Posted on Hozzászólás most!

Dévai Imre: Kereszténység és zsidóság

Megjelent: A Cél, 1936. évf.
Megjelent: A Cél, 1936. évf.

A mai kereszténység — őszintén szólva — zavarban van. Nem tudja egyensúlyba hozni azt a tényt, hogy a kereszténység alapítója, Jézus, zsidó származású volt és hogy az ó-testamentumot az újnak alapjává tette, azzal a kellemetlen és egy cseppet sem hízelgő véleménnyel, vagy mondjuk így: „hírnévvel”, mely ezt a népet körüllengi. Ideje volna már egyszer szembenézni e kérdéssel és feltenni becsületesen a kérdést, hogy milyen álláspontot foglaljon el a kereszténység, mint kereszténység, a zsidósággal szemben. Pontosabban: milyen összefüggést keressen a kereszténység azokkal a benne levő elemekkel, amelyek a zsidó theológiából jöttek át.

Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a kereszténység olyan fa, mely gyökereit az ó-szövetség világába mélyeszti. Önkéntelenül — és tegyük hozzá, jogosan, — felvetődik a kérdés a ma élő keresztény népek ajkán, akik tanúi a zsidóság világhatalmi törekvéseinek, vajon helyes-e ez? Indítsuk meg e kérdést és próbáljunk arra tiszta eszközökkel, tárgyilagos feleletet adni. Ez a próbálkozás nem theológiai értekezés akar lenni, hanem a keresztény ember részéről egy szükségszerű, tehát őt egészében érintő kérdésnek egyszerű és világos fejtegetése olyan természetű jelenségek és problémák érintésével, melyek minden művelt keresztény ember előtt érthetők, anélkül, hogy a keresztény világnézetet és hitet szétrombolnák.

Induljunk ki abból a — látszólag nem ide tartozó — meghatározásból, hogy — a keresztény etika szerint is — mit nevezhetünk bűnnek? Bűn az a gondolkodás vagy cselekvés, mely valakinek, a bűnt elkövető tudatában is, kárt, szenvedést okoz. Nemcsak az egyén követhet el azonban bűnt, hanem egy közösség is. Gyakorlatban egy közösség csak akkor követhet el bűnt egy másik közösséggel szemben, ha mind a kettő egységes világszemléletként jelentkezik. Elkövethetnek tehát fajok és nemzetek is egymással szemben, de mindjárt szögezzük le a tényt, hogy a fajok között a határvonalak nem elég élesek, aminek egyrészt fiziológiai oka van (keveredés), másrészt, bizonyos rokon gondolkodás vagy ideológia, mely éppen az etikában mutatkozik meg legjobban. Egyetlen egy faj van, amely történetileg mindig egységes, homogén világnézete által tűnt ki s ez a zsidóság. A zsidó nép egész különleges népe a világnak, tipikus és históriai megtestesítője mindannak, amit a bűn fogalmával kapcsolatban az egyénnek hibájául lehet felróni, nevezetesen, hogy a bűn elkövetésekor nincs tekintettel a közösség hasznára, melyből pedig végeredményben neki is haszna származik. A zsidó nép amellett, hogy diaszpórában él, úgy viselkedik, mint egy nagy család, sőt, mint egy „egyén” és ezzel a világszemlélettel a világ bűnözőjévé lett a világ többi nemzetével szemben.

A zsidó néppel, helyesebben szólva a zsidókérdéssel is úgy vagyunk, mint a kereszténység kérdéseivel. Kegyeletsértésnek, tévedésnek és főleg rombolásnak veszik azt, ha valaki hozzányúl. Pedig mennyire le kell számolni vele, mutatja az is, hogy a zsidóság köréből is sokan kívánják, elég ha csak Herzl Tivadarra utalok, aki feltétlenül napirendre óhajtja tűzni a zsidókérdés megoldását. Azonban ebben a cikkben nem általában a zsidókérdéssel, hanem csak azzal akarunk foglalkozni: hogyan értelmezze a kereszténység mindazokat a jelenségeket, amelyek vallásában a zsidósággal összekötik?

