Tizenkét évi emigrációs élet után jól esik olvasgatni a szabadságharc menekültjeinek szellemi termékeit, kiadványait, itt-ott megjelent cikkeit, verseit. Olyan szellemi felüdülés ez nekünk, régebbi menekülteknek, mint 1946. decemberében, amikor a müncheni Simmern Schulé-ban az első magyar kőnyomatos megjelent az emigrációban: a „Magyar Vándor”.
Azóta több száz emigráns-magyar kiadványunk látott napvilágot magyar nyelven. Tiszavirág élettel vagy évtizedes rendszeres megjelenéssel, kőnyomatosan vagy nyomtatott formában és a politikai élet minden, színárnyalatában. Megjelentek könyveink is, az egyensúly-regények mellett értékes szépirodalmi munkák, verseskötetek, politikai és egyéb tanulmányok, röpiratok, körlevelek. Nem pihent a magyar toll, az alkotásvágy, a szervező erő. Tizenkét év alatt, nem pihent a magyar szellemi élet a különböző világrészek egyikén sem.
Lapunk szerkesztőségébe befutó levelek, csakúgy, mint személyes tapasztalataink, beszélgetéseink az új menekültekkel, azt bizonyítják, hogy a mostanában érkezett testvérek — akiket gyűjtőnéven szabadságharcosoknak, népszerűbb kifejezéssel élve „freedom fighter”-eknek hívunk (függetlenül, hogy valóban harcoltak-e, avagy nem is látták a barikádokat), éppoly örömmel olvassák a mi sajtónkat, éppoly lelki felüdülés számukra az emigráns sajtó, s már magának a Nemzeti Emigráció létezésének tudata is, mint nekünk az ő írásaik.
Eddig tehát kvittek volnánk.
Mint mondottam: lelki felüdülés… Ezzel az érzéssel vettem birtokomba egy csomó kőnyomatos és nyomtatott kiadványt, amit egy Bécsből érkezett magyartól kaptam és adtam neki cserébe az Út és Cél, a Hídfő és a Hungarista Tájékoztató legújabb számait. Lelki felüdülés volt számomra lapozgatni a legújabb menekültek első sajtótermékeit: a „Bécsi Magyar Híradó” 1. évfolyam, 6-ik, számát s még néhány sokszorosított körlevelet. A Bécsi Magyar Híradó olvasása közben azonban némi csalódás ért, amikor annak fejléce alatt Kéthly Anna nevét — a közismert Vörös Annáét — pillantottam meg, aki felemelt öklével egész a Madison Square-ig mentette a bolsevizmust. Az egész lapból valami baloldali szellem, valami áporodott koporsószag ömlött felém.
Világért sem állítanám, hogy a B. M. H. nem jó újság a maga nemében. Ezek a cikkek és a levelek a tengerentúli államokban uralkodó helyzetet, kereseti lehetőségeket, árakat és béreket vetítik az olvasók elé, de semmit sem írnak róla, hogy mi legyen a kötelessége szabadságharcos ifjúságunknak a Hazán kívül; a Hazájával szemben! Teljesen hiányzik a B. M. H.-ból a nemzetnevelés, nemzeti öntudatunk ápolása, fejlesztése a magyar nyelv ápolása, a magyar kultúra megtartása, továbbvitele… ami nélkül mi magyar-emigráns, magyar újságot elképzelni sem tudunk és ami egész emigrációs életünknek értelmet, tartalmat, hivatást ad. Csupán a zsidóság érdekében Íródott benne egy igen jellemző cikk — mely atomfelekezetű cikkíró tollára vall —, s amit fölösleges ismertetnem, hiszen már szó volt róla az Út és Cél februári számában.
Csalódottan tettem le ezt az elegáns nyomtatott lapot és új reményekkel, megújult lelki felüdülés reményében vettem kezembe a szegényesebb formában készült kőnyomatos lapokat. Mennyire más volt ez az anyag! Mintha a bőven kiömlött magyar vérrel írták volna. Csupa lelkesedés mind. A névtelen költők forradalmi versei éppen úgy, mini a különféle felhívások, kiáltványok. Csupa szív és csupa lélek minden lap, minden sor és minden betű…
Két világ ez magyarok…
Egyik előkelően nyomtatott, telve materiális realizmussal, amelyben az idealizmust mindössze a zsidó faj védelme jelenti, de végeredményben ez is realizmus, ha a cikkíró, s bizonyára a B. M. H. valamennyi munkatársának faji hovatartozandóságát tekintjük.
