A spanyolországi események nem állnak még oly tisztán a világ szeme előtt, hogy lezáró ítéletet mondhatnánk rólak. Azonban minden jel arra mutat, hogy a demokrácia mákonyos jelszava alatt megint nagy betörés történt egy színtiszta katolikus és királyhű országba, egy törpe, de nagyhangú kisebbség forradalmi úton magához ragadta a hatalmat és népköztársaságot játszik Spanyolországban; természetesen a nép megkérdezése nélkül. „Tout comme chez nous“; egészen úgy, ahogy nálunk is csinálták 1918 októberében s novemberében. A tisztességes közönség félreáll és hallgat, reszket s meg van félemlítve a vértörvényszékkel fenyegetőző, városokat kirabló diktatúra hangos lármája miatt, némán várakozik s engedi tenni-venni a minden lében kanál forradalmi elemeket.
Semmi kétség benne, a spanyol forradalmat csakúgy, mint annak idején a magyarországit, törpe kisebbség csinálta. Hiszen a többség rendesen reszket minden forradalomtól, amelyet még akkor is rossz megoldásnak tart, amikor egyébként nincs elragadtatva a közállapotoktól. A forradalom ritkán hoz jót a köznek, rendesen csak annak a desperádó-csoportnak, amely csinálja s amely általa hatalomra jut; a felforgatás rendesen csak annak a baloldali világnézetnek érdeke és szívügye, amely minden tekintélyrombolásban a maga kapatos, haladópárti s forradalmi ideológiájának vagy helyesebben frazeológiáijának diadalát látja. Az a nyughatatlan, zavaros észjárású, áldemokratikus balszárny csinálja a forradalmakat, amely éppoly jól ért a romboláshoz, mint rosszul az építéshez.
Hiába járta le magát százszor meg kétszázszor, hiába bizonyult a hazugul hirdetett szabadság született hóhérának, a jólét helyett a nyomor növelőjének, királyi tekintélyek helyében a tőkediktatúra titkos cinkosának, hiába vizsgázik le szinte megsemmisítően s a szemünk láttára az orosz pokolban mint minden emberi jog konok és durva letiprója; azért a baloldali és liberális sajtó behízelgő, megtévesztő szóáradatával megszédített Európa csak nem okul, hanem újra meg újra kacérkodik a világámító teóriákkal. Csak el kell nézni a sajtótudósításokat és vezércikkeket, az ünnepélyes arcú komolykodásokat s a gúnyolódó Alfonz-karikatúrákat, amelyek mögül a felforgatás diadalán sunyin örvendező Mefisztó-lelkek kárörvendő vigyorgása látszik: hogyan lelkesednek, hogyan rokonszenveznek, milyen leplezetlenül veszik védelmükbe a destrukció újabb térhódítását, milyen októberi lázzal köszöntik a trónfelforgatókat és vallásüldözőket, milyen magától értetődőnek tartják, hogy a szabadkőmíves kisebbség diktatúrája a felszabadulás nevében könyörtelen önkénnyel nehezedik rá a meg sem kérdezett tömegekre. A forradalomnak minden szabad s a lázadás az ő szemükben mindig hősi, mindig jogos, mindig rokonszenves cselekedet.
Alfonz királynak két bűne volt; egyik az, hogy király volt; a másik, hogy katolikus. Egy katolikus monarchia megszüntetése két címen is ízes csemege a radikális-liberális tollforgatóknak; két címen is mámorító diadal a szabadkőmíves és liberális tábornak. A királyság intézménye, még a mai alkotmányos határokkal lemérsékelt formájában is, kellemetlen gát és akadály bizonyos újságíró- és fiskálistípusú politikusoknak (egyiken sem értve e foglalkozások komoly és értékes képviselőit), azoknak, akik a pénz és izgatás szabadsága révén minden hatalom birtokára vágynak. A királyság intézménye bizonyos nyugodt folytonosságot, történelmiséget, tradíciótiszteletet jelent s ami fő: intézményes tekintélyt, ami ezeknek a demokratikus diktatúrára szomjasaknak mindig útjában fog állni. A királyság intézménye a legfőbb állami tekintélyt szükségképp kivonja a pártok uralma, a pártpolitikusok játéka alól; ahol királyság van, ott szilárd pont van, amelyet a politikai stréberek sem bankokratikus eszközökkel, sem izgató szónoklatokkal, sem vezércikkekkel a saját céljaik szolgálatába befogni nem tudnak; ott a pártagitációval felhajtott, esetleg meghamisított többség kormányozható mindenhatóságával szemben s azt mérséklőleg van egy elv, amely minden pártpolitikai taktikázásnak felette áll, van egy — ma ugyan sokszor már csak erkölcsi erejű — hatalom, amelyet nem lehet úgy ráncigálni, görbíteni, hajlítani, ahogy az ítélettelen választókat lehet. A köztársaságnak lehetnek, adott esetben vannak is előnyei, de vannak oly hátrányai is, amelyek csak a nagystílusú szédelgőknek hoznak előnyt. Ilyen hátrány mindenekelőtt a parvenűk, a hangosak, a mindent ígérők és semmit be nem tartók mindenhatósága, az izgatók és ravaszok párturalma s ezzel szemben a kisebbségnek pária-sorsa, a többségnek (sokszor inkább csinált, mint igazi többségnek) felelőtlen diktatúrája. A második hátrány a bankokrácia korlátlan érvényesülése, amely úgyszólva minden modern köztársaságot a nemzetközi nagytőke szolgájává tesz, aminek beszédes szimbóluma a francia s az amerikai rendszer.
