Posted on Hozzászólás most!

Ö. A.: Szabadság és demokrácia

Megjelent: Út és Cél, 1955. évfolyam.
Megjelent: Út és Cél, 1955. évfolyam.

A nyugati világ tehetetlenségben, tanácstalanságban, céltalanságban és sorozatos visszavonulásokban megnyilvánuló politikai válsága kezdi felrázni és mozgósítani azokat a szellemeket, akikben még van tárgyilagosság, elfogulatlanság és bátorság arra, hogy a hanyatlás okát az 1945-ben a bolsevizmussal szövetségbeli győzedelmeskedett nyugati demokratikus rendszerben is keressék. A nyugat válságának, megcsömörlöttségének és önmagával való meghasonlásának persze számos egymással kölcsönhatásban álló oka van. A legfontosabbak és legmélyebbek, az elsődlegesek a tudat, az életfelfogás és világnézet alaprétegeibe nyúlnak le és — mint már annyiszor a világtörténelem során — újból nyilvánvalóvá tették, hogy a gazdasági fölény, a viszonylag magas életszínvonal és a fejlettebb technika nem minden esetben szavatolja a történelmi harcban való fenn- és felülmaradást. Az anyagi eszközök és lehetőségek egykönnyen csütörtököt mondanak, ha hiányzik mögülük a lélek, a saját ügyben és életszemléleti értékekben való hit és megvédésükre való eltökéltség. Nem lehetetlen, hogy a nyugati válság gyökere éppen a történelmi fejlődés során elért példátlan hatalomnak, műveltségnek és anyagi jólétnek azon csúcspontjában keresendő, amelyen a szellemi, erkölcsi és társadalmi differenciálódás önmaga ellen fordul, öngyilkos, mindent felbomlasztó folyamattá válik, ha nem sikerül egy egyetemes megújulásból új erőt, új hitet és lendületet meríteni.

Az általános válságnak egyik politikai és ideológiai vetületével foglalkozik „Das Ende aller Sicherheit — eine Kritik des Westens” című nem régen megjelent könyvében a német publicista Winfried Martini. A szerző a nemzetiszocializmus minden gyanújától mentes közíró, engesztelhetetlen ellenfele a zsarnokság és elnyomás minden változatának, aki a szabadságot minden belső és külső támadással szemben megvédendő legfelsőbb értéknek tartja. Könyvének írására éppen az a felismerés és szorongató aggodalom késztette, hogy — ellentétben az elterjedt, naiv közelfogultsággal — a szabadság ügye a nyugati demokratikus rendszerekben nemcsak hogy nincs biztosítva, hanem egyenesen veszélyeztetve van. Ez a veszélyeztetettség szerinte egyaránt külső és belső: a demokrácia egyrészt képtelen eredményesen szembeszállni a szovjet tömb terjeszkedő hatalmával, másrészt lényéből kifolyólag belsőleg is a szabadság megsemmisítésére tör: minden tekintetben a zsarnokság és politikai totalizmus zsákutcájában toporog. Martini demokrácia-ellenes érvelésében kétségkívül ez a második szempont a legeredetibb, hiszen ő éppen abban a nyugati demokratikus rendszerben pillantja meg a szabadságot fenyegető kórokozót, amelyet a felületes közelfogultság a szabadság garanciájának vél. Gondolatmenetét oly érdekesnek és figyelemreméltónak tartjuk, hogy — legalább vázlatában — olvasóink elé óhajtjuk tárni, anélkül, hogy részleteivel, következtetéseivel és motívumaival minden tekintetben egyetértenénk.

