Posted on Hozzászólás most!

A liberalizmus hatása a nemzeti lélekre

Megjelent: Magyar Kultúra, 1926. évf.
Megjelent: Magyar Kultúra, 1926. évf.

Ma már a komoly szemlélő szemében nem lehel kétséges, hogy legújabb rettenetes nemzeti katasztrófánk csiráit az ú. n. reformkorban nemzetünk lelkébe jutott liberalizmus oltotta be, ez vitte arra a meredek lejtőre, amelynek alján az összeomlás bekövetkezett. Szekfű Gyula tudósunk Három nemzedék, Egy hanyatló kor története c. mélyreható tanulmányában (Budapest, 1920) ezt az állításunkat behatóan igazolja és többször hangsúlyozza. «A liberáliséivá tömegek közé szórva, ideális szellemi javítás helyett rombolást végez, szabadság és humanizmus helyett terrort szül. A forradalmi terror esetei 1848-ban és 71-ben … a legliberálisabb Franciaországban jöttek létre, bizonyságot tévén a lejtőről, melyre a liberalizmus viszi a benne bízó országokat». (86. l.) Az Ész és Szabadság jelszavai alatt a liberalizmus komoly elvi ellentétben állt mindig a katolikus Egyházzal, főképp minden tekintély elvi tagadásával és állandó izgatásával az Egyház ellen. (84.) S így vallási és erkölcsi téren bomlasztóan hatott. De gazdasági téren is — doktriner formalizmusánál fogva, a szabad keresetet, szabad versenyt elvként védve — a kapitalizmust növeli naggyá és érleli meg ennek reakciójaként a szocializmust. Nem csoda, hogy eredménye az «áltaIános dezillúzió, … mely már valósághoz híven a liberalizmus csődjének nevezhető». (85.) Végre minden téren, főképpen a politikában, elárulta tehetetlenségét a megindított mozgalmak irányításában, mert természetszerűen átcsapott a radikalizmusba s a forradalmakba, — hiszen a liberális középút «halvaszületett dolog». (86.) Hogy maga az elv is beteg, misem mutatja jobban, mint hogy a liberalizmus uralkodása alatt az állami omnipotentia is kifejlődött, ami éppen a szabadság s, a «Iaisser faire» elvével homlokegyenest, ellenkezik. (259.)

«A hagyományos történetszemlélet, mely a liberalizmus hatása alatt jött létre, az ú. n. reformkorszak eseményeit egyoldalú liberális szempontból ítéli meg s bennük az elvi liberalizmus, tiszta haladásszeretet és hazafiság tényeit rajzolja. … A valóságban e tömegmozgalmat nem eredeti eszmék vagy erkölcsi szempontok irányítják, amint ezt a liberális ideológia feltünteti, hanem érzelmek, a tömeg hangulata, mely mind szélesebb köröket vont hatása alá». (97.) «Pozitív reformokkal édeskeveset törődött.» (95.) «A liberalizmus radikális irányában kétségtelen a tiszai vezetők és tömegek [a nagyalföldi és felső-tiszai vidék nemessége, protestáns egyházi és iskolai személyzet és városi polgárság] túlsúlya.» (96.)

Ez a liberális irányzat már keletkezésekor ellentétben áll Széchenyi felfogásával. Az ő «erkölcsisége a keresztény erkölcs, annak legbelsőbb, leglelkibb felfogásában, politikai rendszere pedig az a rendszer, amely a keresztény erkölcs megvalósítását tűzi az állami működés feladatául». (57.) Evvel szemben áll a liberalizmus független erkölcstana s az erkölcstől független államelmélete. A reformkor jórészében — Szekfű szerint már az 1832—36-i országgyűléstől kezdve — «a nemzetet nem ő (Széchenyi) vezeti többé, hanem a liberális közhangulat». (99.) És az ő sorrendjét a reformokban senki sem tartja be többé, sőt lényegbe vágó reformok helyett olyanokat sürgetnek, amelyek azokhoz képest alárendeltek, pl. a fogházügyet. «A negyvenes évek magyarsága nem is keresztény többé.» S ezt Petőfi nyíltan ki is mondja. (69.) «Nemzetiségi viszályaink gyökere is a liberalizmus negyvenes évekbeli magatartására nyúlik visszás. (113.) A zsidóságnak a magyarra való rászabadítása is — a vallásszabadság címe alatt — a liberális nemzedék törekvése volt. A liberális párt Széchenyitől eltérően ellenzékbe ment és hivatalos szerve a politikai pártokat úgy értelmezi, hogy «Magyarországon minden pártot, mely nem ellenzéki, egyenesen hazafiatlannak, destruktívnak, országrontónak bélyegzi». (114.) Ez a kuruc kori régi szellem: igaz magyar csak ellenzéki lehet. (115.) Bár a nemzeti és liberális eszme szoros kapcsolatba jutott, nem a liberalizmus elvéből, hanem «véletlen történelmi jelenségként» (101), a liberális ellenzék sohsem titkolta, hogy «az új magyar mozgalom csak ágát képezi az európai forrongásnak». S ezt legjobban Kossuth fejezte ki. (119.)

