Posted on Hozzászólás most!

Emiliano Rigoli: A XX. század forradalma

Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1941. évfolyam.
Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1941. évfolyam.

A modern háború jelentősége

A fasiszta fiatalság legharciasabb folyóiratának, a „Libro e Moschetto”-nak (Könyv és Karabély) szerkesztője írta e sorokat a magyar nacionalista fiatalság számára. Külön érdekessége a cikknek, hogy Debrecenben készült, ahol Emiliano Rigoli munkatársaival hosszabb időt töltött.

Amikor a múlt háború végén a békekötésre sor került, az államférfiak a problémát tisztán gazdasági tényezők figyelembevételével oldották meg. Az akkori államférfiak szívesen szálltak meg tartózkodóhelyük luxusszállodáiban s mindenütt az élősdiek, a gépírók, újságírók, fontoskodók díszes serege vette körül őket. Ők egész valójukban teljesen egybeforrottak a világkonfliktus materialisztikus indítóokaival, amelyeket csak rosszul sikerült az emberi eszmények spanyolfala mögé rejteni; már az 1917-ben Párizsban megtartott Nemzetközi Szabadkőműves Kongresszus az akkor folyó háborúban a forradalomnak (a francia forradalomnak) a sötétség és a haladás-ellenes erők ellen viselt diadalmas keresztes hadjáratát látta. S mégis maguk mellett vonultatták fel a par excellence legsötétebb országot: a cári Oroszországot. Itt láthatjuk legjobban, mennyire nem tudott az elmúlt háború végleges megoldást találni az azt felidéző és civilizációban leledző egyensúlyihibák megoldására s csak arra korlátozódott, hogy ennek a válságnak egy szörnyűséges fázisát alkossa, sőt még fokozta és még nyíltabbá tette azt is s így végül is annyira meggyorsította az események alakulását, hogy a civilizáció részéről önmaga ellen irányított folyamatnak hirtelen bekövetkezett, de elkerülhetetlen etapé-ját jelentette. Az új korszak, amely szellemileg Versailles-sel kezdődött, egy szörnyűséges és vele egybeforrott örökségnek súlyát hordozta magán és Oswald Spenglernek vigasztalan jövendölése a XIX. század halotti dalában egy új korszak születésének kezdetét jelentette. Végül is eljutottunk egy, Európát évszázadok óta uraló civilizáció bomlásának küszöbéhez; ennek a civilizációnak épülete már évszázadok óta málladozott a különböző bomlasztó és felforgató erők csapásai alatt (Keyserling „földtani erői”). Ezek az erők immár szabadon érvényesülhettek. Úgy látszott, a világháború szörnyű véráldozata meghozta a maga gyümölcsét s a Földközi-tengertől eltávolodó civilizáció véglegesen az élet és a világ új eszményeihez jutott el, elfogadva Wilson elnök szociális keresztes hadjáratának könnyű fajsúlyú haladó eszméit.

Egy civilizációt akkor illeti meg a civilizáció elnevezés, ha olyan belső egységet ér el, amely lehetővé teszi az összes anyagi és nem-anyagi szempontoknak összeegyeztetését s megfelelően összhangba tudja hozni a technikai és kulturális jelenségeket. A Nyugat kb. a XV. század végéig ismerte ezt az egységet s a középkori keresztény eszmevilágban jutott ez kifejezésre. Ez az ember fölé a természetfeletti értékek hierarchiáját helyezte s mind a lélek világában, mind a földi életben egy szent és megdönthetetlen tekintélyt állított föléje. Ebben az egységben akkor kezdtek zökkenők mutatkozni, amikor ennek az elvnek valóságos értéke tekintetében kételyek merültek fel: így az utolsó skolasztikusok nominalizmusában, amely a reneszánsz és a humanizmus számára készítette elő a talajt. Ekkor kezdődött el a Nyugat nagy drámája, amelynek most utolsó felvonását éljük át. Ebben a drámában többek között nagy felelősség terheli a Cartesius-féle filozófiát; Maritain azt állítja, hogy Európa legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy a XVII. században Descartes-ot követte és nem kortársát Juan de Santo Tomas-t. Kétségtelenül igaz azonban, hogy Cartesiusnál jobban senki sem tudta kifejezésre juttatni társadalmának érzéseit; ő olyan hivatást jelölt ki számára, amelyet elsősorban csak a közvetlenül utána következő nemzedékek tudtak betölteni.