A francia, ahol úgy szólva minden elnök a hivatalviselése ideje után valami ultrazsíros bankelnökségbe ül bele (képzelhető, hogy nem ingyen; azért az elnöksége alatt kellett a köz kárára megszolgálnia) s az amerikai, ahol az elnököl a trösztök nevezik ki és a trösztök buktatják meg, amely pillanatban akarják. Mindez „demokratikus“ ideál, mert a bugris újságolvasónak csak azt dumálják örökké, hogy a királyság rossz, mert abban minden hatalom egy ember kezében van, aki lehet tehetségtelen és haszontalan ember is, míg a köztársaságban a „nép“ az úr s ez a demokrácia beteljesülése. Valójában semmi sem biztosítja, hogy a köztársaságokban jobb s erkölcsileg értékesebb emberek érvényesülnek, mint a királyságban s a beteljesedett demokrácia nagyon gyakran csak leplezett és újfajta szolgaság, amelyhez képest nemhogy az alkotmányos királyság, de még a régi világ abszolutisztikus fejedelmi rendszerei is valóságos szabadságországot jelentettek.
Leghangosabban természetesen az a marxizmus veri a demokrácia hamisan puffogó nagydobját, amelynek Ieglogikusabb s legőszintébb kiteljesedése a szovjet: az a rettentő méretű fegyház, amelybe a marxi téboly megszállottjai egy 150 milliós népet beleterrorizáltak, belecsekáztak és belegépfegyvereztek, amely térdig vérben, minden emberi szabadságot félrelökve, legyilkolt embermiriádok hekatombáin ülve álcázza le a csőcselékuralom igazi ábrázatát. Míg Európa a szépségversenyek és sportmérkőzések gondtalan élvezeteit habzsolja, azalatt hatszázezer megbéklyózott, rabszolgasorsra ítélt orosz paraszt és intellektuel dönti a fát a dumping számára iszonyú kínok közt, barominál ezerszer gonoszabb sorsban, hajnalderengéstől késő éjjelig, lefagyott lábbal és vérző kézzel, a Fehér-tenger Ördögszigetén, Kemi és Karélia sivatagain; egyetlen zokszóra puskacső és azonnali kivégzés a válasz. Európa sajtója alkalomadtán közli e borzalmakat, de aztán átsiklik felettük s világért sem mutat rá a logikai összefüggésre, amely ezt a kannibál-szisztémát a közép- és nyugat-európai marxizmussal és azon keresztül a marxizmust sunyin támogató kapitalizmussal köti össze. Mert kapitalizmus és szociáldemokrácia titkon jó barát s egyik a másiknak szekerét tolja, mint azt éppen e folyóirat utolsó számában Mikos Ferenc oly szembeszökőn kimutatta. Nem hiába talál egymásra az ú. n. polgári radikalizmus és a marxizmus minden sorsdöntő fordulatnál, minden szavazásnál. A szociáldemokrácia a kapitalista zsidóságnak egyik legzseniálisabb kitalálása: a munkásmozgalom komolytalanná s ártalmatlanná tétele éppen a kapitalizmus érdekében. Közös világnézetből fakadtak s közös az ellenségük is: a keresztény alapon álló társadalmi reformmunka. Ezért találtak egymásra most Spanyolországban is a keresztény és katolikus monarchia ellenében.
