Vízöntő: Átalakuló világ

Leírás

„Egy tekintetben talán minden politikai felfogás egyetért; átalakulóban van az ember világa. Az átalakulással vele jár a káosz. Nézzük meg, hogy egyházi-vallási vonalon miért és miként megy végbe ez a haladásnak nevezett átalakulás.

A kereszténység mély alapjaiban az idealista, statikus világképbe tartozik, következésképpen a földi dolgokat egy bizonyos távlatból nézi, az abba való elmerülést nem javasolja, s más — nem anyagi — spirituális értékek keresését hirdeti. Az alap az egyszer s mindenkorra tett kinyilatkoztatás, s ehhez sem hozzáadni, sem belőle elvenni nem lehet. (Statikus.)

Ezzel szemben a Felvilágosodás kora óta a racionalista, dinamikus szemlélet hódít a világban. Ma már ott tartunk, hogy sehol — még a tudományban sem — nincs semmilyen szilárd alap körülöttünk minden mozgásba lendült. Ez a dinamizmus széttört mindent maga körül s most már magának a dinamizmusnak a széttörése van soron. Széthullóban van minden, így áll elénk a káosz.

Semmi sem lehet ellentétesebb, mint a két világnézet. A két felfogás közti küzdelem évszázadokkal ezelőtt indult el, jóval Galilei előtt. Az orthodox, konzervatív irány fokról-fokra háttérbe szorult, teret engedve a racionalizmusnak, a materializmusnak, a szétesésnek s az Egyházon belüli forradalomnak.

Az utóbbi 10-15 év alatt, tehát igen gyorsan, gyökeres változások mentek végbe az Egyház világnézeti alapjaiban. A kontraszt szembetűnő 1950-ben XII. Pius még „időszerűnek” tartja a Szűz mennybemenetele dogmájának kimondását. A racionalista világ döbbent hallgatással felelt erre a tipikusan idealista-statikus megnyilvánulásra. S alig 10 év múlva, a Vatikáni Zsinat nemcsak ezt a dogmát, hanem minden ú. n. „természetfölötti” elemet óvatos rosszallással az irattárba, helyezett. Helyet kellett adni korszerű, haladó reformoknak. Minderről a múlt számban írtunk, Lefebvre „latin miséjével” kapcsolatban.

Ez az új, a vallást helyettesítő Ember Kultusz óhatatlanul a forradalom felborulásába visz, miként minden olyan dolog, amely nem Isten-központú.

Most fordult elő először a történelemben, hogy most már az egyházakon belül is azt hirdetik, hogy a kereszténységnek lényeges eleme — a forradalom. Katolikusok, protestánsok egymással versenyezve azt tanítják, hogy az erőszak nemcsak szükséges, de helyes eszköz a szocialista haladás irányába. Ezért beszélnek ma az egyházakon belül „teológiai forradalomról” s e forradalom igazolására mindig megtalálják a megfelelő bibliai passzusokat.

Így mondja a Vatikáni Zsinat (Gaudium et spes, 74. pont):

„Amikor a világi hatóságok túllépnek hatáskörükön, a népeknek akkor is engedelmeskedniök kell. Mindamellett azonban törvényes dolog jogaik védelmére kelni, amennyiben figyelembe veszik a természetjog és az Evangélium korlátozásait.”

Az igazság kedvéért megjegyezhetjük, hogy Szt. Tamás Summa-jában is arról ír, hogy a nép ellenállhat a zsarnoknak. Továbbá az Anglikán Egyház 1971. évi Synodusa is szükségesnek látta, hogy állást foglaljon ebben a valóban nehéz kérdésben s elismerje, hogy bizonyos esetekben helye lehet az erőszakos forradalomnak.”