A másik szegényes, néhol elmosódó, kőnyomatos forma, telve idealizmussal, hazaszeretettel, buzdítással, szívvel és lélekkel. Lelki felüdülés volt számomra a könyomatos kiadványokat olvasni és azt hiszem valamennyien régi emigránsok, akik ezeket olvassuk, örömmel szorítjuk meg gondolatban e röpiratok szerzőinek kezét, hiszen ez az a szellem, mely bennünket is cselekvésre késztetett 1944. októberében és ugyanaz robbantotta ki a dicsőséges magyar szabadságharcot 1956 októberében.
A sok közül csak egyetlen lap ütötte meg a szememet, amely „Bajtárs!” megszólítással kezdi mondanivalóit és „Jöjjetek!” felhívással végződik. Aláírásként „Szabad Földön Élő Forradalmi Demokratikus Ifjúság Bizottsága” szerepel. Egy szembetűnő mondat pedig így hangzik: „Aki magyar, velünk tart!”
Ne essék félreértés: e felhívás, szövegének többi részével egyetértünk. Igazat adunk a nevezett Sz. E. F. D. I. Bizottságának abban, hogy az októberi forradalom lángjának tovább kell lobognia és hogy ezt az erkölcsi tőkét ne engedjék aprópénzre váltani. Annál inkább helytelenítjük azonban, a magát „demokratikus”-nak nevező ifjúsági bizottságnak e merőben totális ízű kijelentését: „Aki magyar, velünk tart!” Ez ugyanakkor azt is jelenti és akár úgy is írhatták volna: „Aki nem tart velünk, az nem magyar!”
Merész kijelentés, de a mi számunkra nem új. Négy évvel ezelőtt találkoztunk ehhez hasonló, de lényegében ugyanilyen totális kijelentéssel, ami akkoriban egyenesen zsarolásnak tűnt fel. Abban az időben történt, mikor a kanadai Torontóban néhány díszmagyar, Borsay Tivadarral az élükön, a Szálasi Ferenc emlékére mondott hungarista szentmisét kormányalakításnak minősítette, majd hűséget nyilatkozott Horthy ex-kormányzónak, végül pedig valóban ellenkormány megalakítását határozták el; éspedig Horthy égisze alatt. Pergel Lajos nevű szóvivőjük — nyilván a propagandaminiszteri tárca ambiciózus jelöltje — szinte zsarnoki módon írta meg a Kanadai Magyar Újságban, hogy aki nem ismeri el Horthy Miklós jogfolytonosságát és vezető szerepét az nem érdemli meg, hogy magyarnak nevezzék!
Borsay, Pergel és társai tehát csak azokat tartották magyaroknak, akik Horthyt még az emigrációban is „Legfelsőbb Haduruknak” tekintették. Ezek szerint azok a honfitársaink, akik huszonöt-harminc évvel ezelőtt, éppen a Horthy rendszer gazdasági terrorja miatt kényszerültek Hazájukat elhagyni, de a messzi idegenben magyar templomot építettek, magyar egyházközséget szerveztek, magyar újságok megjelenését tették lehetővé, magyar otthonokat és magyar könyvtárakat létesítettek és az összeomlás után hajószámra küldték haza a szeretetcsomagokat — nem nevezhetők magyaroknak. Miként azok sem, akik 1944. október 15.-én szembeszálltak a kapituláló kormányzóval, nem engedték a Nemzetet belesodródni a kormányzó részéről tervezett gyalázatos árulásba, hanem a Fegyveres Nemzetszolgálat, az ifjúsági légiók kereteiben, tovább folytatták a harcot Nemzetünk szabadságáért.
Az Sz. E. F. Demokratikus Ifjúság Bizottsága viszont csak azt tartja magyarnak, aki hozzájuk csatlakozik, vagyis elfogadja és magáévá leszi az egyáltalán nem magyar eredetű demokrácia világnézetét még akkor is, ha azzal egyéniségünk, világszemléletünk, elvünk, nemzeti öntudatunk ellenkezik… Ezek szerint: akik 1938-ban a korántsem demokratikus hungarista „szabadcsapatok” avagy a „Rongyos gárda” tagjaként harcoltak és esetleg még is haltak a Felvidékért, azonkívül azok, akik 1944/45-ben — szintén nem demokratikus, hanem nemzeti vonalon — ugyanazon ellenség ellen harcoltak, mint 1956 hősei és a Nemzet totális védelmére összpontosítottak minden erőt — nem magyarok.