Végre «a márciusi napok (1848) meghozták a beteljesülést, mindazt, amit az első liberális generáció évtizedeken át áhítozott». (135.) A szentesített áprilisi törvényekben a nemzeti és liberális elem pontosan szétválasztható egymástól, mondja Szekfű (133.) és gróf Zichy Nándor szerint (Katolikus Szemle, 1894, 246 s. k. l.):

«Ma, a jelen napok hangulatában, másként ítélik meg a 48-at, mint akkor lehetett. A birtok felszabadítása, a szolgalmak megszüntetése, amelyek a gazdasági viszonyok fejlődéséből szükségszerűen következtek és amelyek akkor is már és Kossuth nélkül is előkészíttettek, tárgyaltatlak, melyek rendezése a küszöbön állott és amelyek a márciusi forradalom által proklamáltattak és oly soká kiszámíthatatlan kárunkra rendezetlenül hagyattak; az alkotmányos jogok kiterjesztése, mely a felszabadított birtok és az egyenjogúság szükségszerű következménye volt; a népképviselet és a miniszteri kormányrendszer, mely az így alakult helyzetnek megfelelt, de alkotmányunk viszonyaival nem számolt és kivált a pragmatica sanctio követelményeivel ki nem egyeztetett: mindezek a következő fejleményeknek létalapot adtak. Ami a 48-at a 67—től elválasztja, az Kossuth műve volt. Amint ma élünk, az nem a márciusi napok, nem Kossuth Lajos vívmánya, ez a kiegyezés, a koronázás eredménye. …»

A 48-i radikalizmus a közjogi és a nemzetiségi kérdést nem oldván meg, «48-ra 49 jött, előbb a szélső radikalizmus, majd a kikerülhetetlen katasztrófa». (Szekfű, 159.) «Az első liberális korszaknak … szomorú hagyománya ez a következendőkre: a közös ügyek és a nemzetiségek kérdését meg nem tudván oldani, nemzeti ügyünk elbukott a kettős küzdelemben. » (140.)