Hogy jut el Martini ahhoz az — első pillanatra meglepő — eredményhez, hogy a demokrácia lényéből kifolyólag hajlamos a totális diktatúrába való torkollásra? Rousseaunak a modern demokráciát megalapozó művéből, a „Társadalmi Szerződés”-ből („Contrat Social”) indul ki. Rousseau szerint az államvezetésnek a „közakarat” (volonté générale) szerint kell végbemennie. Ez a „közakarat” fogalmilag különbözik ugyan az egyedek politikai akarásának összességétől, de gyakorlatilag mégis csak a többségi határozat formájában juthat kifejezésre. Forrása és birtokosa a teljhatalmú nép („népszuverén”), amely az egyedek felett épp oly korlátlan hatalommal rendelkezik „mint ahogy a természet minden egyes embert a saját végtagjai feletti korlátlan hatalommal ruházott fel”. A közakaraton nyugvó állami hatalom ezért teljes, totális, az egyes állampolgárt érintő minden kérdésre kiterjedő, ellentmondást, ellenzéket vagy kisebbségi jogokat nem ismerő és nem tűrő. Rousseau utópista meghatározása szerint az állami teljhatalmon keresztül érvényesülő „volonté générale” nem torkollhat elnyomásba, az individuum szabadságának csonkításába, mert. a tévedhetetlen közakarat érvényesülése a társadalmi szabadság legjobb kezessége. Az egyén szabadsága pedig éppen abban áll, hogy ennek a közakaratnak feltétel nélkül aláveti magát. A „volonté générale” lényéből és fogalmából kifolyólag egyedül és kizárólag a közjóra törekedhet s ha az ellentétes véleményű vagy akarású egyént engedelmességre, meghajlásra szorítja, végeredményben nem tesz mást, mint arra kényszeríti, hogy szabad legyen. Az egyén szabadsága csak akkor van adva, ha ugyanazt akarja, mint a teljhatalmú nép (a többség).

A közakarat és a szabadság Rousseau-féle utópista meghatározásában már benne foglaltatik a kisebbségi vélemények iránti türelmetlenség és intolerancia. A kisebbségi vélemény a legjobb esetben téves s erőszakos elnyomását a „volonté générale” fogalma és posztulátuma igazolja. Ez a Rousseau-fogalmazta demokrácia először a francia forradalom jakobinus korszakában jutott érvényre s Martini nagy gonddal ki is elemzi a totális diktatúra s a jakobinus demokrácia közti lényegbeli rokon vonásokat. Még a modernnek gondolt „totális háború” fogalma is a jakobinus kor szülötte: „Ha a királyok megtagadják a békét, akkor legyen a háború totális; lázadjon fel az egész nemzet!” — kiáltotta Robespierre a Jakobinus Klub előtt 1792. márciusában tartott beszédében. A vallásellenesség — mert a vallás a polgárok személyiségének egy részét igénybe veszi s elvonja őket az állami ügyektől — ugyancsak a jakobinus rendszerben megvalósult demokrácia totális jellemvonása volt. Ez a demokrácia a családot sem hagyta érintetlenül: „A privát család szellemének el kell tűnnie, ha a nagy család — a köztársaság — hív” — írta Barère 1793 május 31.-én s kifejtette azon nézetét, hogy a gyermek elsősorban a köztársaságé s csak másodsorban a szülőké. Martini azért foglalkozik nagy részletességgel a jakobinus demokráciával, mert totalizmusát akarja bizonyítani s egyben rá akar mutatni a közte s a modern totális diktatúrák közti jelleg- és lényegbeli azonosságra. A Rousseau-féle eredeti és valódi demokrácia totalizmusa, valamint a modern diktatúra totalizmusa közt csak fokozati különbség van, az első a másikba vezet s a második az első logikus következménye, beteljesülése — ez a szerző alapvető tétele, amelynek alapján a nyugati demokráciát kérlelhetetlenül bírálja. A demokrácia eredeti elgondolásának ismeretében semmi esetre sem tűnik alaptalannak és jogosultatlannak, ha a modern diktátorok — Martini elsősorban Hitlert említi — saját rendszerüket „valódi” demokráciának nevezik. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a német nép „közakarata”, azaz többsége — legalább is a második világháború győzelmes szakaszának a végéig — Hitler mögött állt s Rousseau tanának értelmében ez a puszta tény a nemzetiszocialista rezsim minden cselekedetének és egész politikájának megadta a „demokratikus” legitimációt. A társadalom teljes uniformizálása is megfelel annak a funkciónak, amelyet a teljhatalommal felruházott „népszuverénnek” Rousseau szerint ki kell fejtenie, hiszen az egyed igazi szabadsága éppen az által valósul meg, hogy önmagát áldozza fel az állam, a kollektívum érdekében.