Furcsa felfogás és ne vegye tőlünk rossz néven a Sz. E. F. D. I. B. ha eme felfogással éppúgy nem értünk egyet, mint ahogy nem értettünk egyet a kanadai Horthy-rajongók hasonlóan totális felfogásával sem. És pedig azért nem, mert hungarista magyarok vagyunk, azaz nemzeti alapon álló szocialisták és keresztények, tehát a nemzeti érzésünk mellett emberek is tudunk lenni. Az emberies gondolkodás, a humanitás íratlan törvényei szerint pedig el kell ismernünk, hogy a Mindenható nem teremtett egyformára bennünket. Minden embernek más az egyénisége, mások a meglátásai. S ha egyszer mi: minduntalanul totalitással vádolt hungaristák elismerjük létjogosultságukat, sőt magyar voltukat is az arra érdemes demokratáknak, akkor miért nem ismerik el a szólás-, vallás- és politikai szabadságot oly kevélyen hangoztatok is a mi létjogosultságunkat?
Nagyon téved a Sz. F. E. F. D. I. B. ha azt hiszi, hogy jó magyarok csak demokraták lehetnek. Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi, Rákóczi és még a több magyar vezető, nem voltak demokraták és ki vonja kétségbe magyar voltukat? Mi hungaristák is inkább nemzetiek vagyunk és maradunk, mintsem, hogy magunkévá tegyük azt a fogalomkört vagy ha úgy tetszik világnézetet, amelynek jegyében a bolsevizmus legázolta hazánkat, (népi demokrácia) és ugyanennek a jegyében (a nyugati demokrácia) az egész szabad világ — élén az Amerikai Egyesült Államokkal — elárulta Nemzetünket. Mégis, nem volt Magyarországon politikai párt vagy mozgalom, mely annyi hőst és annyi vértanút áldozott volna a Haza oltárán, mint a Hungarista Mozgalom. A világ minden, résziében szinte hetenkint keressük fel a legújabb magyar menekültek táborait, ahol bizony — majdnem mindenütt — az atomfelekezetűek gyűrűjében sóhajtozik „Solymosi Eszter árva népe”. Más célunk nincs a látogatásokkal, mint hogy kezet szorítsunk a harcosokkal, hazai hírek és hogylétük felöl érdeklődünk, olvasnivalókat vigyünk nekik — nos hát igen — hogy vigasztaljuk őket és csillapítsuk féktelen atiszemitizmusukat. Igen, tudja meg a világ; hogy ezek a magyar fiatalok sokat láttak és tanultak és még többet tapasztaltak otthon a tizenkét évi elnyomás alatt, meg a menekülésük alatt is. Ezeket a magyarokat nem a „náci propaganda” tanította antiszemitizmusra és az ezzel mindenütt párhuzamos antidemokratizmusra — hanem maga az élet!
E tiszteletreméltó és megbecsülést érdemlő Demokratikus Ifjúsági Bizottságnak és az egész 170.000 főnyi legújabb emigrációnak számolnia kell vele, hogy az 1956. október 23.-án kitört szabadságharc előtt is éltek már Nyugat földjén magyar emigránsok és ez az emigráció az elmúlt tizenkét év alatt nem aludt. A sok fércmunka mellett színvonalas lapokat, irodalmi és tudományos műveket adott ki. A műkedvelők és hivatalos ripacsok mellett tiszta magyar színművészet kultúráját építette, kezdve a müncheni Magyar Kamaraszínháztól Szeleczky Zita argentínai társulatáig. Több nagy mozgalomba tömörítve őrizte nemzeti érzését, hazaszeretetét és építette a jövőt, s ha e mozgalmak néha úgy is tűntek, hogy szemben állottak egymással, a közös nemzeti alapon azért mindig megegyeztek és szolidárisak voltak. Ez az emigráció megbecsülést szerzett a magyar névnek a befogadó államok különféle fórumain is, a munkapadoknál is és a francia idegenlégióban is. A szabadságharc kitörésekor itt Nyugaton ezrek és ezrek voltak képesek házat, gépkocsit, kényelmes otthont, jó állást, családot hátrahagyva bevetésre jelentkezni a magyar szabadságharcba, ami csupán fegyverhiány és a nyugati államok részvétlensége miatt hiúsult meg.
Félre ne értsen bennünket senki. Pillanatig sem akarjuk lebecsülni az otthoni magyarok tizenkét évi szenvedéseit, legkevésbé a szabadságharc dicsőségét, de valahogy a legújabb menekültektől egy kevéssel több megbecsülést vártunk.
