A baloldal és az érdekelt zsidóság igyekszik úgy feltüntetni a Hungarizmust, mintha az nem volna más, mint egyszerű antiszemitizmus. Ez azonban éppen olyan ferde állítás, mint minden más, amit a Hungarizmus ellenségei a világba szétkürtölnek. A mi első és legfontosabb célunk a nemzeti béke helyreállítása s ezt nekünk mindenhol és minden alkalommal hangsúlyoznunk kell.
A magyarság karddal hódította meg a Kárpát-Duna medencét s mintha végzetünkbe vált volna, hogy a fegyver azóta se kerüljön ki a kezünkből. Egy évezreden keresztül a magyarság állandóan vérzett, fogyott; pusztult, érthető tehát, hogy saját népi tömegeivel nem tudta betölteni a Duna-medencét egészen a Kárpátok gerincéig. Idegen népek: románok, németek, rutének, szerbek jöttek az országba, letelepedtek s otthonra találtak. A mohácsi vésszel évszázadokra beteljesedett a magyarság sorsa, mert saját maga és a Kárpát-Duna medence fölött elvesztette az irányítást. Harcolnia kellett a külső ellenség és saját uralkodója, ellen, hogy szabadságát biztosíthassa. A napóleoni időkben fellángoló népi öntudat kapóra jött a Habsburgoknak, hogy ezt felhasználva a Kárpát-medence nemzetiségeit a magyarság ellen uszítsák. Azóta nincs béke a Kárpát-Duna medence területén, azóta a magyarságot körülvevő jövevénynépek és népcsoportok ellenséges szemmel tekintenek az egykori befogadó magyar népre. Ezek után természetes, hogy a magyar állam szomszédai csak az alkalmat várták, hogy a népek önrendelkezési jogának szépen hangzó ürügye alatt a maguk határait a magyarság rovására kitolják. Ez az alkalom az első világháború után be is következett, amikor a nyugati hatalmak utat engedtek a pánszláv térhódításnak, azzal remélvén megfékezni a központi hatalmakat. Csak éppen arra nem gondoltak, hogy a természet által létesített politikai és gazdasági egyensúlyt borítanak fel, amely a kifosztott nép ellenállását szüli meg és a bizonytalanság légkörét teremti Európa legkényesebb pontján.
A magyar állam hivatalos revíziós politikája nem szűnt meg soha a magyarság jogos igényeit hangoztatni és az ország egységének helyreállítására törekedni. A harmincas évek folyamán azonban egy mozgalom született Magyarországon, amely az ország integritásának gondolata mellé egy új követelményt állított. Meg kell teremteni a Pax Hungaricát, a magyar békét, amelynek első és legfontosabb tétele, hogy a Kárpát-Duna medence területén élő népek és népcsoportok békén éljenek együtt s ebben az együttélésben a becsületes vezetőszerep a magyarságot illeti meg központi helyzete és történelmi múltja révén. Ez a mozgalom a Hungarista Mozgalom volt.
Egy nacionalista cél mellett azonnal jelentkezett a szociális probléma. A magyarság súlyos szociális problémákkal volt terhelve, amelyek megakadályozták a nemzeti összefogást, a teljes erőkifejtést s így eleve képtelenné tették a történelem által részére előirt feladatok elvégzésére.
Ekkor merült fel a szociális problémák vonalán mint elsőrendű, de a Hungarizmus lényegét tekintve csak másodrendű, azonban elodázhatatlan fontosságú kérdés: a földbéke és munkabéke megteremtése. Az elsőre vonatkozott a földreform évtizedek óta vajúdó, de mindaddig megoldatlan problémája s a másodikra bizonyos vonatkozásban a zsidókérdés, minthogy a tőke urai Magyarországon óriási százalékban a zsidók voltak. A zsidókérdés azonban más területen is mutatkozott. A keresztény és magyar szellemtől idegen zsidó szellem olyan nagy tért hódított az anyagi hódítás mellett, hogy azt a magyarság saját népi jellegének megőrzése érdekében nem tűrhette tovább.