Carl Schmitt professzor — 1933 előtt megjelent — munkái alapján Martini más vonalon is bizonyítja a demokratikus állam totális voltát. Az a tény, hogy a demokráciában a politika végső fokon a széles társadalmi rétegek hatáskörébe tartozik, magával hozza a társadalmi élet legmesszebbmenő politizálódását. Állam és társadalom ily módon teljesen egybefolyik és „azonosul”: egyrészt minden társadalmi kérdés állami és politikai feladattá válik, másrészt minden állami, politikai problémát a társadalomnak kell eldöntenie. Az egyéni és társadalmi életnek ezért nem marad egyetlen politikamentes területe és vonatkozása sem, minden megnyilvánulása politikummá válik. A demokrácia a közvéleményt az állandó politikai „mozgósítottság” állapotában tartja. Ez az állapot nem más, mint az állami és politikai totalitás kifejeződése. „A modern nagy demokráciák s a barna vagy vörös totális államok közti különbségek gyakorlatilag ugyan még jelentősek, de elvileg a látszólagosnál jóval kisebbek: a köztük lévő elvi különbség abban a mértékben zsugorodik, amelyben a jakobinus elem a liberális elemet… visszaszorítja.” A demokráciában még feltalálható szabadság kizárólag annak tulajdonítható — folytatja Martini — hogy „a totális hatalomért versengő csoportok közt a harc még nem dőlt el” véglegesen. Abban a pillanatban, amikor ez a harc eldől, a demokrácia „alkotmányosan” és kifogásolhatatlan demokratikus úton-módon torkollik totális diktatúrába.

Winfried Martini tehát azért ellenfele a demokráciának — s következményének: a diktatúrának — mert tőlük a szabadságot, a nyugati világ, műveltség és életstílus elsőszámú értékét félti. Itt említendő meg, hogy a szerző a liberalizmust szigorúan megkülönbözteti a demokráciától. Az első szabad és individuális, a második totális és kollektív jellegű. Hogy e két politikai és szellemi áramlat — főként a 18. és 19. században — együttesen lépett föl s a jelenlegi konvencionális és felületes közfelfogás szerint is messzemenően azonos, csupán annak a történelmi összetalálkozásnak az eredménye, hogy kezdetben mindkettő az abszolutista királyság ellen küzdött. A közös ellenség elleni hadakozás hozta létre ezt a különös, ellentmondó és időleges szövetséget s így állhatott elő a közvélemény tudatában a „liberális demokrácia” egyöntetű és egyértelmű tévképzete. Martini nem csupán a „szabadság” és „egyenlőség” jelszó általánosan ismert fogalmi ellentétére gondol, hanem ideológiai és szellemtörténeti elemzését nyújtja annak a tételének, hogy a tolerancia, a kisebbségi nézetek védelme, a sajtó-, szólás- és véleményszabadság s általában mindaz, amit a demokrácia érdemének tartunk, a szabadelvű áramlat terméke és vívmánya. Az egyéni és kisebbségi szabadságjogok ellentmondanak az eredeti demokrácia beállítottságának és természetének. A közvélemény tudatában a demokrácia tehát a liberalizmus tollaival ékeskedik. „Csak amennyiben a teljességgel más jellegű liberalizmus a népszuverenitás demokratikus elvével szövetkezett és bizonyos jogállami elveket valósított meg, keletkezhetett az a benyomás, mintha egyrészt a demokrácia, másrészt a tolerancia, vitakészség és kompromisszumokra való hajlam közt lényegbeli azonosság állna fenn.”