Sajátságos szabadságmozgalom ez! Már a nagy sietség, amellyel mindjárt a diadaluk első 48 órájában az Egyházat igyekeztek megbénítani, elárulja igazi lelki alkatukat. Hát ez volt a legsürgősebb? Ez fájt leginkább? A vallásellenes intézkedésektől fog most már bizton meggyógyulni Spanyolország? Az Egyház és állam úgynevezett szétválasztása — ez szabadkőmíves tolvajnyelven mindig az Egyház megrablását jelenti — volt az a nagy érdek, amelyet minden előtt tető alá kellett hozni? Ahogy a mi liberális lapjaink is nagy diadallal hirdették: a forradalmi kormány azonnal „kilátásba helyezte“ a katolikus vallás államvallási jellegének megszüntetését s az összes (nem létező) vallásfelekezetek egyenjogúsítását. Bizonnyal ettől fognak lejjebb szállni az adók, kisebbedni a közterhek, ettől fog megszilárdulni a pezéta és új verőfényre virradni a sötét spanyol kultúra? Ezekkel a sietségekkel nyilvánvalóvá válik, hogy az egész demokratikus átalakulásnak nincsenek komoly céljai, abban csak egy a fontos: az erkölcsi gátlások kidöntögetése, a vallás, a morál, a becsület elleni harc, egyházgyűlölet, tradíciógyűlölet, erkölcsgyűlölet. Csak el a kellemetlen fékekkel, éljen a magát örökké progressziónak kinevező csőcselékuralom, a szekularizálásban garast harácsolni szomjas tolvajgusztus. Éljen a szovjet erkölcse, amelynek egyetlen paragrafusa az, hogy jó, ami nekünk hasznos; erkölcsös, amit mi akarunk; szent, amit mi csinálunk.
Megdöbbentő az a cinkostársi lelkület, amely Európa liberális sajtójából, a magyar nyelvűből is, ezekkel az eseményekkel kapcsolatban kicsillámlik. Alig tudják leplezni örömüket, hogy a szovjeterkölcs megint győzött egy ponton, a szabadkőmíves demokrácia megint bevett egy várat, a kereszt megint ledőlt egy oromról, a katolicizmust megint megalázták valahol. Ezeknek a kipróbált liberális újságíró-koponyáknak egészen mindegy, mi következik a rombolás után, csak dőljön le a keresztény eszmék alapján épült várfal, csak az újságfrazeológia dogmatikája érvényesüljön s csak pusztuljon minden, ami katolikus és ami történelem. Még azt sem kutatják, nem francia, vagy éppen orosz aknák fúrták-e alá a spanyol földet s ezek az aknák nem jelentik-e olyan sötét, ellenséges hatalmaknak megerősödését Európában, amelyek végeredményben a mi házunkat is alá fogják aknázni s egy szép napon levegőbe röpíteni.
Érdekes, hogy mindig éppen csak a katolicizmus fáj a modern demokratikus betörővilágnak, ennek a zsurnaliszta-szabadkőmíves-liberális forradalmi társaságnak! A katolicizmus voltaképpen büszke lehet rá, hogy a csatornaforradalomnak elsősorban mindig pontosan ő rá fáj a foga. Hogy akik felforgatni, rombolni, lopni, zsarnoki uralmat, terrort alkalmazni, világot szédíteni indulnak, az első 48 órán belül az Egyház ellen riadóznak ostromot, a papságot félemlítik meg és — na persze — a jezsuiták száműzését követelik. Hogy megismétlődik a történelem! S mily fényes apológiája ez is a katolikus vallás belső erejének, romolhatatlan szilárdságának, egyedülálló megvesztegethetetlenségének! A többinek, a felekezeteknek siet ajándékot adni a forradalom — akkor is, ha szinte csak mutatóba lézeng egy-két tucat képviselőjük az illető országban — egyedül a katolicizmus az, amitől fél, amiben leleplezőjét, cenzorát, kérlelhetetlen bíráját látja s azért csak egyedül ellene intézi rohamait. Persze azért is, mert ezzel szimpátiákat vél biztosíthatni magának a külföldnek vele egyszőrű, kétes moralitású elemeinél. A katolicizmusnak örök dicsősége az az egységes front, amelybe radikalizmus és szovjetizmus, szociáldemokrácia és liberalizmus, trösztvilág és trösztsajtó tömörül ellene és csak ellene. A Népszava sem a kapitalizmus ellen harcol, a judeokrácia bankfellegvárai, Weiszjei, Schwarzjai, Rothschildjei és Bleichröderjei ellen; ezeknek mamutvagyona s módszerei sohasem fájnak neki. Ellenben fáj neki a plébános és a káplán, a szerzetes és az apáca, az imádság és a hit; a bank helyett fáj neki a templom, a tröszt helyett a zárda. A kapitalizmust neki nem a Lipótváros milliomosai, nem a körutak feltűnően homogén nevű nagy cégtáblái képviselik, hanem az Egyház intézményei, tanai, erkölcsi elvei. A katolicizmus csak büszke lehet az ellenségeire, éppúgy, mint a barátaira és híveire.
