Leírás
„ELSŐ FEJEZET
Egy admirális és egy kadett
1.
A tenger enyhén hullámzik, hideg szél fúj és a fellegek sebesen kergetőznek az égen. Rongyaik alól néha előbukkan az idegen égtáj idegen csillaga, vagy a hold keskeny sarlója.
Csend van Csend, mert a fül megszokta már s nem is veszi észre a gépek dohogását s azt az egyforma remegést, amely a mélyből indulva rázza az egész hajótestet, mint gigászi szívverés, s nem hallja az orrfodor egyforma zúgását se. Idegen zaj semmi sincs. A sötétben álmosító a szolgálat is, bár sohase lehet tudni: milyen meglepetés bukkan elő az enyhe ködből és az éjszakából.
— Te, Fritz…
— Mi az?
— Benézek a rádiósokhoz …
— Nem bánom.
A keskeny acélnyílástól elfordul az egyik ügyeletes tiszt és arcán végigömlik a villamoslámpa gyenge fénye.
Szinte kamaszos még ez az arc; vékony, s az állán finom pihe, kabátján a kadetti stráf vadonatúj. Wilhelm Seelig akkor hajózott be a Bismarckra, mikor a páncélos elindult Bergenből, hogy végigkalandozza az óceánt és vadásszék az angol karavánokra. A bajtársak csak úgy szólították bizalmasan: „to kölök“, s ha ránéznek, apai fény van a szemükben.
A vaspadló kong a léptei alatt. Mosolyog és hunyorít Ludwig Müller hadnagy felé.
— Hátha Berlinből hallok egy kis muzsikát… Mindjárt visszajövök.
A hadnagy bólint.
Hadd menjen a gyerek… Három hete, hogy nem láttak egyebet a víznél, az égnél s egyszer annál a conwoynál, amit széjjelzavartak és kilőttek belőle négy hajót. Hadd menjen… Idő kell, míg az ember megszokja ezt az acélbörtönt, a hajópalánkok őrjítően egyforma, a kozmikus erők baromi fáradhatatlanságával való hintálását, a nedves végtelenséget, az emelkedő és süllyedő hullámokat s a magányosságot. Mert hiába vannak ezerháromszázan a fedélzeten, mégis mindenki úgy érzi egy idő múlva, hogy halálosan egyedül él, nem tartozik senkihez s az unalom befonja nyúlós, szürke hínárjával. A tespedés idegbomlasztó mérge ellen csak a szolgálat az orvosság. A kegyetlen szolgálat, amit Lütjens admirális megkíván.
Wilhelm Seelig kadett gyors léptei kopognak a páncélpadozaton, aztán elhalnak.
A hadnagy egyedül, marad, s szeme belemered a sötétségbe, a zúgó éjszakába, amelynek fekete függönye mögött a végzet guggol és tán feléjük nyújtja karmos kezét.
A gépek dolgoznak, az orrhullám sustorog, a hajó hintál.
A hálóhelyeken a legénység alszik, vagy virraszt az ágyútornyokban, a lőhelyeken, amelyeknek acéldombjai ott púposodnak a homályban, s áll az árbócfülkékben, ahová a szolgálat rendelte. Mindenki azt teszi, amit a szolgálat egyedül érvényes szavai mondanak. Az ő számukra nincs más parancs, az emberi törvények összes kötelékei lehulltak róluk, mikor a földről a hajó ingó acéltestére léptek.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.