A liberalizmusnak a demokráciától gyökerében eltérő jellege kifejezésre jut kettőjüknek a parlamentről és a parlamentarizmusról alkotott felfogásában is. Rousseau a modern demokráciát megalapozó „Társadalmi Szerződésiében elveti a tulajdonképpeni „népképviseleten” alapuló parlamentarizmus elvét és a „közvetlen demokrácia” mellett foglal állást: a teljhatamú népnek magának kell törvényeket hoznia. Amennyiben ez technikai okokból keresztülvihetetlen — már pedig minden nagy vagy tömegdemokráciában az — úgy a parlament tagjai csak „népmegbízotti” (commissaires) minőségben ügyködhetnek és kizárólag megbízóik (választóik) akarata szerint járhatnak el: adott esetben szöges ellentétben saját felfogásukhoz és belátásukhoz is. A Rousseau-fogalmazta parlamentben a képviselők tehát nem szószerinti értelemben vett „képviselők” (représentants), hanem csupán a népakarat parlamenti végrehajtó közegei. Ellentétben a parlamentarizmus szabadelvű felfogásával, a „demokratikus” törvényhozásban tulajdonképpeni vitának helye nincs, hiszen a „népmegbízottak” megbízatásuktól akkor sem térhetnek el, ha helytelenségéről egyénileg sikerülne is meggyőzni őket. A klasszikus (liberális) parlamentarizmus ezzel szemben a képviseleti elven épült fel: a képviselő az egész népet s nem csupán saját választókerületét képviseli; a törvényhozó munka során csak saját lelkiismerete és belátása köti s választóitól nem fogad el konkrét utasításokat. A képviselők általános, tárgyilag korlátlan felhatalmazást, mandátumot kapnak, megbízatásuk ideje alatt függetlenek s a társadalom politikai elitjének számítanak. Ezért van lehetőségük és bátorságuk közérdekű, de népszerűtlen rendszabályok hozatalára is, a közvélemény váltakozó hangulatának, érzelmi és szeszélyes hullámzásának nincsenek alávetve. Megengedhetik maguknak a kisebbségi jogok védelmének és a kisebbségi vélemények tiszteletben tartásának fényűzését, még látják értelmét a valódi vitának, egymás meggyőzését még nem tartják kilátástalannak: a demokratikus totalizmus még nem terpeszkedett el az államon és törvényhozáson.

Martini nagy meggyőző erővel dolgozza ki azt a tételét, hogy a kezdeti liberális-demokrata érdekszövetség a politikai és társadalmi fejlődés folyamán egyre lazult és belső ellentmondása fokozatosan nyilvánvalóvá lett. Az egykori szövetségből áthidalhatatlan ellentét nőtt ki. A közös cél elérése, az érdekszövetség feladatának betöltése után — tehát az abszolutista monarchia legyűrésével — a liberális és a demokrata „komponens” egymás elleni harcba ment át. E harc során a totális „demokratikus komponens” fokozatosan háttérbe szorította a „liberális komponenst” és akaratlanul is előkészítette a talajt a modern totális diktatúra számára. A klasszikus parlamentáris gyakorlat mindjobban „demokratikus” irányba terelődött, a képviselők — annak az elvnek képmutató fenntartásával, hogy csupán lelkiismeretüknek felelősek — egyre inkább saját pártjuktól kerültek függőségbe és utasításai szerint szavaztak le. Pártfegyelem, a frakció szolidaritása lépett a képviselő egyéni belátása, lelkiismerete és felelősségtudata helyébe — s mivel a nép kegyéért versengő párt állandóan a „népszuverén” hangulatára sandít — végeredményben a parlamentarizmus Rousseau-féle „demokratikus” elképzelése jutott érvényre a „liberális” elképzeléssel szemben. A képviselők közvetlenül pártmegbízottak, közvetve pedig népmegbízottak lettek.

