Posted on Hozzászólás most!

Huber Lipót: A spanyol inkvizícióról*

Megjelent: 1936.

*) Megjelent: Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig c. művének harmadik fejezetében, 128-149. old. Kalocsa, 1936.

Katolikus Ferdinand és Izabella uralkodása alatt.

Miután aragóniai Ferdinand és kasztíliai Izabella koronáikat egyesítették, és így — a még mohammedán kezekben maradt kis Granadától eltekintve — az egységes Spanyolországnak alapját megvetették1), elérkezettnek látszott az idő minden idegen elem eltávolítására, hogy így egész Spanyolországot teljesen keresztény országgá tegyék.

1) Ferdinand, a „Katolikus” II. János, Aragónia királyának (1458—1479) második fia; szül. 1452-ben, meghalt 1516-ban. Még mint trónörökös 1468-ban Szicília királya lett; 1469-ben pedig házasságra lépett Kasztília tizenkilenc éves trónörökös nőjével, Izabellával (szül. 1451; megh. 1504.), aki testvérének, IV. Henriknek halála után, 1474-ben foglalta el Kasztília trónját; Ferdinand pedig 1479-ben követte elhalálozott atyját az aragóniai trónon, mint II. Ferdinand. Az okos uralkodópár a két királyságot egységes Spanyolországgá egyesítvén és felvevén a spanyol királyi címet, megvetették Spanyolország alapját, amely ettől fogva fokozatosan az újkor elejének legnagyobb hatalmasságává lett.

Ferdinand és Izabella az országot befelé és kifelé megszilárdították, és újabb foglalásokkal gyarapították. Erős kormányzattal királyi kezükben összpontosították a hatalmat; a nemességet és papságot a királyi hatalom elismerésére kényszerítették; rendről és nyugalomról gondoskodtak; a különféle elemeket erős nemzeti egységgé forrasztották össze; megalapították az abszolút monarchiát; a színleg megtért, de tovább lázadózó zsidók (marannók) és mórok (moriszkók) megfékezésére megszervezték a spanyol állami inkvizíciót és 1492-ben kiűzték a zsidókat országukból. Ferdinand a három egyházi lovagrend (S. Jacobi de Compostella, de Alcantara és de Calatrava) birtokát lefoglalta, és nagymesteri méltóságát saját személyében egyesítette. — A mórok pirenei uralmának Granáda meghódításéval 1492-ben véget vetettek; 1504-ben Nápolyt, 1512-ben pedig Navarrát szerezték meg. Azonban legnagyobb jelentőségű volt a tőlük hajókkal és pénzzel támogatott Kolumbus Kristóf világraszóló felfedező útja, amely őket Amerika révén mérhetetlen kincsek birtokába juttatta.

Ferdinand — hibái ellenére is — korának egyik legjelesebb uralkodója volt. Eszes, nagy látókörű, rendkívül tevékeny, következetes és erélyes, sőt kíméletlen. Korlátlan hatalomra törekedvén, eszközeiben nem volt válogatós. Bár hívő katolikus volt, a vallást is gyakran felhasználta politikai eszközül uralmának megerősítésére s abszolutisztikus törekvéseinek elérésére, így a spanyol inkvizíciót is, amivel gyűlöletessé is tette ezt az intézményt. Politikai és kormányzati eredményeiben segítette nagyszerű uralkodói képességeivel férjét is felülmúló felesége, Izabella, aki férje oldalán tagadhatatlanul kiváló részt vett Spanyolország hatalmának emelésében; ugyancsak része volt ebben jeles tanácsosainak is, főként Ximenes de Cisneros Ferenc (1436—1517) bíbornoknak, aki Toledó érseke és Spanyolország prímása volt. A spanyol származású VI. Sándor pápa (1492—1503; előbb Rodrigo Lenzuoli de Borgia, Valencia érseke és bíbornok) a kiváló uralkodópárnak az Egyházzal szemben szerzett érdemeiért 1496-ban a „Katolikus” címet adta.