Mielőtt kérdésünkre feleletet kapnánk, tegyük vizsgálat tárgyává azt a kissé szokatlan kérdést, hogy mit jelent zsidónak lenni? Ez a kérdés nem egészen hiábavaló és nem olyan, mintha azt kérdezném, hogy mit jelent magyarnak, németnek, vagy angolnak lenni. Az olvasó itt önkéntelenül megérzi, hogy a felvetett kérdéssel szinte két részre osztjuk az emberiséget: ú. m. „zsidó” és „nemzsidó” fajtára. Ez a valóságban is így van s ez a mi vitatásunk tárgyának kiindulópontja. Ha ezt valaki vonakodik elismerni, az nem foglalkozhatik a zsidókérdéssel. Hogy azonban mennyire igaz a mi állításunk, mutatja az is, hogy minden nép felveti a zsidókérdést, mert nincs egyetlen nép sem, amelyiknél e kérdés legfeltűnőbb kísérő jelensége, az antiszemitizmus, ne mutatkozott volna. Ez pedig, mint a zsidó prozelita Weininger írja, abban áll, hogy a zsidó bárhová megy, mindenütt gyűlölik, még fajrokonai, az arabok is. Mi teszi a zsidót gyűlöletessé a világ népei előtt? Egy oly vonás, mely a többi népből hiányzik. A világ összes népei hajlandók összeolvadásra, vagy legalább is egy őszinte, barátságos gondolatközösségre, — a nemzsidó és a zsidó nép között miért van mégis oly nyomasztó, sokszor láthatatlan és megmagyarázhatatlan ellentét? Akármerre megyünk, mindenhol ezt tapasztaljuk. El lehet-e azt képzelni, hogy a világjáró zsidó népet vándorlásai közben ne fogadta volna be valamelyik népfaj és nem védte volna, ha történetesen ezzel a népfajjal a zsidóság gondolatvilágban, érzésben, legalább némi részben megegyezik. Azonban a zsidóság faji sajátságai oly kizárólagos jelleget kölcsönöznek a zsidóságnak, melyek miatt nem tud más keretek közé beilleszkedni. Ha tehát a zsidókérdést a mi célunk szempontjából akarjuk vizsgálni, két dologgal kell tisztában lennünk. Az egyik az, hogy ámbár a zsidóság egy-egy nemzet kebelében, mint ugyanolyan jogú állampolgár él, mégis mindegyik nemzet kívülállónak tekinti; a másik pedig az, hogy maga a zsidóság is elkülönítettnek tartja magát és ismerve vallásának az ó-testamentumban foglalt részét, nem is akar az őt befogadó nemzetekkel eszmei közösségben élni. Hogy miért nem, ezt alább részletesen fogjuk kifejteni, itt röviden csak két szóval fejezzük ki, hogy az ú. n. „zsidó elv” miatt. És itt térünk rá, arra a kérdésünkre, hogy mit jelent zsidó lenni?

A zsidó elv, amelyet judaicumnak is nevezhetünk, olyan idea, mely csak a zsidóságnál van meg. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert pl. Weininger a „Geschlecht und Karakter” c. művében azt állítja, hogy ez a nemzsidó népeknél is előfordulhat. Ez azonban azért nem helyes, mert a judaicumot a zsidó nép vallása táplálja, sőt e kettő nem is választható el egymástól. Történelmileg csak a zsidó nép van abban helyzetben, hogy zsidó vallású is. Nemzsidó ember, pl. turáni, vagy árja, nem is lehet zsidó vallású, ilyenekkel a zsidók nem is tudnának mit kezdeni, viszont más oldalról: annak a zsidónak, aki keresztény lett, szükségszerűen el kellett szakadnia a zsidóságtól. Ha pedig nem szakadt el, akkor magát, de leginkább a nemzsidó népeket áltatja. Mi tehát a judaicum? Erre megfelel a héber vallástörténet. A zsidó nép vándorlásai közben mindig együvé tartozónak érezte magát: akárhol voltak is a zsidók fogságban (Egyiptom, Babilónia) mert a „judaicum” összetartotta őket, A vallását is úgy formálta, hogy az a faji ideológiával a legszigorúbb kapcsolatban legyen. Keletkezése úgy a vallásuknak, mint a fajnak, vagy magának a judaicumnaka homályba nyúlik vissza. Csak azt lehet tudni, hogy ősidőktől fogva egy eszme hatotta át őket s ez az volt, hogy minden ami teremtetett, tehát az egész föld, az ő boldogításukra való. Ehhez képest az Isten csak őket szereti, de más népek utálatosak az Isten előtt. Viszont e kegyért nékik szigorú formák között tisztelni kell az Istent, hogy ki ne essenek e jóságból. Más népek bálványimádók és szentségtörők. A zsidó vallás eme jellemzésének bárki utána nézhet az ó-szövetségben s ebben áll a judaicum lényege.