A liberális demokrácia két „komponense” közti ellentét minden más téren is kifejezésre jutott. A demokrácia gyakorlatilag a többség, a „volonté générale” teljhatalmának elvén nyugszik s összeegyeztethetetlen Montesquieu gyökerében szabadelvű tanával az államhatalom hármas megoszlásáról és egyensúlyáról. A demokrácia a „közakarat” érvényesülésének totális igényével lép fel s kizárja a törvényhozói, közigazgatási és bírói hatalom egymástól való függetlenségét, a köztük fennálló egyensúly („check and balance”) elvét. Rousseau habozás nélkül s következetesen el is utasította Montesquieu tanát s hívőit olyan embereknek gúnyolta, akik a hatalom birtokosából „fantasztikus, összetoldozott lényt” akarnak farigcsálni. Analíziséből Martini a következő általános következtetést vonja le: „Mennél demokratikusabb egy demokrácia, annál jobban hajlik arra, hogy a hatalmi szférákat összevegyítse, annál inkább tör előtérbe a törvényhozás… a bírói és kormányhatalom kárára.” A demokrácia totalizmus-igénye mind fokozottabban érvényesül s aláássa nemcsak a szabadságot, hanem a jogállamot is.

A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy a demokratikus („jakobinus”) és a liberális „komponens” birkózásában fejével és szívével az utóbbi oldalán áll s az előbbitől a szabadságot, a nyugati kultúrkör legfelsőbb értékét félti. Ha már most a demokrácia hajlamos a totalizmusra s a szabadság megsemmisítésére, vajon célszerű kormányforma, ésszerű módszer-e legalább? Vajon elég érett, hivatott, illetékes-e a teljhatalmú nép, a szavazati joggal rendelkező állampolgár az állam sorsának irányítására? Martini hivatkozik az egyes nyugati demokráciákban lefolytatott módszeres közvélemény-kutatás ijesztő politikai tájékozatlanságról, érdektelenségről és közömbösségről tanúskodó eredményeire s nemleges választ ad ezekre a kérdésekre. Éppen az állam s a társadalom ügyeit lehessen megfelelő képesség és képzettség nélkül intézni, amikor ma már szakképesítés nélkül a legegyszerűbb foglalkozási ágban is kudarcot vall az ember? Éppen az államvezetés művészete, a politika nélkülözhesse a hivatottságon és képesítésen alapuló „illetékességet”? Hiszen az által, hogy nagyszámú politikai analfabéta hoz az államot és a közösséget érintő döntéseket, azok a tudatlanság halmozódásától és túlsúlyától még nem válnak bölccsé, ok- és célszerűvé. A szerző tagadja, hogy ez a felismerés az átlagos állampolgár képességeinek lebecsülésével, lekicsinylésével lenne egyértelmű s kijelenti, hogy a modern munkamegosztáson alapuló társadalom oly magas hivatásbeli igényeket támaszt tagjaival szemben, hogy nem lenne méltányos ráadásul még politikai jártasságot is kívánni tőlük.

A demokratikus tömegdöntés egy másik igen jelentős s a jelenlegi világpolitikai birkózásban könnyen végzetessé válható hátránya az, hogy az államvezetés a közvélemény kiszámíthatatlan, szeszélyes és irracionális hangulati hullámzásának hatása alá kerül. Mivel a kormány és a törvényhozók ettől az egyik végletből a másikba eső, érzelmek és elfogultságok közt ingadozó hullámveréstől függnek, az egész állampolitika „emocionalizálódik” és „irracionalizádik”, minden tervszerű államférfiul munka és hosszúlejáratú tervezés — ami a jelenlegi világpolitikai helyzetben elengedhetetlenül szükséges — lehetetlenné válik. Ez az emocionalizálódás különösen a nyugati hadügyre és külpolitikára hathat bénítólag, hiszen a világbolsevizmus fenyegetésével csak akkor lehet eredményesen megküzdeni, ha a politika e két ágában hűvös fejű következetesség, hosszúlejáratú tervszerűség, minden hisztériától való mentesség érvényesül. A nyugati szabadság ügye a jelenlegi demokratikus rendszer körülményei közt tehát kül- és katonapolitikailag is nagyobb veszélyben forog, mint az az adott tényleges erőviszonyok alapján szükséges volna. Amint a bolsevizmus állandó terjeszkedése és Szovjetoroszország hegemóniájának növekedése mutatja, a nyugati világ már eddig is nem csekély áldozatot hozott demokratikus berendezkedése következtében s nem lehetetlen, hogy végül is saját demokráciájának esik áldozatul. A demokrácia tehetetlenségét Joseph Schumpeter azon megállapítása világítja meg („Capitalism, Socialism and Democracy”), hogy a demokratikus állam miniszterelnöke „olyan lovashoz hasonlítható, akit a nyeregben maradás annyira igénybe vesz, hogy lovaglása elé már nem tud célt kitűzni”. Martininak sem esik nehezére számos példát hozni arra, hogy már eddig is milyen végzetes, gyakran jóvátehetetlen hibák származtak azokból a hatásokból, amelyeket a nyugati közvélemény a demokratikus államok kül- és katonapolitikájára gyakorolt. Az entente esztelen és szertelen „jóvátételi” politikája Németországgal szemben az első világháború után, az 1945-öt követő elhamarkodott amerikai leszerelés, az Egyesült Államok kudarcban gazdag távol-keleti politikája és számos más példa hozható fel annak bizonyítására, hogy az irracionális demokratikus közvélemény nyomására a nyugati államférfiak nem ritkán saját belátásukkal ellentétes külpolitika folytatására kényszerülnek.

