Leírás
„A KIADÓ ELŐSZAVA
Honnan jött, micsoda nép volt a magyar, merre volt születésének helye, bölcsője: ez a probléma tán soha nem foglalkoztatta annyira a nemzeti közvéleményt, mint az utóbbi évtizedben. Csak az ezeresztendős Magyarország jubileumi ünnepségeinek fényében, a Millennium korszakában fordult olyan nagy lelkesedéssel az ország a legendák, mondák és homályos beszédű krónikák forrásai felé, szomjas elmével és feltüzelt fantáziával, mint amilyen makacsul mostanában visszatérünk újra meg újra ehhez a kérdéshez. De ami akkoriban még csak romantika volt, a költők és álmodozók ügye, — ma tudósok kutatásainak tárgya. S ezekből a kutatásokból mind élesebb körvonalakban bontakozik ki a véres és dicsőséges évszázadok képe, s mutatkoznak meg a magyarság lábnyomai az Ural-menti őshazától Pannóniáig.
Bölcsőnket — mondják a régi kútfők — ott ringatták valahol az Ural hegyeinek alján. A Volga, Kama, Bjelaja és Ural folyók vizei mellett, a steppés lapályon legeltették méneseiket, nagyszarvú gulyáikat, hosszúszőrű juhaikat az ősök, ott űzték a vadat s ott állottak jurtái, kerek bőr, vagy csergesátorai a nemzetségeknek. A népvándorlás titokzatos árja innen zúgatta őket tovább, le, délnek a Dnyeper és Don közébe. Juliánus, a dominikánus barát a XIII. században, mikor a sárgalevelű krónikák útmutatása nyomán elindult Magna Hungária felkutatására, a legősibb hazában, odafent az Ural lábainál még megtalálta a rokonokat, akik sírva fogadták és beszélni tudtak vele. Voltak, akik ottmaradtak, akik nem bírták elhagyni az ősi hazát, mikor a törzsek útrakeltek, akik eleve pusztulásra ítélve az idegen népek árjában, a Tura és Bjelája partjain akartak tovább is élni. Hová lettek? Elsodorta őket a nagy mongol vihar, Dzsingiz khán Európára törő hada? Vagy beleolvadtak a környező rokon törzsekbe és nyomtalanul eltűntek bennük, s velük együtt?
Anonymus, a krónikás Dentumogeriáról beszél. Arról a Magyarországról, „amelynek határa kelet felé az északi résztől a Fekete-tengerig terjed, mögötte pedig vagyon Thanais (Don) nevezetű folyó, nagy ingoványokkal. A népet, amely lakja, dentumogernek nevezik mai napiglan és az soha semmiféle uralkodó hatalma alá vetve nem volt…“
Ez volt a második Magyarország, amelyre a névtelen jegyző korában még a szájhagyomány is emlékezett, hiszen nem volt háromszáz esztendeje, hogy a törzsek felkerekedvén a „Vízközből“ — a harmadik hazából, — a Szeret, Dnyeszter, Dnyeper közéből, — vérrel megvették a Kárpátok alatt való földet. A doni haza az utolsó előtti állomás az Árpádok alapította ország előtt, s innét a besenyők nyugtalan népének örökös háborgatásai miatt kellett őseinknek elvándorolniok. Most már tudjuk, hogy innen se indultak el mind a nemzetségek és törzsek, hogy itt is, mint az Uráli bölcsőben, ottmaradtak, — szám szerint ki tudná megmondani, mennyien, — nemzetségek és törzsek, hogy a maguk hadnagyai alatt megpróbáljanak élni.
Egészen friss még a kitűnő Bendeffy László kutatásainak eredménye, amely arról tudósít bennünket, hogy ebből a második hazából délkeletnek vándorolt a magyarság egy része, ugyanakkor, amikor a mi őseink a nyugati vonulás mellett döntöttek. Ezek a törzsek a Don délkeleti partján túl, le egészen a Kubán vizéig s keletnek a Kumánig való földet szállták meg és birodalmat alkottak ott. Még a tizenharmadik században is meg volt ez az ország, romvárosai ott hevernek az évezredes iszap és homok alatt.
Ez a regény, nemes írói eszközökkel azt a drámai percet ragadja meg, mikor a második őshaza földjéről a létében fenyegetett magyarság kettészakad és egyik része keletnek, másik nyugatnak indul. A keleti honfoglalók útját írja meg Dövényi Nagy Lajos egészen addig, míg a négy törzs és húsz nemzetség véren megveszi a kijovi fejedelem knyázától a bőfüvű, gazdag síkságot.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.