A tanulság volt: egy időre a radikalizmusból való kijózanodás s a reális politikát folytató egyének tekintélyének növekedése. 1850-ben «a nagy közelség miatt senki meg nem próbálhatta a szerencsétlen befolyást illúziókkal szépíteni és a liberális radikalizmusnak kudarcát, nemzet- és államrontó szerepét elleplezni. Világos fejek, lelkiismeretes kutatók levonják a katasztrófa tanulságait». (158.) A néphangulat radikális színezetét elveszti s meg lett volna a hangulat a Széchenyi féle lelki és nemzeti reneszánszra, de ez súlyosabb feladat volt, semhogy bárki is vállára vehette volna. (164.) A kiegyezés után ismét a liberalizmus veszi át a vezető szerepet, előbb a mérsékeltebb Deák-párt, majd a Tisza Kálmán vezette radikálisabb balpárt, s két újabb nemzedéken át mintha békés boldogságot hozott volna a népnek. Azonban minden külső ragyogás ellenére is a teljes belső hanyatlás jeleit hordja magán. «A liberális gondolat minél inkább elterjed és minél szélesebb rétegekbe itatódik, annál inkább veszt színeiben, annál primitívebb, földhözragadt konstrukció lesz, mely lelkeket többé fel nem emel. … Ez történt nálunk is 67 után, midőn az egyedül uralkodó liberalizmus önmagától, belső szükségszerűséggel alakul át sekélyes, sivár materializmussá. Elősegítette ezt, a 67-ben hazatért emigráció, mely Mazzini, Garibaldi, Cavour környezetében a pápaság e halálos ellenségeitől határozottan vallásellenes érzületet vett át és szinte egészében a szabadkőművességhez tartozott. … Szabadkőműves érzület, a liberalizmus alapján kifejlődő vallásellenes tanok, pl. darwinizmus hangos hirdetése eszközzé váltak, mellyel magyar földön, főként az értelmiségi osztályokban pályát lehetett csinálni. » (226—227.) A további megállapítások Szekfű könyvében már túlhaladják tanulmányunk keretét. Csak egy utolsó gondolatát iktatjuk még ide: «Liberális elvekből, jól tudjuk, lehetetlenség tömör, vízálló, széllel és zivatarral dacoló töltést emelni. A gátakat is, melyeket Tisza István emelt, áttörte az ár, mert anyaguk … omló homok: illúziókkal átitatott idegen liberalizmus volt». (325.) Magyarország hanyatlásának és összeomlásának lassú előidézője tehát a liberalizmus volt. Ezekből megértjük Szekfűnek műve elején mondott, szavait is: «A liberális felfogás szerint a forradalom valami szép és kívánatos dolog, melyet nagy tömegek, bátor hévtől, ideális hazafiságtól lelkes nemzetek csinálnak nagy eszmék érdekében. … Ez a leírás persze nem illik a két adott eseményre (1918. október és 1919. március), de egyéb forradalmakra sem, mivel a liberális forradalmi felfogás alapjában véve hibás, a keserű valóságot tévesen idealizáló. A forradalom nyugodt történeti szempont szerint éppen nem szép és kívánatos dolog, hanem egyszerűen beteges állapot, krízis, mely beteg társadalmakban, hanyatló nemzeti korokban stereotip egyhangúsággal, ugyanazon tünetek közt jelentkezik. » (9—10. l.)

A liberalizmus tehát higgadt történeti megállapítás szerint már kétszer sodorta Magyarországot végveszélybe: 1849-ben és 1918—19-ben. Éppen elég ok arra, hogy bármily nemzeti színben lobogtatták is szemünk előtt elveit, éppen magyar szempontból, károsnak tartsuk. S nemcsak a magyar nemzet történeti fejlődésének, hanem a magyar léleknek is ártott.

*

Nézzük még, minő volt a liberalizmus hatása a magyar lélekre. Magyar lélek! Sokat szónokoltak, sokat álmodtattak velünk róla. De tudják-e legtöbben, mi az? Meghatározásánál nem helyezkedhetünk múló bölcseleti iskolák álláspontjára, hanem oly lelki — jó és rossz — tulajdonságok és hajlamok összevegyülését kell rajta gondolnunk, amelyek átlag népünk összes egyedeinél, vagy legtöbbjénél megtalálhatók és ezen egyezés folytán faji jellemvonásoknak tekinthetők. E faji tulajdonságokat jórészt a honalapító magyarok hozták magukkal s azért egyeznek a rokon keleti népekéivel. Sokat módosított azonban rajtuk ezer éven át részben itt talált, részben később betelepedett lakossággal való vérkeveredés is. Ez meglátszik a dunántúli és a tiszai magyarság temperamentumának nagy különbségein is, úgy, hogy csaknem két különböző fajiságnak is tarthatnék őket. Az előbbire a német és a szláv, az utóbbira a többféle török (kun, besenyő, hódoltsági török), oláh és szerb keveredés hatott. Mind a kettő heves, hirtelen vérmérsékletű, az érzelmi hatások uralma alatt áll, de a dunántúli jobban helyt ad a meggondolásnak, a tiszai hevességében hamar meggondolatlanul cselekszik.