Ha valaki a német Martini a szabadság ügyéért aggódó indítékának nem tudna, vagy nem akarna teljes hitelt adni, olvassa el a nagytekintélyű s a politikai totalizmus minden gyanújától mentes amerikai publicista, Walter Lippmann néhány hete megjelent „Public Philosophy” című könyvét is. Miután George F. Kennan, volt hivatásos diplomata híressé vált „American Diplomacy 1900—1950” című tanulmányában hasonló meggondolásokat juttatott érvényre, bár anélkül, hogy belőlük a végső államfilozófiai konzekvenciákat levonta volna, Lippmann magának a demokratikus kormányformának és módszernek külpolitikai alkalmasságát vonja kétségbe s a Martiniéhoz hasonló következtetésekre jut: „Mennél tovább gondolkodom a jelenkor eseményein, annál jobban nyugtalanít a nyugati demokráciáknak az első világháborút követő hanyatlása. Olyan jelenségeknek vagyunk szemtanúi, amelyek meghaladják a dekadenciát s valóságos történelmi katasztrófát jeleznek. Remélem, hogy még lehetséges lesz mind a szabadságot, mind a demokráciát megmenteni, mielőtt az egyik a másikat szétrombolná.” A demokratikus állami berendezkedés fejlődésének tendenciáját tehát az amerikai közíró is úgy látja, hogy általa a szabadság ügye került válságba. Bár könyve csupán a probléma külpolitikai vetületére szorítkozik, a szerző is elemzi a demokráciának azt a „halálos körforgását”, amelyből nem tud kiszabadulni s amelyet Martini a külpolitika „emocionalizálódása” és „irracionalizálódása” névvel illetett. Lippmann azon kesereg, hogy a diplomácia pártküzdelmek, felkorbácsolt szenvedélyek és tömegőrületek labdájává vált, jóllehet szempontjait államférfiúi higgadtságnak, magas politikai műveltségnek és az államvezetés folytonosságának kellene megszabnia. Tapasztalati tény, hogy a modern demokrácia külpolitikája egyik végletből a másikba esik: vagy túl pacifista, vagy túl kérlelhetetlen. Nehézkessége állandó tagadásban nyilvánul meg, mert a pártpolitikusok és a tömegek az államférfi szándékát szakadatlanul keresztezik és meghiúsítják. Tételének bizonyítására Lippmann az utolsó évek külpolitikai történetéből számos példát hoz fel: Fegyverkezzünk fel, hogy Hitlert visszariasszuk a háborúkezdéstől? Nem! — mert a tömegek ellenzik a felszereléssel járó adótöbbletet. Rövidítsük le a háborút életképes kompromisszumos béke kötésével? Nem! — mert a tömegeket bosszúvágy fűti s a háború keresztes hadjárat jellegét öltötte fel. Maradjunk egy ideig fegyverben a győzelmet követően, hogy annak gyümölcseit is megtarthassuk? Nem! — mert a közvélemény a „boys” hazatérését követeli. Fegyverkezzünk újból, hogy egy újabb támadót visszariaszthassunk? Nem! — mert a széles rétegeket újabb pacifista békevarázs ejtette hatalmába s annak vágyálmába kapaszkodnak. Ez a demokratikus rendszer természetéből adódó „halálos körforgás” — mondja Lippmann s jellemző módon antidemokratikus megoldást ajánl a belőle való kitörésre: a pártoktól és parlamentektől meg kell vonni a külpolitikai illetékességet, a kormányt külpolitikai teljhatalommal kell felruházni.

