Leírás
„…Pest, a nagy, lapos város, mely szemben, a Duna túlsó partján terül el, nem dicsekedhetik, miként Buda ősi vára, művészies és harci romantikájú múlttal, de azért, idővel a Kelet félelmetes ostromának ő is áldozatul esett. Nem hatalmas seregek rohamainak ugyan, melyek történelmi képek festésére alkalmas anyagot nyújtanak, hanem valami különös fajtájú, láthatatlan, földalatti ostromnak, mely mint a lassan emelkedő árvíz, ellepte a várost. A két század előtt Buda várából fegyveresen kiűzött „kelet” alattomosan kúszva lassan visszaszivárgott Pest városába és befészkelve magát oda, egy szép napon a bennszülöttek csak azon vették észre magukat, hogy lábaik alól kicsúszott a talaj. Saját városukban nem ők uralkodtak többé! Hogy történhetett meg ez a furcsa dolog? Elmondom azonnal.
A múlt század elején Pest csak külvárosa volt Budának, s majdnem kizárólag német kereskedők lakták. Ezek a Thüringiából vagy Frankoniából eredő németek azoknak a jobbágyoknak voltak leszármazottjai, kiket Mária Terézia mint valami embernyájat a kétszáz éves török uralom által kipusztított. Magyarországra terelt, hogy ezzel újból benépesítse a kihalt vidékeket. E kereskedők üzletei azokban a hosszú, földszintes, téglából épült, meredek tetőzetű házakban voltak, melyeknek néhány, mindig ritkábbá váló példányát még ma is láthatni a régi városrészekben. A lakosság zömét szerény iparosok, becsületes és szorgalmas kereskedők tették. Megtartották anyanyelvüket, s mégis hamarosan alkalmazkodtak a magvar társadalom szokásaihoz. Minthogy a magyarok régtől fogva nem szerették a kereskedéssel való foglalkozást, egypár osztrák, örmény, levante-i vagy görög kivételével alig találtak az előbb említett németek számottevő versengőkre. Üzleteik tehát nagyszerűen virágoztak mindaddig, amíg egyszerre fel nem bukkant a piacon egy új alak, kit rég ismertek ugyan a falvakból, de akit eddig a körülmények távol tartottak a városoktól.
Minden magyar falunak ugyanis már régi idők óta megvolta maga zsidaja. Lengyel-, vagy Oroszországból jöttek ezek — hol a sűrű kivándorlások ellenére még ma is hemzsegnek — vagy Ausztriából, hol az 1848.-i forradalom előtt nem kaptak letelepedési engedélyt, vagy ha nagy nehezen néhányat mégis befogadtak közülük, ez csak a családalapítási jog megtagadásával történt. Csak a legidősebb fiú házasodhatott meg ott; a többiek kénytelenek voltak liberálisabb országokba vándorolni, mivel az agglegénység ellenkezett. vallási előírásaikkal.
Természetes, hogy ilyen körülmények között sokan a kincses Magyarországra jöttek, hol nemtörődömséggel fogadták őket, úgyhogy letelepedhettek és könnyen meggazdagodhattak. Az egyik beállt valamelyik nagyúrhoz „házizsidónak” és ott a legkülönbözőbb szolgálatokat teljesítette. Mások valamelyik nagyközségben telepedtek le korcsmárosoknak és a parasztoknál körülbelül ugyanazt a szerepet játszották, mint „házizsidó” társaik az egyházi vagy világi főuraknál. A röghöz tapadt magyar paraszt megvetette mindazt, ami nem függött össze a földműveléssel, vagy állattenyésztéssel, így a kereskedést és az azzal foglalkozó zsidókat is. A falusi nép nem tudta, vajon az Isten, vagy az ördög küldötte-e nyakára a zsidó korcsmárost. Annyi azonban bizonyos, hogy az rövidesen olyan nélkülözhetetlenné vált, akárcsak. az eső, vagy a nap melege. Ezek a sehonnai kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt; jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat; Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek…”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.