Gams valószerűen jellemzi Ferdinándot, amikor így ír róla: Sicher war er ein grosser Staatsmann und tüchtiger Regent. Aber neben der gossen Isabella scheint er ein kleiner Mann zu sein. Das Glück verliess ihn selten oder nie. Aber er verfolgte doch im Ganzen eine egoistische Politik. Kirchlich war er, wenn er dabei sein Interesse fand. Er ist der Vormann jener Regenten, welche durch Concentrirung aller Gewalt in einer Hand zwar für die nächste Zeit die Staaten stärkten, für die spätere Zeit aber den Keim des Verfalls der Staaten legten. Sie wolten ihren Nachfolgern eine starke und einheitliche Gewalt hinterlassen, vermochten ihnen aber nicht ihren eigenen Geist und ihre Geisteskraft zu hinterlassen. — „Die Cortes waren für Ferdinand gerade gut genug, ihm Geld zu verwilligen. Wollten sie an ihren eigenen und verbrieften Rechten festhalten, so waren sie nach seiner Meinung Attentäter gegen die allein berechtigte königliche Gewalt. Wie sein Enkel, Carl V., machte er dann kurzen Process mit ihnen. Als im Jahre 1515 die zu Calatayud versammelten Stände Aragon’s die begehrte Kriegssteuer ablehnten, liess er ihren Kanzler Anton, Augustin verhaften. Da sie noch nicht nachgaben, jagte er sie auseinander, und „Kehrte höchst missstimmt im October (1515) nach Castilien zurück.” Gams, III, 2, 144. old.)

És hogy a „Katolikus” címmel kitüntetett Ferdinand adott esetben mire volt képes, azt eléggé mutatja 1508-ban a nápolyi alkirályhoz írt egyik levele, amelyben azzal fenyegetőzik, hogy Rómának, illetve az Egyház fejének megtagadja az engedelmességet. Ugyanis VI. Sándor pápa sok engedménye után II. Gyula pápa (1503—1513) független álláspontot foglalt el, és Olaszországot a külföldi uralom alól felszabadítani törekedett. Ferdinand féltette Nápoly királyságát, ahol a pápák voltak a főhűbérurak. És amikor II. Gyula pápa Ferdinand megkérdezése nélkül futára által itt egy pápai brévét kihirdettetett, amiről Conde de Rivagorza alkirály 1508. május 6-án értesítette Ferdinándot, a „Katolikus” király kemény megrovásban részesítette alkirályát, s kérdőre vonta, miért nem köttette fel a pápai futárt, s meghagyta, hogy ezt tegye meg utólag, nem törődve azzal, mit szól majd hozzá Róma. Lelkére is köti, hogy vigyázzon az ország határaira, s ha valahol apostoli „cursor” át találna lépni, azonnal tegye rá kezét. Mert teljesen el vagyunk szánva — teszi hozzá — hogy ha Őszentsége azonnal nem vonja vissza a brévét és rendeleteit, felmondjuk neki újabb rendeletekkel Kasztília és Aragónia minden országában az engedelmességet.” Mindez eléggé rávilágít Ferdinand önző politikájára, aki csak akkor öltötte magára a katolikus köpenyt, amikor érdeke úgy kívánta. (Gams III, 2. 128. sk.)

Katolikus Izabellát nem győzik eléggé magasztalni kortársai, akik szerint minden, amit dicséretére mondanak, messze mögötte marad; s hogy azok, akik kételkednek abban, vajon Isten is akarja-e, hogy asszonyok uralkodjanak, kénytelenek vele szemben lerakni a fegyvert; mert Spanyolországnak sohasem volt őhozzá hasonló uralkodója; egyetlen törekvése volt: Isten országa a földön. „Határozottság, ridegség nélkül, méltóság gőg nélkül egyesült benne; és bár királynői mivoltát mindig fejedelmi pompával mutatta a világnak, a családja körében egyszerű, szerető asszony volt.” Petrus Martyr (Petrus Anglerius, Pietro d’ Anghiera, † 1526) a többi között ilyen dicsérettel halmozza el Izabellát: „Nincs az egész történelemben asszony, aki magas uralkodói képességeket és életszentséget egyenlő fokban egyesített, és a Boldogságos Szűzön kívül a föld egy asszonya sem múlta őt felül szívtisztaságban.” Ximenes Ferenc így nyilatkozik róla: „Sohasem lát majd a világ hozzá hasonló szellemi nagyságú, hasonló szívtisztaságú, hasonló bensőséges jámborságú és az igazságosságért hasonlóan gondoskodó uralkodót.” (Gams, III, 2. 126. old.)