Anonymustól kezdve Zrínyin keresztül Széchenyiig nem mulasztják el legjobbjaink észrevétetni a magyarral, hogy kitűnő tulajdonságai mellett (vitézség, fáradságbírás, vendégszeretet stb.) bizonyos hibák vannak jellemében, amelyek újra meg újra bajt hoztak az országra s amelyek gyógyításán fáradnia kell. Leó bizánci császár és Freisingi Ottó kiemelik a magyarok tekintélytiszteletét s ebből eredő fegyelmezettségét a harcban. Ez a vonás mutatja, hogy már eredetileg is könnyebben vezethető nép volt, szigorúsággal is — ha igazságosan bántak vele. Azonban az Anonymustól megrótt hibák pompaszeretet, tivornyázás, mértéktelenség az italban, némi hajlam a bujálkodásra és kapzsiságra, — a Zrínyitől megreformálandóknak mondott elfajulások: a szabadság ferde felfogása, a fegyelmetlenség, részegség, tunyaság, egymásgyűlölés, az előrelátás hiánya késői kapkodással, a gyors elernyedés, tétlen «eszem-iszom pompáskodás», kevély rátartiság, uralomvágy, — a Széchenyi megállapításaival megegyeznek; «hogy oly életerő van a magyar vérben még, mely a legférfiasb kifejtésre szolgál kezességül, ha t. i. saját maga a nemzet nem gyilkolja meg magát» (Polit. progr. töred. 10. l.), de «elkényeztetett s maga s mások által meg nem szűnőleg feldicsért s ekképp örökre mystificált» nép. (u. o. 10. l.) A szalmatűz-lelkesedés a gyors elernyedéssel, nagyhangzású szavakra hallgatás, fráziskedvelés, dacoskodás, az «akarom is, nem is, bírom is, nem is» hangulat, az irigy fondorkodásra hajlás (69. l.), pajkosság és betyárság (68.), hiúság és uralomvágy és ebből az önhittség és önáltatás és a többi, amit Széchenyi az önismeret segítésére felsorol: mindeme fogyatkozásai a magyar léleknek avval függnek össze, hogy benne nem annyira az ész s még a képzelet sem, hanem az érzelem s a hangulat uralkodik, amely hatalmába veszi az észt s az akaratot is és végzetes hibákra ragadtatja, aminő a pártoskodás, gyűlölködés és széthúzás — vagy a józanság örve alatt a szükséges javításoktól, reformoktól visszatartja.

Ilyen tulajdonságú népre nézve kétszeres áldás és jótétemény volt a kereszténység, a nyugatról átvett katolicizmus befogadása. A többi keleti rokon nép, hasonló faji tulajdonokkal, rövid élet után mind elenyészett Európában. «A vér, a természet, a harciasság hasonló a keleti rokonokéhoz. Mi tehát a lényeges különbség?» (Erdélyi, Árpádkor 500. l.) Az, hogy a magyar a keresztény népek közösségébe lépett. Hogy sem el nem pusztult, sem más népbe nem olvadt belé, azt nem a pogányságból magával hozott ethnikumának, hanem a katolikus Egyháztól kapott fajnemesítő lelki beoltásnak köszöni. A katolikus Egyház, mint minden más népnél, tette, tisztultabb erkölcsi felfogást csöpögtetett a magyar lélekbe, a pogányságból átöröklött jó tulajdonságokat megnemesítette, a hibákkal szemben fékező, fegyelmező, gyógyító eszközök egész sorát nyújtotta. Így életre képes, egészséges nemzetet nevelt, mely meg tudta állni helyét jó félezreden át Európa népei közt. A hibák megjavítása csak egyénenként történhetik s éppen ezt tette az Egyház; és ha nem is sikerült mindenütt a teljes eredmény, az összeredmény egészséges egyéni, családi és társadalmi élet volt. S az egészséges család fajfönntartó tényezője lett a magyarságnak. Hibák voltak, nagyok is, — ez kétségtelen; de volt beismerés is és a nagylelkű jóvátétel sok megindító példája, hiszen ez is hozzátartozik a megnemesülő erkölcsi felfogáshoz. A gazdasági és állami életben is éreztette hatását az Egyház. A hangulat túlsúlyából eredő hiúságnak, gyűlölködésnek s az ezekből fakadó széthúzásnak elvből mindig ellenzője, a gyakorlatban pedig a lehetőség szerint korlátozója volt. A katolicizmus volt lehál a magyar lélek legigazibb gyógyítója, fönntartója, sőt fejlesztője.