Azonban kicsodák a „más népek”, az idegen, a „goj”? Azok, akik nem Ábrahámtól származtak. Ebben két alkatrész találkozik: a vallás és a faj. Isten csak azt szereti, aki Ábrahámtól származik, így oly erős kapcsolatot teremtett a zsidó a fajta és a vallása között, melyek el sem választhatók egymástól, mert egyik a másik nélkül nem állhat meg. Már magában véve csak ez az egy tulajdonság is elegendő arra, hogy felismerjük a tényt, mennyire különbözik a zsidó más népektől, mert minden nép hajlandó bármilyen vallást felvenni, de a zsidónál ez lehetetlen s ez a judaicumnak legfőbb ismérve.

De mi van még tovább a judaicumban? Ugyanis, ha a judaicum csupán „elv” volna, akkor lehetne egy fajnak, a világon egyedül álló világnézete. De a judaicumnak gyakorlati oldala is van, amellyel kilép a világnézeti körből. Ez a fajtának egy önként megnyilatkozó jellege, mely a szintén vele egy theológiából szívja táplálékát. Ezáltal olyan sajátossággá alakul, mely náluk életcél és élettartalom is. A Genesisben olvassuk (Móz. I. 12. 7.) „A te magodnak adom ezt a földet.” Más helyen: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz.” Vagy pedig ugyancsak a Genesisben, mikor Ábrahámnak és feleségének Sárának gyermeke van születendőben, a zsidó theológia a következő szavakat adja az Isten ajkára: „Megáldom őt (Sárát) és fiat is adok tőle néked és megáldom, hogy legyen népekké, nemzetek királyai származzanak tőle.” Ugyanezt hangoztatták a próféták is, akik keményen ostorozták népüket, ha le mertek térni az „igaz útról”, értve alatta mindig ezt a zsidó eszmeiséget, vagyis a judaicumot. A zsidók ez ó-testamentumi ígéretekben fanatikusan hisznek s ma is meg vannak győződve arról, hogy a föld az ő számukra való, a gyümölcsfák nekik teremnek és hogy nekik adta az Isten az uralmat az egész világ és minden ember felett. Ez a fanatizmus hevíti őket s ez az oka annak, hogy oly sokat tudnak tűrni, mert — tagadhatatlanul — sokat kell megalázkodniok és szenvedniük az időnként kirobbanó antiszemitizmus miatt s a folyton fenyegető pogrom veszélyétől. E félelemnek azonban ők maguk az okai, mert ők idézik fel a gyűlöletet a többiek köréből. Jellemző, hogy a zsidóság körében is voltak és vannak a judaicumnak ellenzői az ilyent azonban a zsidóság egyeteme nem hallgatja meg, vagy pedig kiközösíti s ezek maguk is megelégszenek azzal, hogy elszakadnak a zsidóságtól.