A Hungarizmus e problémákat a hatalom birtokában békés és humánus eszközökkel meg tudta volna oldani, azonban a történelem menete gyorsabb volt, a háború egyrészt elmérgesítette a problémákat, másrészt azok megoldásába kényszerítőleg nyúlt bele. Miután a nemzetiszocialista Németország drasztikusan oldotta meg a zsidókérdést, a második világháború a kulisszák mögött német-zsidó háborúvá vált s a világ zsidósága ellenségének tekintett minden nemzetet, amely a háborúban Németország oldalán állt. A revíziós törekvéseit érvényesíteni akaró antibolsevista Magyarország természetes szövetségese volt Németországnak s ezzel a magyarországi zsidóság belső ellenség lett. Választhatta volna ugyan azt az utat, hogy a maga vélt vagy jogos sérelmeit félretolva támogatja a magyar nemzeti érdekeket s ezzel tanúbizonyságát adhatta volna, hogy együtt érez a magyarsággal, de gyűlölete és bosszúérzése erősebb volt. A zsidókérdés a németek és szövetségeseik által uralt területeken akuttá vált s minél jobban elhúzódott és eldurvult a háború, annál radikálisabb lett a zsidókérdés kezelése.
Mindezekből világosan kitűnik, hogy a Hungarizmus nem egy egyszerű antiszemita mozgalom, hanem sokkal több annál: a magyar nemzet egyetemes létérdekeit képviselő és azért harcoló, áldozatot hozó mozgalom. A Hungarizmusra szükség lett volna akkor is, ha történetesen egy zsidó sem élt volna Magyarországon és szükség lesz rá mindaddig, amíg a Pax Hungarica meg nem születik, illetve amíg a magyarság létérdekeit képviselni tudja.
Éppen ezért ostoba vagy rosszakaratú az az állítás, amely az 1944. október 15-i hungarista hatalomátvételt, mint „náci kiszolgálást” akarja feltüntetni. Október 15-én a Hungarista Mozgalom, a magyar nemzet és Magyarország létérdekeit a legsúlyosabban veszélyeztetve látta és ezért kísérelt meg egy utolsó erőfeszítést, hogy a Végzet útjába álljon.
A Mozgalom a bolsevizmussal való élet-halálharcban elbukott, a nemzet és az ország rabságba süllyedt. Ám az emigrációiban újjáéledt a Mozgalom és történelmi elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, hogy zászlaja alá nemcsak volt hungaristák gyülekeznek, hanem a Mozgalomtól azelőtt távolállók és régi emigráns magyarok is. Miért? Antiszemitizmusból? Nem. Az emigráns magyarságot nem érinti közvetlenül a zsidókérdés. De érzi és tudja, hogy a Hungarista Mozgalom van hivatva a bolsevista uralom után a magyar jövőt megépíteni. Tudja, hogy mozgalmunk nem csupán a legelszántabb ellensége a bolsevizmusnak, nem csupán antibolsevista, hanem magában foglalja valamennyi magyar sorskérdésnek a megoldását és majdan a bolsevizmus helyébe nem az emigrációban áttelelt régi Magyarországot akarja visszavinni. Az emigráns magyarság tömegei tudják, hogy a Hungarista Mozgalom, egy új Magyarországot akar teremteni, ahol a nemzet minden tagja és a magyar társadalom, minden része egynek érzi magát az összességgel. És érzi a Mozgalom soraiban az erőt, a fegyelmet, amely katonanemzetünk fiainak mindig imponált. A nagy nyugati népek megengedhetik maguknak a kényelmes demokráciát, a szófecsérlést, a vég nélküli vitákat. Mi ezt a luxust sem hazánkban, sem az emigrációban nem engedhetjük meg. A sok széthúzó erő között csak erős kéz tud rendet tartani. A Kárpát-Duna medencében, a népek országútjának keresztezésében, sötét szándékú szomszédok mellett, világhatalmak ütközőpontján csak állandó éberség és fegyelmezett nemzet tudja helyét megállni.
Miért nem képes a magyar emigráció olyan sikert elérni politikai téren, mint az feltétlenül szükséges volna? Mert itt is a széthúzó erők működnek. Sok a vezér, de nincsen tömeg. Egyedül a Hungarista Mozgalom, ez a mindenfelől támadott, gyalázott mozgalom áll rendületlenül, fegyelmezetten és soraiból árad az erő. Nem törődik a gyalázkodásokkal, a bajkeverőkkel, a vezérkedőkkel, hanem végzi a maga munkáját és halad a célja felé.
Senki se gondolja a fent elmondottakból, hogy mozgalmunk parancsuralmat kíván létesíteni. Nem azt, de nem is azt az életképtelen demokráciát, amely például Franciaországot egyre jobban sodorja lefelé a lejtőn. Az abszolút uralom és a demokrácia szintéziséből kell megszületnie ennek az új államformának, amely a magyar viszonyoknak legjobban megfelel és amely feltétlenül tudja majd biztosítani a Hungarizmus nagyszerű eredményét, a Pax Hungaricát, a Kárpát-Duna medence nemzetbékéjét.
(Forrás: Út és Cél, 1954. évf.)