Új hatás alá jutott a magyar lélek félezred év múlva a reformáció által. Az egyházi tekintély tagadása, az egyéni szabad kutatás elve ha egyebet nem tett volna is — a gondolkodás, az elvek, a vezetés egységét megbontotta. Széthúzásra amúgy is hajló népünk lelkében az egymás ellen fordulás mélyebb gyökeret vert, szövetségest találva a fellángoló nemzeti hangulatban. A reformáció, már alapelvénél fogva is, csorbát ütött a tekintély elvén is, ezen a népnevelő és népfegyelmező tényezőn. Így a magyar lélek különféle, sőt ellentétes irányú hatások alá jutván, soha többé nem fejlődhetett teljesen egészséges irányban. A súlyos közjogi balfogások, az ezekre támadó visszahatások, a Széchenyi szerint «nemzetünk kimondhatatlan kárára váló» «idétlen» kurucpolitika (Polit. progr. töred. 68.) s a török háborúk állandó lázas állapotokat idéztek elő, amelyek a természetes gyógyulási folyamatot hátráltatták. Így jutott el a magyar lélek azon korig, amikor a ma már tagadhatatlanul a protestantizmusból fejlődött racionalizmus és liberalizmus szele ragadta magával, előbb a nemzetvezető nemességet, majd szélesebb rétegeket is.

A liberalizmus alapelveinél s egész irányánál fogva egyrészt éppen a katolikus Egyház nemzeti-Iélek-gyógyító erejét bénította meg legjobban, másrészt a magyar léleknek éppen gyöngeségeit nevelte nagyokká. Mint Szekfű írja: A liberális észtisztelet nem ész és értelem, de érzelem és hangulat útján hódítá meg az embereket. Nálunk Magyarországon leginkább az ősi magyar szenvedélyek segélyével. Vakság és önhittség, szalmaláng és irigykedés, pártviszály dúsan burjánoznak a liberalizmus terjedésével.» (Id. mű 98. l.) A szenvedélyeket felkorbácsoló liberalizmus következtében «a cél józan kitűzéséről, eszközök megválasztásáról és következetes cselekvésről alig lehetett szó. A Széchenyitől megindított reform mellékvágányokra tolódék.» (99. l.) Nemcsak a közéletről áll ez, hanem a magyar lélek magánéletéről is. A liberalizmus megmérgezte a magyar lélek gondolkodását vallási és erkölcsi téren s így elvette világos látását és erejét, hogy nehezebb helyzetben megtalálja a helyes utat. Sőt képtelenné tette arra, hogy a javulás útjára térjen. A külső haladás káprázatára a magyart önámítóvá, önhitté tette: fényesnek, jónak látta műveltségét, mikor az süllyedt (Szekfű 225), erkölcsét, gazdasági, politikai berendezkedését, mikor már korhadt volt. (U. o. 237., 239., 256. s k. s főképpen 265. s k. lapokon.) «Leszámítva az örök közjogi elégedetlenséget, napjainak az utolsó korszak alatt szinte folytonos ámulatban, tetteink és fejlődésünk csodálatában folytak le.» (265.) A magyar lélek fáját régen kiszakította ősi talajából, igazi magyar jellegétől megfosztotta. «Mintha csak szégyelltük volna specifikus magyarságunkat, annyira iparkodtunk azt a liberális és kapitalista Nyugathoz átformálni.» (Szekfű, id. m. 237.) «Soha nem beszéltünk annyit magyarságunkról, mint ez önáltató korban, soha nem hittük oly mélységesen, hogy lábaink a nemzeti talajban gyökereznek, mikor pedig a valóságban könnyelmű gyermekként hagytuk el a szülőföldet és futottunk idegenbe csalóka álmok, szivárványos rongyok után.» (u. o. 265.)

Az egészséges, bár sok tekintetben parlagias magyar lélek kezdetben és sokáig egészen katolikus, később legalább keresztény irányban szervesen fejlődött a múltból. E szerves fejlődést teljesen megszakította a liberalizmus, — akár naivnak mondjuk, akár nem — bár folyton a magyarságot, hazafiságot is hangoztatta. Evvel a hazafiság igazi fogalmát is megtévesztette. Lázba hozta a magyar lelket, de nem tudta meggyógyítani, sőt éppen hibáit növelte nagyra.

Ma már a külföldön is, nálunk is, a liberálisokat kivéve, mindenki szeme előtt világosak a liberalizmusnak nemcsak következetlenségei, nemcsak alapelveiből folyó végzetes baklövései, hanem elveiből folyó romboló volta is.

[1] Vázlatos tanulmány a következő (Jókai s a magyar lélek) cikk tárgyának lelki hátteréhez.

(Visited 36 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..