Aki csak egyszer is olvasta az ó-szövetséget, az láthatja, hogy az említett judaicum mennyire áthatja és hogy milyen világszemlélet szól hozzánk lapjairól. Ez a világszemlélet teljesen más, mint a többi népeké. Az ó-szövetségi világnézet csak magára vonatkoztatva ismer boldogulást, de másról nem akar tudni. Ezzel csak magát ismeri el embernek, vagyis olyannak, akinek célja és rendeltetése van a földön, más fajnak, vagy népnek a külön sajátos élete nem lényeges, legfeljebb annyiból jön tekintetbe, hogy elő kell mozdítania a zsidó fajnak uralomra jutását. Ezt a helyzetképet oly tekintélyes zsidó írók is állítják, mint Disraeli, vagy a már többször említett Weininger. Egyébként pedig a zsidóság egyeteme ezt gondosan titkolja, nehogy valamiképpen késleltessék, vagy megakadályozzák a világ egyéb népei e terve keresztülvitelében. E tény nagy szakadékra mutat a többi nép és a zsidó etikája között. A többi nép cselekvései, történései a nyíltság jegyében folynak, mert a mi morális megítélésünk a leplezést és a hazugságot bűnnek tartja, de a zsidó morál, ezzel ellentétben, érdemnek tudja be a félrevezetést és a hazugságot. Akik e kijelentést kételkedve fogadják, gondoljanak ismételten az ó-szövetségre, melyben micsoda más hang üti meg fülünket. Ott van például Ézsau és Jákob története. Jákob csal, becsapja becsületes testvérét és édesapját, de az Isten mégis jobban szereti mint Ézsaut. És a zsidó nép Jákobot teszi meg egyik ősének. Ilyesmi a mi istenfogalmunkkal és igazságérzetünkkel nem egyeztethető össze. Mózes hazugságok árán nevelkedik a fáraó udvarában. Dávid házasságtörést követ el, mégis a zsidó nép egyik felejthetetlen uralkodója stb., stb.

De térjünk rá arra, hogy Jézusnak milyen szerepe van a zsidóság történetében és mit jelentsen a kereszténység számára?

Elsősorban is tisztáznunk kell, hogy mi az a zsidó messiásvárás és egyáltalán mi a messiási fogalom, mert a kereszténység is messiásnak mondja Jézust, bár egészen érthetetlenül.

Érthetetlenül azért, mert a messiás teljesen zsidó fogalom és más népeknek nincs is messiásfogalmuk, azzal azért lélekben teljesen idegenül állanak szemben, hiszen semmi sóvárgás nincsen bennük a messiás után s így valójában nem is érzik, hogy szükségük lenne rá.

A messiás és a messiásvárás a judaicum következménye. A zsidóság ellen mutatkozó gyűlölet a más népek részéről, csak jobban erősítette bennük ezt. Várják azt, aki a judaicumot az egész világgal elismerteti. Akiben benne van egymagában a zsidóság minden tulajdonsága s aki nem lassú, kitartó munkával, sok szenvedés és megaláztatás árán, hanem egyszerre, valami „csoda” folytán hatalomra juttatja az uralkodásra teremtett zsidó népet. Miután a judaicum a zsidó népnek úgyszólván a születésénél keletkezett és viszont minden zsidónak ma is a vérében van, a messiás fogalom is legrégibb időktől fogva tartja magát. A messiási fogalom a kereszténységbe az apostolok működése útján jutott be, különösen Péter, János, Jakab apostolok nyomán, akik eleinte csak a zsidók számára hirdették a kereszténységet. Pál volt az, aki a messiásképzetet elidealizálta és azt az egész világon elterjesztette. Ő ugyanis a zsidóságát teljesen elhagyta s valahogy úgy képzelhette, hogy az egész világ a judaicum hálójában gyötrődik, ezért meg akarta értetni mindenkivel, hogy a messiásvárás, még pedig a zsidók messiásvárása, lehetetlen és bűnös dolog, mert hatalmi törekvés, zsarnokoskodni akarás van benne. Innen van az, hogy ő a hatalmaskodást annyira korholja, viszont Jézust, de magát is alázatosnak és szolgainak tartja, aki sokat szenved és a „Krisztus keresztjét hordozza magában”. Az ő egész munkálkodása nem egyéb, mint egy kiáltás kelettől nyugatig: hagyjatok fel a zsidósággal. Szerinte nincsen messiás olyan értelemben, mint ahogyan azt a zsidók gondolják. Jézust kell tehát a zsidóknak elfogadniuk messiásnak, de ez a messiás voltaképpen már nem is messiás a szó eredeti értelmében, hanem egy új magyarázatot ad neki: megváltó, vagyis aki a hatalmi vágytól, gőgtől (vagyis a judaicumtól) váltja meg az embert, de egyszersmind a vele járó sok szorongattatástól, szenvedéstől, nemkülönben a vallási törvények teljesítésének nehézségétől is, melyek, miután a judaicumot száműzni kell, teljesen fölöslegesek is. Ezt ő minden népnek hirdette, mert meg volt győződve arról, hogy Jézus fejtette meg helyesen az élet értelmét és megmutatta az „igaz Istent”, nem azt a Jehovát, akit a zsidók kisajátítottak. Ezért amit Jézus mondott, az minden népre vonatkozik. (Nála az is észrevehető, hogy az általa felfedezett igazság annyira elragadta őt, hogy valósággal kétségbeesik arra gondolatra, hogy ezt az igazságot a zsidók egyszer megint elsikkasztják).