Mégis, mindeme dicsőség mellett, szomorúan megdöbbentő s tanulságos katolikus szempontból a spanyol helyzet. A katolicizmus túlságosan passzív, túlságosan bizakodó, túlságosan elvonult és sekrestyébe temetkező, túlságosan pacifista viselkedése teszi lehetővé az ilyen koronkint megismétlődő csatornaáradásokat, a legkétesebb elemeknek ezt a nemhogy aránytalan, hanem egyenesen szemérmetlen és vakmerő hatalomra törését. Az ilyen eseményeknél, aminő a spanyol forradalom, amelyet hiszen évek óta készítettek elő, amelynek érdekében éretlen diákcsőcseléket és képzetlen munkásdandárokat vezényelgettek az utcára, a szemlélő méltatlankodva kérdi: hát hol voltak, hol vannak a katolikusok, hol vannak az igazi spanyolok, az igazi nép, az értelmiség, a papság, a szellemi vezérkar ? Hol voltak az értékes, komoly elemek, a voltaképpeni nemzet, amely helyett és amelynek nevében itt egy földalatti társaság beszél és ágál a fórumon és rázza a sörényét; hol voltak annyi éven át, míg ez a maffia szervezkedett, készült, aknákat ásott, a maga diadalának előkészítésére összeesküdött? Hol volt az erőteljes katolikus akció, a bátor és vezető katolikus sajtó, a romboló árral bármikor szembevethető katolikus szervezettség? Hol volt s mit csinált?
Megdöbbentő, hogy a forradalmak csaknem mindig katolikus többségű országokban érnek sikert. Ma Spanyolországban, tegnap Mexikóban, tegnapelőtt Portugálban, Olaszországban, Franciaországban, a dél-amerikai államokban. Miért éppen? Miért nem indul vad és heves agitáció Angliában az angol király ellen, Dániában a dán, Svédországban a svéd, Jugoszláviában a jugoszláv, Romániában a román király ellen? Németországon kívül miért csak a spanyol, a portugál, az osztrák és magyar monarchia az, amelyet mint progresszióellenest, közfelfogás-ellenest és maradiságot el kell pusztítani?
Érdemes ezen is eltűnődni. De annyi bizonyos: a katolicizmus túlságosan csak befelé él, csak a lelki értékeket kultiválja, csak a szerénységet és békességet prédikálja s kifelé, a destrukció szervezett hadaival szemben túlságosan kevéssé szervezi meg erőit. Mi katolikusok mintha néha egy kissé nagyon is jólfésültek s jólneveltek volnánk s nagyon is azt hinnők, hogy mindenki úgy nevelődött mint mi és ugyanoly erkölcstant szívott magába gyermekkora óta, mint mi. Mintha nem vennők észre kellő mértékben, hogy bizony a történelmet újabban nemcsak Nagy Károlyok és Szent Istvánok csinálják, hanem borzas hajú jakobinusok, csavaros beszédű és zavaros észjárású Dantonok, minden emberi érzésből kivetkőzött Ferrerek, sőt Leninek, Trotzkik és Kun Bélák, akik mögé sunyin odaszervezkedik a plutokrácia, a sajtó és a páholy. Jaj, ha nem védekezünk, ha nem szervezkedünk ellenük, ha nem teremtünk katolikus akciót, ha nem használjuk fel a mi népünkben rejlő védképes erőket, a mi eszméinknek nemcsak a békés és andalgó, hanem a kombattáns hatóképességeit is!
Európa két végében ég: Oroszország pokla most tüzet gyújtott az ellenpóluson is. A szovjettel is lepaktáló liberális elvtelenség nem fogja megmenteni Európát. De vajon meg fogjuk-e menteni mi?
