Leírás
„A kurátor kezet nyújtott és kemény, nagy tenyere bizalmasan szorította meg az ujjait.
— Aztán, ha mégis meggondolná, tanító úr, én szívesen adok kovártélyt.
Szúrós kis fekete szeme ragyogott, kerek arca fénylett és szavában a rangbéli egyformák megértő elnézése volt a méltatlan környezettel szemben. Úgy ajánlotta fel házát, mint az arisztokrata, aki tudja, milyen kínos lehet egy igazi úrnak zsupfedél alatt élni és szalmazsákon aludni. Szemöldöke hitetlenkedve szaladt fel, mikor először visszautasította a kis tanító, s egyszerűen azt gondolta: szégyenli magát a balfogásért.
— Nem, köszönöm, kurátor úr… Nagyon jó lesz nekem itt. Kedves emberek az öreg Tarék…
— Azok hát… Jó emberek, de…
Nem fejezte be, csak legyintett. Minek magyarázza? Most már tudta, hogy az a baj: nagyon fiatal még az uracska. Tapasztalatlan. A kis csirke is belemegyen a kacsaúsztatóba, míg meg nem tanulja, hogy neki nem ott van a helye, hanem a szérűn. Azért derék legény, tagos, erős, okosnak is látszik. Majd idővel…
— Istennek ajánlom.
— Jó éjszakát, kurátor úr…
Utána nézett a szikár, egyenes derekú öregembernek. Botját hóna alá szorította, csizmás lába nem lassan, de nem is gyorsan lépkedett, feje mereven ült nyakán a fekete kabát felett, s nem fordult semerre. A méltóság volt, — ahogy a paraszt elképzeli. Kemény és rideg; fajtájának tiszta ideálja, a parancsoló, amilyet szeret maga fölött, s amilyenné maga is válik nyomban, mihelyt módot ad hozzá a föld, vagy a hivatal, az esküdtség, az eklézsia presbitersége, a szövetkezeti elnökség.
Mosolygott, de nem gúnyolódó szándékkal s megfordult. A kapu fakilincse csattant, a bozontos kutya egy percre felemelte fejét. Ránézett, figyelmesen, lábát kinyújtotta, mintha azon gondolkodnék: felkeljen-e?
— Betyár, ne…!
A barna szemek lustán lehunyódtak, s a szögletes fej visszaesett.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.