Pál apostolnak igaza volt. Mert ha összefoglaljuk Jézus életének, helyesebben szólva tanításának jelentőségét, akkor a következőképpen alakul a helyzet.

A zsidóság, mint mondottuk, boldogulásra vágyódik, de ezt a boldogulást kizárólagosan értelmezi, vagyis csak magát tekinti. De már jó korán, a zsidó eszmeiség hajnalán is akadtak a zsidók között egyesek, akik az egyetemes emberszeretetet hirdették.

Nézetem szerint Jézusnak nem is lehetett más népek között születni, csak a zsidóknál, mert csak a zsidó faj termelhetett ki magából egy olyan embert, mint Jézus. A judaicumnak legfőbb jellege ugyanis az, hogy nem érti meg az egyetemes, általános és az egész világra, minden népre kiterjedő emberszeretetet. De más népek ezt nemcsak megértik, hanem gyakorolják is, mert emberileg mindent megtesznek a szeretet gyakorlásáért. Jézus tehát ezen a téren a népeknek nem mond újat és főleg: az ő tanítása nem jelenthetett fordulópontot a népek történetében. Hiszen mindazt, amit Jézus az emberi szeretetről mond, azt jóval előtte a hindu, vagy Buddha tanai is hirdették és hirdetik ma is. Ez nem azt jelenti, hogy talán Buddha magasabban áll, mint Jézus, hanem azt, hogy a többi népek morális érzéke magától rájön pl. csak az egyetemes emberszeretetre is. Így tehát kizárólag a zsidóság volt rászorulva arra, hogy egy valóban nagy ember, egy magát „messiás”-nak tartó lény is hirdesse közöttük az egyetemes emberszeretetet, amitől a zsidó mindig távol állott. Jézus következetesen hirdette náluk a judaicum csődjét és megjósolta, hogy a zsidóságot ez romlásba, kárhozatba fogja vinni. (A gonosz szőlőművesekről szóló példázat. Míg az irgalmas szamaritánusról szóló történet az egyetemes, mindenkire kiterjedő emberszeretet soha el nem múló himnusza.) így tehát Jézus eszményi értelemben maga is antiszemita volt s miután azt állította magáról, hogy ő a messiás, még pedig az „igazi” messiás, a zsidók istenkáromlót láttak benne, mert a Jézus messiás-képzete nem egyezett meg az „ősatyák” messiás-képzetével. Ezzel egyúttal tanújelét adták annak is, hogy nem hajlandók mindenkit szeretni és nincs kedvük zsidó mivoltukkal felhagyni. A messiási fogalom kétféle értelmezést nyer Jézus tanításában, de mind a kettő a zsidókra vonatkozik. Egyik messiás a „zsidós messiás”, amelyet jellemeztünk. A másik a „jézusi messiás”, amely célját tekintve (vagyis, hogy a zsidóság számára boldogságot hozzon) ugyanaz, csakhogy ezt nem a judaicummal akarja elérni, hanem egyenesen annak megsemmisítésével: a szelídséggel, egyetemes, még az ellenségre is kiterjedő emberszeretettel. A zsidók világszemlélete azonban ezt nem tudta befogadni; ezért mondotta Jézus, hogy az én országom nem e világból, t. i. nem a zsidók világából való.

