Posted on Hozzászólás most!

Dr. Vértesi Frigyes: A zsidóság és a «jogrend»

Megjelent: Magyar Kultúra, 1925. évf.

A bombamerényletekkel kapcsolatban a zsidó sajtó nem győz eleget sopánkodni, élőket és holtakat vádolni. Bűnbakot keres, a merénylet okait kutatja, szidja a jogrendellenes állapotot, ahelyett, hogy mea culpa-t mondana saját bűne miatt, amely nem kis mértékben járult hozzá, hogy ilyen bűntények megtörténhessenek.

Vogelsang írja: «Most, amikor a zsidó, mint vissza-visszatérő történelmi Isten-ostora megérdemelt bérünket kifizeti azzal, hogy a mi nyakunkra lép, akiknek Krisztus szelíd igája túlságosan nehéznek tetszett: most akarunk ellene felkelni és szégyelljük oktalanságunkat, amely ily mélyre süllyesztett bennünket.» (Id. Dr. J. Eberle: Die Überwindung der Plutokratie, 331. o.) Ez az iga-lerázás kétféle módon történhetik: azoknak a módján, akik Krisztus szelíd igáját hordják, akik dolgoznak egész erejükből és küzdenek a zsidó iga ellen, de csak az erkölcsi törvények által megengedett módon,— és azokén, akikről lerázták ők a krisztusi szelíd igát, hogy helyet készítsenek lábuknak azok nyakán, akikből kiölték a kereszténységet a sajtójukkal. Most ezek lesznek a zsidók számára Isten ostora, amely egész életüket nyugtalanná fogja tenni. Így lesz az utóbbi nagy bűnük büntetésük is.

Jogrendet követel a zsidóság: helyesen teszi. Ettől várja élet- és vagyonbiztonságát: joga van hozzá. De van-e jogrend örökérvényű, mindenkit egyformán kötelező erkölcsi világrend nélkül? Van-e erkölcsi világrend hit nélkül? Ez utóbbira nézve csak annyit, hogy nincs józan ember, aki a törvényeit végtelen szankcióval ellátó Isten nélkül bármely törvényt, így az erkölcsi világrendet is minden körülmények közt kötelezőnek elismerné. Viszont erkölcsi világrend nélkül, amely egyformán és mindig és mindenkit kötelez, még akkor is, ha az egyén a kötelesség teljesítésébe belepusztul, elismeri-e valaki a másiknak jogait, — akár az élethez való jogát is — ha ezek útjában állnak földi boldogságának, vagy boldogulásának, ha a sértés miatt édes bosszúért még az élet sem drága ár? Itt nem elég az Isten nélkül elgondolt autonóm állam jogvédelme. A zsidóság felhasznált ugyancsak minden eszközt, hogy eltüntesse a kereszténység hitét, erkölcseit és most rettegi a következményeket, amelyekre nem számított.

Hogy a zsidóság hogyan rombolta le százezrek lelkében a keresztény hitet sajtójával, könyveivel, filmjeivel, stb. eléggé ismerős. Törekedett az emberiséggel elhitetni, hogy nincs örökkévalóság. «A megtorló Isten fogalma… állati maradvány… A végtelen kárhozattal való fenyegetés emberileg elképzelhetetlen gonoszságot tételez fel» t. i. a keresztény Istenben — írja a Pesti Hírlap 1911 december 20-i számában. Ez a tagadás, gúnyolódás a zsidó sajtótermékekben állandó refrén, amely végül is sokak lelkéből kiölte a hitet! Pedig ebben az örökkévalóságban való hit ad legjavarészt türelmet a nyomorúság elviselésére, arra is, amelyet a zsidóság hozott reánk. A leghatalmasabb és — az emberi szenvedélyeket tekintve — a leghatásosabb vető az Isten V. parancsának megszegése ellen is, mert míg az állam a gyilkosságtól életfogytiglan tartó börtönnél, kivégzéssel akarja az elvetemült embert visszatartani, addig a hit végtelenszer nagyobb büntetést helyez a gyilkosnak kilátásba: az örök kárhozatot a maga végtelen kínjaival. Tehát a keresztény hit úgy védi a zsidó életét is, hogy szankciójával összehasonlítva minden büntetés csak kisded fenyegetés. Miért kellett ezt a hitei az emberek lelkéből kiölni, amelynél hathatósabb védelmet a zsidóságnak sem nyújt semmi?