Ugyanis Ferdinand és Izabella meg voltak győződve, hogy Spanyolország nagysága és virágzása csak a spanyolok nemzeti és vallási egységével, a vérnek és a hitnek tisztaságával érhető el. Ugyanezen a nézeten voltak a nép képviselői és a papság. Azért világiak és egyháziak oltalomért fordultak az uralkodópárhoz a spanyol kereszténységet veszélyeztető s mindent elnyeléssel fenyegető marannók ellen, akik külsőleg spanyolokként és keresztényekként akartak szerepelni és a spanyolok és keresztények minden jogait élvezni, azonban bensőleg vallás és faj szerint is zsidók maradtak. Minthogy pedig az immár végzetes közhangulat ellenük szemlátomást nőtt, sürgősen inkvizíciós törvényszék felállítását kérték.

A királyi pár, mert az elkeseredett spanyolok dühe elnyomóik ellen rablás, gyilkolás és gyújtogatás kíséretében egyre sűrűbb lázadásban tört ki, 1478-ban el is határozta, hogy a nép elkeseredését békés mederbe tereli, illetőleg hogy a népnek vadul dühöngő és semmit sem kímélő igazságszolgáltatása helyébe a Spanyolországban már-már megszűnt egyházi inkvizícióhoz2) hasonló inkvizíciót: szabályszerű nyomozó és büntető törvényszéket állít fel, hogy ezzel az elbizakodott és elhatalmasodott marannók további üzelmeinek, gyalázatosságainak, szentségtöréseinek s a keresztény vallás botrányos kigúnyolásának elejét vegye. De ez az intézmény a marannók megfékezésén kívül egyúttal alkalmas eszköznek ígérkezett az Aragóniában és Kasztíliában gyenge alapokon nyugvó királyi hatalomnak felemelését és erőssé tételét akadályozó alattvalóik, a főnemesek, főpapok és papok ellen, ezek hatalmának korlátozására, megtörésére. A királyi hatalommal szemben erősen összetartó nemesség ugyanis már annyira függetlenítette magát a királyi hatalom alól, hogy majdnem ők voltak az országnak urai; a rendkívül gazdag három lovagrend is majdnem önálló volt a királlyal szemben.

2) Ugyanis kétféle inkvizíció volt; egyházi és spanyol inkvizíció, amelyek egymástól lényegesen különböztek.

A. Az egyházi inkvizíció (hitnyomozó vagy: vizsgáló bizottság, bíróság) az Egyháznak az eretnekekkel szemben a keresztény tan tisztasága s egysége fölött őrködő intézménye, hogy a vallási egység és egyházfegyelem felforgatóinak üzelmeit leleplezze, a megtévedteket a félrevezetéstől óvja. Ennek az intézménynek alapot és megindulást Lucius pápának Barbarossza Frigyessel egyetértésben az albiak ellen 1184-ben kiadott rendelete adott; működésének tulajdonképpeni tere Franciaország déli, Olaszország északi része; célja pedig, hogy e vidékeken az Egyházra és államra egyaránt veszedelmes jellegű eretnekségek (valdiak, katharok, albiak) maradványait kinyomozza, megnyerje, a makacsokat pedig ártalmatlanná tegye.

Utóbb az egyházi inkvizíció általában bármely más eretnekség ellen irányult; a zsidókra természetesen nem vonatkozott, hacsak nem megkeresztelkedett és visszaeső zsidóról volt szó, mert az ilyent mint zsidózó (judaizáló) eretneket éppúgy vonta illetékessége alá, mint a zsidóságra esetleg áttért hitehagyott keresztényt.

Ezek az egyházi inkvizíciós intézmények a püspökök közvetetlen joghatósága alá tartoztak, így tehát püspöki nyomozó székek voltak, és szabályokba foglalt rendtartásuk volt. IV. Ince pápa 1248-ban a dominikánusokra bízta az eretnekek eretneksége feletti egyházi inkvizíciós jogot. Miként előbb a püspöki, úgy most a dominikánus inkvizíció mindinkább elterjedt Európa államaiban: Spanyolországon, Portugálián és Olaszországon kívül Franciaországban, Németországban, Magyarországban, Lengyelországban s utóbb Angolországban, amerre csak védekezni akartak a közveszélyes eretnekek ellen. Azonban utóbb az európai uralkodók az inkvizíciót nem a hitegység megóvására, hanem inkább saját hatalmuk biztosítására kezdték használni.

