissza emlékezésében mindenkinek, aki a magyar honvédség erdélyi diadal­menetét láthatta, egy felejthetetlen kép: a zord kék he­gyek kanyargós, istenverte, porlepett útjain vonuló ka­tonaság. Végtelen gyalogos-oszlopok, felvirágozott pus­kával, huszársvadronok, tüzérek, motoros-osztagok. Fellegében a felvert pornak, az acél, a férfiúi erő, a fe­gyelem öntudatával, s e kígyózó menet mellett a falvak utcáin, de kint az erdők és mezők nagy tágasságában is, a lelkesedő, örömtől zokogó, felszabadult magyarok.

Hányszor hallotta az ember a lelkendezés paroxiz­musában elkiáltott szavakat, sírjuk felé ballagó vén em­berek, férfiak, asszonyok és gyerekek száján:

— Hát ilyenek a magyar honvédek? Ilyen szépek? És ennyi fegyverünk van?

Nem volt egyetlen katona, a százezres, óriás hadnak egy közvitéze sem, aki ne érezte volna arcán a test­véri csókot, vállán az ölelést, akinek puskacsövébe, de­rékszíjára, sapkarózsája mellé ne jutott volna egy szál virág, szomjának tíz-húsz kilométerről hozott, hordók­ban, vedrekben, mázas kancsókban az út szélére állí­tott borvízből egy korty, a hajnalok hajnalán sütött kalácsból egy falat.

Aki pedig ebben a lélegzetállítóan gyors menetelés­ben meg—meg tudott állni, elcsodálhatta azt a különös világot, ahol minden szónak mélyebb a visszhangja, s ahol e fogalmak: haza, magyarság, hűség csakugyan a szívből zengenek. Értelmük, tiszta, mert a húszeszten­dős szenvedés tüzében leégett róluk minden salak és sallang.

Az erdélyi utak vándora az emlékek szeredásából találomra, gondolomra elővesz néhányat. Apró képek, a roppant történelmi tablóból egy-egy halvány szín csu­pán mindegyik, de nélkülük az egész mégse lenne hiány­talan, mert ezek a képek, s ezek az arcok, akár a ten­gerből merített csepp az óceánt, úgy mutatják meg az ottani magyarságot.”