A felvilágosodottság tehát logikus folytatása volt egy az egyéniség és az ész értékelésén alapuló egységes folyamatnak: a francia forradalom ennek gyakorlati fázisát jelentette s egyúttal kiindulópontot is az emberiség egy új korszaka számára.

A francia forradalom, az amerikai forradalom és az ipari forradalom (az első használható gőzgépeket a XVIII. század végén alkották meg) egy és ugyanannak a forradalomnak három megnyilatkozási formáját jelentik. Ez a forradalom egyre jobban érett s végül is a XVIII. század végén bekövetkezett kirobbanásakor arra irányult, hogy Nyugaton új egységet teremtsen. A hit világának, a középkori vallásosságnak helyébe egy olyan tudományos laicizmust akartak állítani, amely a közgazdaság terén a Smith-féle racionalisztikus liberalizmushoz, a politika terén pedig a demokratikus formulákhoz vezetett s velejárója volt a haladásban és a „termelés vallásának” mítoszában való hit. Ez azonban Európa-ellenes egység volt, mert megalkotásánál az európai történelem két mozgatója: a latinság és a germánság nem vett részt. Említésre méltó, hogy a civilizáció eme formájának túlzásait éppen Észak-Amerika jelenlegi szomorú állapota és a bolsevista Oroszország tragédiája igazolja legjobban. A XIX. század tehát megmaradt ezen az úton s végül is eljutott a pozitivizmus és a tudományos anyagelvűség útjára, ügyet sem vetve Kierkegaard és Nietzsche intő szavára. De ezek a figyelmeztetések egy olyan lelkiállapotból fakadtak, amely mindenütt egyre inkább terjedt s lassanként bizalmatlanság nyilvánult meg azokkal a racionalisztikus eszményekkel szemben, amelyek az emberiségnek hivatva voltak irányt szabni. Már Goethe mondotta, hogy „a természetnek, az ész által történő boncolása” bizonyos nyomot hagy hátra: így azután az angolszász védjegyű pragmatizmus könnyed illúziói mellett az európai öntudatban szkepticizmus nyilvánult meg, úgy látták, hogy ennek az életformának csak időleges és hipotetikus jellege van. A XX. század első éveiben egy Davidson nevű költő öngyilkosságot követett el, mert előre érezte, hogy ha az emberiség továbbra is ezen az úton halad, bele fog omlani az irracionalitás világába; ő talán az új század első áldozata volt akkor, amikor még a szerencsétlen Európa látóhatára nem élénkült meg s mesterkélt mozdulatlanságából az ágyúk tüze még nem rázta fel.

Ilymódon a világháborúnak szükségszerűen kellett elkövetkeznie. Haszna abban állott, hogy a Nyugatot aláaknázó problémát a maga nyers valóságában vetette fel: a szakadást a gondolat és az élet között, egy olyan civilizáció kiegyensúlyozatlanságát, amely civilizáció anyagi szempontból elérte a haladás legmagasabb fokát, de lelkileg nem tudott alkalmazkodni az előfeltételeiben bennrejlő követelményekhez. Kezdtek általában a mai civilizáció válságáról beszélni s kezdték a Spengler által magyarázott Nietzschei, Ortega Y Gasset-et és a francia essay-írókat olvasni. A válság a szintézis hiányát, az olyan ellentétes álláspontok közötti konfliktust jelenti, amelyek között nem lehet semmiféle érintkezési pontot találni. A jelenlegi válságban a bomlás és a hanyatlás fokozódásával a valóban európai jellegű népek erői helyezkedtek szembe; ezek a népek tudatában vannak annak, hogy mi történt s hogy most már az ő civilizációjuknak kell érvényre jutnia. A háború szörnyű tapasztalatai közepette ezek a népek önmagukra tudtak találni s ebben a vonatkozásban Olaszország és Németország sokkal inkább megnyerték a háborút, mint Franciaország, Anglia vagy Amerika. Forradalmuk nem rögtönzött s nem pillanatnyi események alkalomszerű szüleménye volt, hanem szükségszerűen érvényesülő történelmi törvényszerűségek követelményeinek felelt meg. Ezeknek a mozgalmaknak jelentősége tehát abban rejlik, hogy velejárójuk az erkölcsi és szellemi revizionizmus. Ezek a mozgalmak jelentik egy új európai forradalom éltető sejtjét. Ez a forradalom van hivatva egybegyűjteni az összes jóakaratú népek erőit, hogy megmentsék a Nyugatot.