A közönséges eretnekekkel (Gottschalk, Abelárd, Gilbert, Berengár stb) szemben az egyházi inkvizíció eljárása szelíd volt; büntetésül kiközösítéssel, legfeljebb fogsággal iparkodott őket a hívekre ártalmatlanokká tenni. Azonban ha tanításuk és támadásuk az egyházi és társadalmi rend felforgatására is irányult, és ha nem hagyták abba eretnekségüket, hanem továbbra is konokul ragaszkodtak hozzá, mint nemcsak a hit, hanem az állami törvények ellen is vétkeseknek és lázadóknak találtattak, kiszolgáltatta a világi hatóságnak, amely az ilyeneket állami törvényeik szerin rendesen tűzhalállal (máglyával) büntette és vagyonukat elkobozta. Az Egyház maga sohasem alkalmazott testi fenyítékeket és főleg nem halálbüntetést. A vallatásnál utóbb — habár a pápák tiltották — azon kor világi bíróságainak nem helyeselhető szokása és perrendi mintája után a tortúrát (kínvallatást) is alkalmazták ugyan, de sokkal ritkábban és sokkal enyhébben, mint az akkori világi bíróságok, és mindig tekintettel az egyén szervezetére és a vétség természetére.

Azokért, amiket a mi tisztultabb felfogásunk és humánusabb érzésünk az inkvizíció eljárásában nem helyesel, nem az Egyházat, hanem a kort kell felelőssé tennünk. Egyébként „nem szabad felednünk azt sem, hogy a hitegység és a keresztény társadalmi rend fenntartása a felforgató elemekkel, közveszélyes rajongókkal és tudatos gonosztevőkkel szemben a nyers korban kemény és hatékony eljárást követelt; azok az eretnekségek, amelyek (az egyházi) inkvizíciót életbe hívták, magát a családot, az államot, a házasságot, a magántulajdont és a társadalom alapjait is fenyegették s ha ők győznek, megsemmisül a kultúra, és az emberiség az Egyház 600 éves áldozatos munkája után a barbárságba süllyedt volna vissza.” (Katolikus Lexikon, II. k. 363. old. Budapest 1931.)

Az egyházi inkvizíció intézményét III. Pál pápa 1542-ben átszervezte, V. Sixtus pápa pedig 1587-ben megszűntette és helyébe a hit tisztaságára ügyelő Congregatio Romanae et universalis Inquisitionis Sancti Officii nevű egyházi bizottságot (Szent Officium) állította fel, amelynek tagjai bíbornokok, kiváló teológusok, akik mellett több egyházi és világi jogtudós működik.

Β. A spanyol inkvizíciót a XV. század vége felé (1480) Katolikus Ferdinand és Izabella alatt a spanyol államhatalom létesítette, s főképpen Spanyolországban működött Célja az államra nézve veszélyes elemeknek, a hatalmukban féktelen s a kereszténységből gúnyt űző marannóknak (titkos zsidóknak) és utóbb a moriszkóknak (titkos mohamedánoknak) megtörésével a spanyol nemzeti és vallási egységnek megmentése.

Nagy tévedés vagy rosszakaratú célzatosság tehát azt állítani, hogy a spanyol inkvizíció voltaképpeni célja a zsidók vagyonának lefoglalása, elkobzása volt, amelyen a korona és az egyház osztozott. Első és főcélja a kereszténységnek és a spanyol nemzetiségnek a mindent elnyelő marannók, vagyis a keresztény álarc alá rejtőzködő titkos zsidóság ellen való megvédelmezése.

A spanyol inkvizíció (habár megtartotta az egyházi inkvizíciónak külső formáit) nem volt egyházi, hanem világi, állami, politikai intézmény. Inkvizítorait, akár egyháziak, akár világiak voltak, a király nevezte ki, s ő mentette fel állásuktól, tőle kapták javadalmazásukat, az utasításokat; hatalmukat — ha papok voltak is — nem mint az Egyház, hanem mint az állam, a király hivatalnokai gyakorolták, az ő nevében hozták és hajtották végre az ítéleteket.

Azonban ez az eredetileg fajvédelmi célból létesített intézmény mindinkább a királyi abszolutizmus előkészítője lett a nemességgel és papsággal szemben.

A zsidó Grätz történelmi munkájában a spanyol inkvizíciót saját zsidó elfogultsága szerint tárgyalva, Izabellát „bigott”-nak, vakbuzgónak nevezi, s azt mondja, hogy ő és Ferdinand az inkvizíció felállításával Spanyolország elnyomorítását és hanyatlását egyengette. (Geschichte der Juden, V. Bd. Leipzig, 1864. 300.—363. old.) Azonban téved, mert Spanyolország későbbi hanyatlását más okok idézték elő.