Miért bántják a zsidók Krisztust, a mi örök reményünket, vigaszunkat, még a hitetlenek előtt is a legjobbat, aki csak valaha a földön élt? Nem beszélek most a Talmud otrombaságairól, vagy a 15. sz.-ból való Toledoth Jeschu’ah-ról, hanem csak azokról a minden jóérzést megcsúfoló támadásokról, amelyekkel — különösen a karácsonyi és húsvéti számokban — a magyarországi zsidó újságok ostoba keresztény olvasóiknak kedveskednek. «Testet öltött az ige, szóval emberré lelt maga az egyetlen Isten, felöltvén saját teremtményei egyikének alakját, az emlősök és gerincesek zsidó osztályából.» (Világ, egyik karácsonyi száma.)

Ennek a támadásnak a perfidiája akkor lesz igazán nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy senki soha úgy a zsidókat nem szerette, mint az Üdvözítő és senki oly hatásos védelemben nem részesítette őket a hosszú századok folyamán, mint Ő.

«Hallottátok, hogy mondatott: «Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.» Én pedig mondom nektek: «Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket és imádkozzatok üldözőitek és rágalmazóitokért …» (Máté 5, 43, 44.) Ez volt Krisztus parancsa; ennek a teljesítésétől függött, hogy valaki elmondhassa magáról, hogy szereti Krisztust. «Az szeret engem … aki megtartja parancsaimat.» (Ján. 14, 21.) És milliók akarták szeretni a végtelenül jó Jézust, tehát nem gyűlöltek, nem tettek rosszat még a legádázabb ellenséggel sem, a zsidókkal sem. Tán már nem élne egy zsidó sem a keresztények közt, ha a sokat szidott, kigúnyolt, meggyalázott Krisztus ezt a parancsot nem adja, amely szent volt milliók előtt, amely parancs volt az államnak is.

A történelem itt is tanít. Mikor a 12-ik és 15-ik században a zsidók hitvány fejedelmektől olyan jogokat kaptak, amelyek folytán állami védelem mellett kiuzsorázhatták a keresztény népet,[1] a kiuzsorázott, hitében a zsidók által kigúnyolt, keresztény nép végre türelmét veszítve fegyverhez nyúlt, Krisztus hitének a reprezentánsai, elsősorban a pápa és püspökök vették őket védelmükbe — amint azt Grätz zsidó történetíró is elismeri. Az egyetlen állam pedig, ahol soha zsidóüldözés nem volt, a pápai állam, amely az ott lakó zsidók akarata ellenére (VI. Sándor alatt) a Spanyolországból menekülő zsidóknak is menedéket adott. Ebben az időben majd minden pápa rendeletet ad ki védelmükre. Sőt még az általuk annyi rágalommal teleszórt spanyol inkvizíció is őket védte a spanyol nép dühe ellen, mely biztosan kipusztította volna őket egy szálig, ha az inkvizíció nem menti meg a nagy többséget ugyanakkor, amikor a legbűnösebbeket a világi bíróságnak adja át, mint eretnekeket és így a népharagot levezeti. Ezt ma már minden higgadt történetíró vallja. (V. ö. Dr. Marx: Kirchengeschichte, 459. o.). Talán a pápák, püspökök természetes rokonszenvükből kifolyólag védték őket? Nem, hanem mert parancsolta az Úr Jézus, akit ők akkor is, ma is gyaláznak!

A zsidók praktikus szempontjából nézve a dolgot: minek lerombolni azt, ami védi őket és a zsarolt földi javak zavartalan élvezetét biztosítja számukra? Hiába van — ma még — kezükben az istentelenné telt szociáldemokrata tömeg. Egyszer majd az is látóvá lesz, annak látójává, hogy Marxnak expropriáció-teóriája igaz — : de a zsidóság az ő kizsákmányolójuk, az gazdagodott meg az ő verítékükön, az tehát az ellenség és nem a Krisztus! Itt lesz a zsidóságnak olyan katasztrófája, amilyent tán még a világtörténelem folyamán nem élt át. Miután a munkásságot elszakították Jézustól, Ő már nem védheti és így senki sem védi majd őket.