Jézus, mint megváltó és messiás, ha csak a zsidóságra vonatkozik is, de tanítása mégis az egész emberiségnek szól. Mint ahogyan örökérvényű minden igyekvés, vagy tanítás, mely az emberiség egyetemes nagy célját: boldogabbá válását, mely egyetlen nagy célja, a szintén egyetlen egy úton: a bűn nélküli (az individuális élet feladása), a szükségszerű jótett, vagyis egyetemleges szeretet útján akarja elérni.

Örökérvényű tehát az a törekvés, mely az említett úton igyekszik az emberiséget céljához juttatni. E tekintetben mindegy, hogy milyen nemzetiségű, vagy fajtájú valaki, aki ezért dolgozik. Aki pedig kivonja magát az egész emberiség céljának eléréséért folyó küzdelemből, az judaicumban szenved, amelyről azonban a valóságban csak a zsidó népnél lehet beszélni.

Ezzel magyarázatát adtuk a judaicumnak, valamint a judaicum körül forgó jelenségeknek (megváltás, messiás), de még azt is meg kell világítanunk, hogy az eddig tárgyaltak milyen következménnyel vannak a kereszténységre nézve?

Azt mondottuk, hogy Jézust, mint az emberiség egyetemes céljáért dolgozó embert, a kereszténység tanítójául természetszerűleg el kell fogadnunk. De, mint messiástól és megváltótól, amelyek a népek eszmevilágától idegenek, el kell tekintenünk. A mai kereszténység azonban felkapta ezt a zsidó gondolatot és ezzel elzsidósítja a keresztény egyházakat, mert Jézus működéséből nem a reá vonatkozó részt ragadta ki, hanem azt, ami a zsidóságnak szól. Az én megítélésem szerint a kereszténység ma jóformán Jézus életének folytonos elmondása. Az ünnepek alkalmával egyebet sem hall az ember a templomokban, mint azt, hogy mik fűződnek Jézus életéből az illető ünnephez. Így karácsonykor például minden évben újból és újból mint csodát hangoztatják Jézus születését, húsvétkor a feltámadását. Csakhogy ezeket már mindenki tudja s ezek lehetnek a történet tárgyai s tudományos kutatások esetleg foglalkozhatnak ez idők részletes felderítésével, de semmiképpen sem lehetnek a vallás „tárgyai”, vagy egyszóval maga a vallás.

Az a lázas törekvés uralkodik a keresztény egyházak vezetői részéről, hogy az embereknél Jézus életének csodálatos eseményeivel keltsen vallást vagy hitet, pedig a népek érzéke nem kívánja a csodát ahhoz, hogy higgyen. Jézus maga nem akarta azt soha, hogy őt istenként tiszteljék, — legalább is ez nem mutatható ki az Újszövetségben — s ha mégis Isten fiának mondottamagát, ez onnan van, hogy alkalmazkodott a zsidók egy korábbi képzetéhez, mely szerint csak az képes Isten dolgairól beszélni, aki az Istentől jött, az Isten fia. Miután Jézus látta a zsidók tévedését és megfejtette a maga lelkében az Isten fogalmát (azt saját magán keresztül mutatta meg), szükséges volt tehát hirdetnie, hogy megfelel a zsidóság eme várakozásának is, mert csak így remélhette a zsidóság jobbrafordulását. (A helyes istenképet ő így fogalmazta meg: „Isten országa ti bennetek van”.)

Még van egy következmény, melyet jó volna a kereszténységnek minél előbb megszívlelnie. Ez a keresztény népek részéről az ó-szövetség teljes mellőzése.

Az ó-szövetség a zsidó nép eszmeiségének codifikátuma, teljesen a zsidóság szellemi terméke, amint erről már meggyőződtünk. Nem fogadható el az, hogy az ó-szövetség nélkül nincsen újszövetség. Elsősorban is nekünk igazság szerint nincs sem ó-, sem újszövetségünk, mert csak a zsidó theológia szerint kötött az Isten szerződéseket az emberekkel, de Jézus sohasem állított olyant, hogy Isten szerződött az emberekkel.