Tagadhatatlan, hogy Ferdinand a spanyol inkvizícióval nemcsak nemzeti és vallási egységet teremtett, hanem amennyiben az inkvizíciónak utóbb főtörekvése a Luther Mártonnal (1483—1546) kezdődő protestantizmus beszivárgásának meggátlására irányult, — megmentette Spanyolországot attól a hitszakadástól, amely az újkor elején Európa többi országaira véres polgárháborúkat zúdított.

A spanyol inkvizíció rendkívül kemény eszközökkel dolgozott (hosszas vizsgálati fogság, kínvallatás, életfogytiglani börtön, máglyahalál).

A spanyol inkvizíciót nem lehet és nem szabad az Egyház rovására írni, hisz a pápák ezen állami intézmény ellen tiltakoztak, annak túlszigora s különösen eleinte tapasztalt súlyos visszaélései ellen gyakran felemelték szavukat.

A spanyol inkvizíciót, mintegy negyedfélszázados működése után, csak 1820-ban szüntették meg. Később újból feltámasztották ugyan, de csak rövid ideig működhetett, mert ezt az intézményt 1834-ben az államtanács végleg eltörölte. Portugáliában is csak 1821-ben oszlatták fel az inkvizíciót. A spanyol inkvizícióra nézve v. ö. Gams, III, 2. 18—93. old.

De nemcsak nemzeti, hanem egyúttal vallási kérdésről lévén szó, a királyipár követeket küldött Rómába, IV. Sixtus pápához tervük jóváhagyása végett. A pápa 1478 november 1-jén kelt bullájában meg is adta a kívánt jóváhagyást, s eszerint e királyok felállíthatják az inkvizíciót, amely az eretnekek, hitehagyottak és pártfogóik felett (a régi inkvizíció törvényei szerint) ítélkezhetnek, s büntethetik őket. Azonban kikötötte a pápa, hogy inkvizítorokká legalább 40 éves, feddhetetlen életű, erényességben és bölcsességben kiváló egyéneket nevezzenek ki, akiknek a hittudományokból szigorlataik vannak vagy a kánonjog doktorai.

Noha magasállású és befolyásos marannók igyekeztek a királyokra ellentétesen hatni, mégis ezek hangulata a marannók iránt egyre kedvezőtlenebb lett. Bizottságot neveztek ki, hogy a marannókról javaslatot adjanak, és ez a marannókra nem volt kedvező.

Azonban mielőtt Ferdinand és Izabella az inkvizíciót felállították, még egyszer megkísérelték tanítással a marannókat az igaz hitre visszatéríteni. Ámde sem Gonzales de Mendoza Péter, bíbornoknak, Szevilla (utóbb Tolédo) érsekének fáradozásai, aki e célból még 1478-ban alkalmas katekizmust szerkesztett és juttatott a maronnókhoz, sem a világi és szerzetes papságból való híres misszionáriusok prédikációi és magánbeszélgetései nem vezettek célhoz. Sőt a mérhetetlenül elbizakodott s megátalkodott marannók az uralkodók eljárása és terve ellen egy keserűen gúnyos iratot adtak ki, amelyet megtöltöttek a kereszténység gyalázásával is. Erre a vakmerőségre a király keményen felelt, mert 1480 szept. 17-én végre életbe léptette a spanyol inkvizíciót, de egyelőre csak a szevillai egyházmegyére (utóbb aztán apránként kiterjesztette az egész országra, valamint az összes gyarmatokra is). Ennek az inkvizíciónak három dominikánus és a királyi ügyész voltak a tagjai, akiket minden világi hivatalnoknak mindenben támogatniok kellett.

Amint a marannók az inkvizíció felállításáról értesültek, övéik között titokban fegyvereket és pénzt osztottak ki, hogy védekezzenek, és az inkvizítorokat elkergethessék. Azonban tervük illetékesek tudomására jutott, amiért is mint legelső vádlottak ők kerültek ez elé az inkvizíció elé. Többen Kadixba menekültek. Az inkvizítorok kiadatásukat követelték. A letartóztatottak száma oly nagy volt, hogy az inkvizíciót a dominikánusok kolostorából Szevilla egyik külvárosába, a Triana-várkastélyba kellett áthelyezni. Már a megnyitást követő napon hat marannót ítéltek el s égettek meg máglyán.