Azért a bombamerényletekkel és azok tárgyalásaival kapcsolatban azzal a szeretettel, amelyet Krisztus parancsol nekünk, azt mondjuk, ne keressék a bűntények okait olyan messze: ők maguk a főokai. Ők voltak azok, akik közvetlenül, vagy közvetve az ismeretlen tettesek lelkében megölték a Krisztust, aki éltette őket és helyébe becsempészték a szenvedély uralmát, ami bombát adott a kezekbe.

De nemcsak a hit lerombolásával pusztították közvetve az emberek erkölcseit, hanem ez utóbbiakat egyenesen is aláásták, nem gondolva meg, hogy ezzel ismét csak saját életüket töltik meg rettegéssel.

Irodalmuk, újságjaik, „művészetük” stb. szolgálta az erkölcstelenséget. Ennek pedig közvetlen hatása az általános jellemtelenség, melyből minden bűntény könnyen fakad. A régi stoikus bölcselők a léleknek nyolc részét különböztették meg; a nyolcadik a nemző erő, amely polipszerűen az egész testben szétágazik. Ezzel akarták jelezni a nemző erőnek, vagyis az érzéki vágynak az egész emberre kiterjedő hatalmát, amelynél fogva ez a vágy az egész embert szolgálatába állíthatja. Így képes — ha t. i. megfékezés helyett újból és újból felpiszkálják — a lélekből minden nemesebb eszmét, törekvést kiölni és helyükbe a szenvedélyek uralmát életbe léptetni.

Minden képességről el lehet mondani azt, amit Goethe Faust-jában az értelemről olvasunk: «Er nennt’s Vernunft und braucht’s allein, um tierischer als jedes Tier zu sein.» Vajon az erkölcseiben lezüllött, «az állatnál állatibb» embertől lehet várni jogtiszteletet?

Ugyancsak nagy az erkölcstelenségnek közvetett hatása a «jogrend» szempontjából. Az erkölcstelen vágyak kielégítéséhez sok pénz kell! Ha nem megy a pénz megszerzése tisztességes úton, az említett «polip» mozgásba hozza az egész emberi képesség-apparátust — és megy majd tisztességtelen úton, akár úgy is, mint valamely bűntény végrehajtásának a bére. Százat merünk tenni egy ellen, hogy a bombamerényletek végrehajtói közt egy tiszta életű sem akad!

Az élvezet és annak megszerzési eszközei: minden; Isten, örökkévalóság, becsület: semmi, vagy nagyon kevés. Ezért dühös irigység támad az ilyen ember lelkében mindenki ellen, aki ezen eszközök bőségében van, amely irigységnek a gyümölcse, mint részleges oknak az okozata, a gazdag gyűlölete. Egy kis szikra még, pl. néhány hazafiasnak látszó, — vagy ténylegesen hazafias — motívum, szép máz és kész a gyilkosság, a bombamerénylet. Egészen tiszta hazafias motívumból nem követnek el gyilkosságokat! Hagyta volna meg a zsidóság a kereszténységnek az örök javaknak mindenekfelett való értékelését, amely értékelés semmibe venni törekszik az anyagi javakat, akkor ma nyugodtan pompázhatna drága ruháiban, zavartalanul szórhatná élvezeteire tán a mások verítékén szerzett pénzét.

Mikor tehát a zsidóság a keresztény hitet és erkölcsöket lerombolni igyekezett — és fájdalom, nagy sikerrel — akkor megkötött, biztos zárkában tartott vadállatokat bocsátott szabadon. A következmény az lett, hogy a kereszténység sirathatja az emberek lelkét és ideális javait, a zsidóság pedig kénytelen rettegni életéért és istenéért, az aranyborjúért.

[1] Az 1244-i osztrák privilégium alapján 170%, Ottokár cseh király 1254-i engedélye alapján tetszésszerinti, egy 1243-i francia statutum szerint nem több, mint 300% kamatot szedhettek, akkor, mikor a keresztényeknek a kamatszedés egészén tilos volt!

(Visited 52 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..