Hogy visszaállítsuk Európa szellemi és öntudatbeli egységét, nem volt lehetséges egyezkedés, vagy halogató huzavona az Európa-ellenes erőkkel: ez a háború Franciaország, Anglia, Amerika és Oroszország ellen indult meg. A jelenlegi háború, amelyben küzdünk, a XX. század európai forradalmának háborúja, amelynek első csatáit Etiópiában és Spanyolországban vívták meg. Ennek a háborúnak eszmei szükségszerűsége — a katonai, gazdasági és földrajzi tényezőkön kívül — elsősorban is biztosítéka győzelmünk szükségszerűségének. Nekünk a Nyugat biztonságáért kell győznünk.

A másik oldalon szintén egy civilizáció nevében harcolnak, de ez az egyéniség, a viszonylagosság, az esetlegesség, az anyag civilizációja. Ezeken az utakon a történelem nem haladhat tovább előre. Legutóbb éppen dr. Dietrich Ottó bizonyította be mesterien, hogy a szabadelvű és individualista elméletek, amelyeknek végső következményeit Franciaország, Anglia, Amerika és Oroszország most élik át, mennyire egy színlelt emberi egyenlőség kétértelmű felfogásán alapulnak.

A liberális demokrácia mesterkélt elemei e mögé a megnyerő spanyolfal mögé rejtették egy tisztán anyagelvű és haszonra törekvő világ megteremtésére irányuló törekvéseiket, ahol azután nem a nép, hanem néhány ezer kapitalista lenne az ország vezetője. Az USA tragikus tapasztalatai ebben a vonatkozásban sok tanulsággal szolgálhatnak: az egyéniség kultuszának túlhajtása a gangszterizmushoz, a racionalista gyakorlat túlzásai pedig a „Modern idők” c. filmben Charlot munkás mechanizmusához vezettek.

Duhamel, egyike azoknak a francia intellektüeleknek, akik megszólaltatták a vészharangot, anélkül, hogy új utakat tudtak volna mutatni, az amerikai civilizációval kapcsolatban a következő szomorú végkövetkeztetésre jut: „Amerikában minden racionalizálva van, kivételt csak a levágandó disznók sivítása képez”. S kísérőjének erre a megjegyzésére: „önök bírálnak, de mégis kénytelenek lesznek ezt önöknél is megvalósítani”, azt feleli: „Tudom, és ez az, amitől félek”. Az egész európai Nyugatnak osztania kellett volna Duhamelnek ezt az aggodalmát és így sok mindent el lehetett volna kerülni. Mondották már, hogy Anglia és szövetségese, Amerika nem nyerhetik meg ezt a háborút, mert nem tudnának mit kezdeni győzelmükkel. Azt is mondhatjuk, hogy hipotetikus győzelmük sohasem lehetne valóságos, mert ők elért pozícióik megőrzéséért, mi pedig a haladásért harcolunk.

A mi háborúnk civilizációs háború, amelyet végsősorban erkölcsi motívumok határoznak meg; az ő háborújuk kizárólag érdekháború. S ebben mutatkozik éppen ennek a háborúnak, a munka és az arany harcának, a fiatalok és az öregek küzdelmének jelentősége. Mi képviseljük a század igazi forradalmi erőit. Szabadító munkánk során köröttünk csoportosulnak immár Európa összes régi államai, amelyek bebizonyították, hogy a szellemi egység eszménye nem mítosz. Egynémelyik országnak keményen meg kellett szenvednie, amíg szert tett a történelmi hivatásának teljesítéséhez szükséges értékekre. De eme szenvedésük a biztos fejlődés útmutatója, iránymutatója egy forradalmi öntudatnak. Európa most teljes egészében szemben áll Angliával és Oroszországgal, amelyek sohasem adtak semmit sem Európának s éppen adottságaikból folyólag kívül állottak Európán és nem részesedtek sorsában.

Derűs bizakodással tekinthetünk a jövő felé, amelyet fegyvereink alakítanak ki. Az új rend minden népnek kijelöli majd a maga munkáját, saját jogaik és történelmi hivatásuk szerint s ekkor meg fog újulni az a dicső múltú nyugati civilizáció, amely számára századok tapasztalata jelölte ki azt a feladatot, hogy az emberiség szellemi vezetője legyen.

Ford.: Horváth István.

(Visited 35 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..