A szevillai inkvizíció néhány hónap múlva, 1481 január 2-án egy gyakorlati jegyzéket adott ki, amely több pontban említi, miről ismerhetők fel a színleges keresztények, vagyis a titkos zsidók mint hitehagyott eretnekek. Ilyen ismertető jelek: ha a megkeresztelkedett zsidó úgy nyilatkozott, hogy várja a Messiást; vagy hogy Mózes törvényét az üdvösség szempontjából a keresztény tanokkal egyformán szükségesnek tartja; ha a szombaton vagy zsidó ünnepen kerüli a szolgai munkát; ha e napon állandóan ünnepi ruhát visel; ha szombaton nem rakott tüzet házában; ha a Mózestól tiltott állatok húsából nem evett; ha az engesztelő napon böjtölt; ha imádság közben a fal felé fordult; ha a boros serleg fölött áldást mondott, és azt asztaltársainak nyújtotta; ha zsidó ünnepen ajándékot küldött vagy kapott; ha újszülött gyermekét fürösztve, a vízbe aranyat vagy búzát szórt; ha gyermekén mindjárt megkeresztelése után lemosatja a szent olajjal megkent helyeket stb.

Ε rendelet az egész lakosságot felszólította, hogy akiben a titkos zsidóság e jeleit észreveszik, mint hitehagyott eretneket vádemelhetés céljából azonnal jelentsék fel.

Sok marannó, mert a feljelentéssel szemben nem érezte magát biztosnak, Afrikába, Portugáliába, Dél-Franciaországba vagy Olaszországba menekült.

Toledóban összehívták a rabbikat, és megeskettették a Tórára, hogy hitközségeik tagjait felszólítják, hogy a kiátkozás terhe alatt szintén jelentsék be a judaizáló marannókat. Állítólag sok zsidó sok ilyen hitsorsost el is árult.

Azonban a spanyol inkvizíció egységes vezetés híján nem egy kegyetlen és igazságtalan ítéletet is hozott és a bajt gyökerében nem orvosolta. IV. Sixtus pápa 1482-ben és 1483-ban kiadott pápai leveleiben ki is fejezi e feletti rosszallását, és határozott parancsát megismétli, hogy az inkvizítorok a jog és az igazság szerint s mindig csak a püspökkel egyértelműen járjanak el.3)

3) Sőt IV. Sixtus nemsokára azután, hogy a spanyol inkvizíciót felállították, úgy nyilatkozott, hogy az ezt engedélyező bulláját úgy csikarták ki tőle. A királyi tervezetet ugyanis csak általános vonásokban mutatták be neki, s így ő abban a hiedelemben volt, hogy egyházi inkvizíció behozataláról van szó, s hogy csak most látja, hogy az voltaképpen az Egyház szellemének meg nem felelő állami inkvizíció, amelyet ilyen alakban sohasem akart. Tény, hogy IV. Sixtus pápa és utódai állandóan feszült viszonyban voltak ezzel a spanyol intézménnyel, azonban nem tudták eltörölni, éppen mert mint állami intézmény nem tőlük függött.

1483-ban IV. Sixtus pápa Torquemáda Tamást, domonkosrendi szerzetest, századának leghíresebb teológusát nevezte ki főinkvizítorrá4), akit Ferdinand és Izabella uralkodók megbíztak az inkvizíció átszervezésével. Torquemáda az ország főhelyein: Szevillában, Kordóvában, Jaénben és Ciudad-Reálban (ez utóbbi helyett később: Toledóban) állított fel inkvizíciót, ő maga az öttagú fellebbviteli tanács elnöke (főinkvizítora) lett; az inkvizítorok számára szabályokat dolgozott ki.5)