A zsidóra nézve áll, hogy az ó-szövetség nélkül nincs újszövetsége. Hiszen neki fontos, hogy megértse, miként a régi felfogást sutba kell dobnia. A kereszténységnek semmi köze sincs a zsidók történetéhez és kiváltképpen pedig a zsidó theológiához s fölötte naiv dolog az, mikor keresztény templomokban zsidó „ősatyákról” beszélnek. Persze az volna jó, ha a zsidóság is felhagyna az ó-szövetséggel és belátná, hogy a megváltás, ami után öntudatlanul is eseng, nem az uralomra jutásban, hanem a mindenkire kiterjedő szeretetben van. Ha ezt megértenék, az volna a zsidókérdés igazi és gyökeres megoldása.

A kereszténység számára egyenesen veszedelmes az ó-szövetség további fenntartása. Talán legnagyobb akadálya annak, hogy a jézusi és más hozzá hasonló altruista elvek hiány nélkül érvényesüljenek. Tarthatatlan ma már az, hogy az ó-szövetség örökös ellenmondásain törjük a fejünket és valami közbenső, kenetteljes megoldást eszeljünk ki. (Jézusnál, kimutatható az újszövetségben, ellentétes viselkedést találunk az ó-szövetséggel szemben.) Ha a kereszténység fél lemondani az ó-szövetségről és az ezzel kapcsolatos, zsidó theológiából jött képzeletekről, akkor ne csodálkozzék azon a hetyke zsidó közmondáson, hogy ők a világ kovásza.

Ezért nyíltan hangoztatom, hogy a kereszténység első és legfontosabb tennivalója, mely — kimondom merészen — létkérdése is, hogy szakadjon el teljesen a zsidóságtól. Sőt! Forduljon szembe határozottan a zsidósággal. Dobja ki magából azt a naiv felfogást, hogy a zsidó „választott nép” és vallása a keresztény vallás elődje. Ha Jézus, aki a zsidók között született s aki igazán ember volt, ellene fordult a zsidóságnak, mennyivel inkább kell ezt megtennie a kereszténységnek, mely ő reá esküszik. Miért kell nekünk egy ferde, ellentétekkel teli életet élnünk s egy világtörténeti hamisítás keserveit hordoznunk keblünkben, mikor egészséges ösztönünk mélységesen tiltakozik ellene! Ki ne erezné ezt, ha nem is tudja szavakba foglalni?! Itt él egy nép közöttünk, amely Jézust s vele az egyetemes emberszeretetet megfeszítette s amely nem is gondol arra, hogy áthasonuljon hozzánk, Jézust pedig úgyszólván mindennap megfeszíti. Mert nagyon téves az, hogy Jézust a mi bűneink vitték és viszik keresztre s ezért ne is sirassunk olyan bűnöket, melyeket nem cselekedtünk.

Szilárd meggyőződésem az, hogy nemcsak a ma, de az akkor élő népek ha történetesen közöttük élt volna Jézus, nem feszítették volna őt keresztre. De keresztre vitte őt a judaicum. Ezzel nem azt állítom, hogy a népek világában nem fordul elő bűn, de azt már igen is merem állítani, hogy a legjobbat is keresztre vivő bűn, a judaicum, a mi népünknél ismeretlen fogalom, mert ami ítéletünk altruista irányú. S ez kivétel nélkül minden népre vonatkozik, mint ahogy az ellenkezője csak a zsidóságra.

Az elmondottakban nem terjeszkedtünk ki a zsidókérdés megoldására, de annyit mégis mondhatunk, hogy a zsidókérdést igazán megoldani csak úgy lehet, ahogyan azt a közülük való Jézus akarta, aki megváltójuk lehetne valóban: adják fel a zsidóságukat s ha erre nem képesek, feltétlenül valami új, nekik való országba kell kiköltözniök.

(Visited 22 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..