A demokratikus módszer dilemmáját Martini ugyanígy látja: „A végrehajtó hatalom cselekvési szabadságát s hosszúlejáratú kül- és katonapolitika folytatását a demokrácia a legnagyobb mértékben veszélyezteti. A jelenlegi, egy nemzedék élete alatt aligha megoldódó világpolitikai helyzetben ez annyit jelent, hogy a szabadság ügye abban a veszélyben forog, hogy a nyugati államokat a keleti tömb megfosztja nemzeti függetlenségüktől. Egyidejűleg azonban a demokrácia belülről is fenyegeti a jogállam elvének és az egyéni szabadságnak a fennmaradását… Márpedig mi másban rejthetnék a demokrácia igazolása, ha nem a szabadságban?” A szerző határozott nemmel felel arra a döntő kérdésre, hogy vajon „a demokrácia a rendelkezésre álló több szervezési módszer közül még a mai körülmények közt is az a módszer-e, amely a szabadságnak, a nyugati világ ezen legfelső értékének a biztosítására a legtöbb kilátást nyújtja?” Mi hát annak a kétségbeejtő dilemmának a megoldása, amelybe a demokrácia vitte a nyugati világot?

Martini elutasítja a fogalomnak azt a szimpla, jelszószerű meghatározását, hogy „a demokrácia népuralom: a nép által és a nép érdekében” s rámutat arra, hogy a népuralom a példák túlnyomó többségében nem állt a nép valódi érdekében, hiszen a nép valódi érdeke rendszerint nem az, amit annak vél. Lippmannhoz hasonlóan — de átfogóbb alapon és egyetemesebb érvénnyel — Martini a nép politikai illetékességének és önrendelkezésének összeszűkítésében látja a megoldást. Nem tér ki analízisének kényszerítő következtetése elől és a tekintélyuralmi rendszer és módszer mellett foglal állást. Éppen mert kiengesztelhetetlen ellenzékben áll az egyeduralmi totalizmushoz, veti el a demokráciát mint e totalizmus ideológiai, gyakorlati és okozati forrását, mint azt a talajt, amelyből csak a szabadságot megfojtó totális diktatúra kúszónövénye csírázhat ki. A közös húron pendülő demokráciával és diktatúrával mint alternatívát a tekintélyuralmi kormányformát állítja szembe. Azzal érvel, hogy ez a kormányforma biztosítja az államvezetés autonómiáját, a politikának a társadalom kebelében zajló érzelmi és irracionális hullámzásoktól való függetlenségét s — a demokráciának valamint a diktatúrának totális jellegével szemben — éppen ezért engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy ne legyen totális, ne terjedjen ki a társadalmi, családi és egyéni élet teljességére. Egyedül a tekintélyuralmi kormányforma van abban a helyzetben, hogy lemondjon a társadalmi élet egészének politizálásáról és politikai mozgósításáról, hogy a politikát elhatárolja az egyéni és közösségi élet többi területétől s így legalább az utóbbiak számára biztosítsa a politikától, az állami beavatkozástól és igénybevételtől való mentességet: a jelenlegi világpolitikai helyzetben gyakorlatilag megvalósítható lehető legnagyobb mérvű szabadságot. A politika művészetére hivatott elit munkája ily módon nincs kitéve annak az ingatagságnak és váltakozó bizonytalanságnak, amit demokratikus körülmények közt a közvélemény kegyéért folyó pártverseny s a tömeghangulat szeszélye visz a politikába; másrészt a politikai vezetés számára lehetővé válik, hogy az állami mindenhatóságot leépítse, az állam és a társadalom, a kormány és a kormányzottak összevegyült és azonosult szféráját egymástól ismét elhatárolja, a politikát a társadalmi és egyéni élet vonatkozásaiból kioldja s az utóbbiakban a jogállam és a szabadság elvét érvényre juttassa. Ez a maximuma annak a szabadságnak, amely a bolsevizmussal élet-halál küzdelemben álló nyugati világban fennmaradásának kockáztatása nélkül megvalósítható.

E tekintélyuralmi megoldással Martini nem foglalkozik két fejezeten túlmenő részletességgel; nem taglal gyakorlati részletkérdéseket; nem tárgyalja azt, hogy a tekintélyuralmi állam szervezetének, felépítésének, hatalommegoszlásának és hatalmi egyensúlyának milyennek kellene lennie s nem nyújt konkrét, alkotmányosan lefektethető biztosítékot az esetre, ha az uralmon lévők visszaélnének a nekik adott hatalommal, politikai autonómiával. Él a szerző azon kétségbevonhatatlan jogával, hogy arra szorítkozzék, amit értekezése tárgyául maga elé tűzött. Márpedig könyve témájául ő a nyugati demokráciának a szabadság féltése és szeretete által diktált bírálatát választotta. Ezért csak röviden említi meg, hogy a jelenlegi zsákutcából kivezető utat a tekintélyuralmi rendszerben látja s mint gyakorlati példára — némi részletességgel — Salazar Portugáliájára utal. Elvi és elméleti megoldást nyújt, gyakorlati kérdésekbe nem bocsátkozik.

Martini ragyogóan írt könyvének fenti, a mű tartalmi gazdagságát helyszűke miatt számba venni nem tudó ismertetését nem azért hoztuk, mert sok tekintetben igazolja régóta vallott álláspontunkat. Nem az elégtétel érzésével hivatkoztunk Lippmann és Schumpeter idevonatkozó munkáira sem. Mi már kezdettől fogva tápláltuk magunkban azokat a kételyeket, amelyek a nyugati világ és kultúra veszélyeztetettségének és válságának jelenlegi tetőpontján az eddig „demokratikus” számba menő gondolkodókat is porondra hívta. Nem elfogultságból és nem csoportérdekből vetjük el a demokráciát, hiszen nem félünk az ő játékszabályai szerint az állami hatalomért folyó pártpolitikai vetélkedéstől, ha benne ellenfeleinkkel egyenlő kilátásokkal és feltételekkel vehetünk részt, ha tehát a versengés „fair”-ül, korrektül folyik. Célkitűzésünk meggyőző erejében bízva és magunkat a játékszabályokhoz tartva részt is veszünk majd egy demokratikus belpolitikai vetélkedésben, ha hazánk az Úristen segítségével egyszer felszabadul s ha a nyugat — demokráciája ellenére — átvészelné történelmének jelenlegi legválságosabb szakaszát. Mi azért foglalunk állást a demokrácia ellen, mert látjuk — mint ahogy a múltban is láttuk — a benne rejlő veszélyeket: a magyarsági, a keresztény napnyugat és a szabadság számára egyaránt. Attól tartunk, hogy nemzetünk s az egész nyugati világ közös ügye elvész, ha a még rendelkezésre álló kommunistaellenes erőket a demokratikus módszer továbbra is megbénítja. Ez az oka annak, hogy örömmel veszünk tudomást a nyugati demokrácia önmagát kétségbevonó megnyilatkozásairól. Hogy e megnyilatkozások elérik-e céljukat, cselekvésre tudják-e ösztökélni a nyugat legjobbjait, tartalmuknak és szándékuknak megfelelő politikai akaratot tudnák-e életre hívni: ez a jövő zenéje. De ettől függ, hogy ez a zene a nyugati műveltség- és értékrendszer rekvieme vagy tedeuma lesz-e.

(Visited 27 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..