4) Torquemáda (Turrecremata) Tamás, született 1420-ban Valladolídban; meghalt 1498-ban Avilában. Torquemáda János bíbornoknak († 1468) unokaöccse volt. Belépett a domonkos-rendbe, és már 1482-ben az első inkvizítorok mellé segédül rendelték, akiket csakhamar háttérbe szorított. A szegoviai kolostornak 22 éven át volt priorja. 1482-ben Kasztília és Aragónia, 1483—1498-ig pedig egész Spanyolország első és erélyes főinkvizítora volt, s egyben Ferdinand és Izabella gyóntató atyja és tanácsadója. Élete vége felé visszavonult Avilába, s ennek kolostorában élt haláláig. — Ferdinand uralkodása alatt a következők voltak a főinkvizítorságban utódjai: 1498—1507-ig Déza Didacus, aki 1444-ben született Tóróban. A domonkos-rendbe lépvén, már 1479-ben a szalamankai egyetemen teologiai tanár lett, s nagy hírre tett szert; 1496-tól egymásután Zamóra, Szalamanka, Jaén és Palentia püspöke, 1505-ben pedig Szevilla érseke lett. Majd toledói érseknek neveztetvén ki, 1523-ban meghalt. Déza után a harmadik főinkvizítor Ximenes Ferenc bíbornok volt 1507— 1517.

5) Ha az inkvizíciót támadják, rendesen a spanyol inkvizíciót értik, mert tulajdonképpen erre vonatkoznak az inkvizíció-ellenes vádak. Azonban a spanyol inkvizíciónál sem szabad figyelmen kívül hagyni a következőket:

a) Elsősorban azt, hogy a spanyol inkvizíció főcélja eredetileg az egymással összejátszó s a keresztény Spanyolország ellen többször összeesküvő marannók és moriszkók (színleg megtért mórok) üzelmeinek kivizsgálása volt, ami közvetetlenül nem is vallási, hanem államvédelmi szempontból történt. Abban az évszázados önvédelmi harcban, amelyet a spanyol kereszténység vívott két esküdt ellenségével, a mórokkal és zsidókkal, az inkvizíció volt a keresztény nemzeti királyságnak utolsó fegyvere a hatalmában elbizakodott és egész Spanyolországot zsidó uralom alá vetni akaró (titkos) zsidóság, valamint az afrikai hitrokonainak és a törököknek segítségével a régi mór uralom újból való felállítására számító mórok (moriszkók) ellen. Pedig a spanyolok, akik majdnem 800 éven át nyögtek a mór uralom alatt, rettegtek ennek visszatérésétől, Spanyolországnak újabb leigázásától.

b) A XV. század bíráskodása az egész világon kíméletlen, sőt kegyetlen volt; ellenben a spanyol inkvizíció peres eljárása minden szigorúsága mellett is sokkal humánusabb, enyhébb volt, mint abban a korban az összes más világi, állami bíróságoké. Akínpad alkalmazásában az inkvizíció sokkal nagyobb óvatosságot fejtett ki, mint más országok törvényszékei. Csak a főinkvizítor különös engedélyével és mindig egy ellenőrző orvos jelenlétében történhetett a testi fenyíték alkalmazása; idővel az eredeti szigorúság enyhült; 1500-tól kezdve szigorúan tilos volt a kínpad ismételt igénybevétele. Hogy pedig egyáltalán miért használta a középkor a tortúrát (kínvallatást), annak az a magyarázata, hogy a középkori büntető igazságszolgáltatásnak az volt a felfogása, hogy a bizonyítékok királynéja (regina probationum) nem a tanúk vallomása, hanem a beismerés. — A tűzhalál (máglya) nem volt az eretnekek sajátlagos büntetésneme, hanem a XV. és XVI. században mindenfelé az isteni Felség megsértőinek külön büntető eszköze.

Az inkvizíció börtönei is különbek voltak, mint azon kornak börtönei általában; mind jól ívezett, világos és száraz szobák, amelyekben a fogoly nem volt vasra verve, föl s alá mozoghatott. Az élelmezés is sokkal jobb, mint más börtönök foglyaié. A beteg foglyok ellátására különös gondot fordítottak. A foglyokat az inkvizíció megbízottja időnkint megkérdezte, vajon a felügyelő és az őrök jól bánnak-e velük.

Az auto da fé nem volt az elítéltnek megégetése, miként azt az irányzatos történet- és regényírók mesélik. A spanyol  (— hit) szó nem tévesztendő össze a francia feu (— tűz) szóval. Az auto da fé, latinul: actus fidei (= hitcselekmény, hittény) vallási cselekmény volt, még pedig vagy az ártatlannak szabadon bocsátása, vagy a megtérő bűnbánónak kiengesztelése az Egyházzal, ami úgy történt, hogy az illető (újra feléledt hitének jelképezésére égő gyertyát tartva kezében) hitvallást (actus fidei) tett; ez a hitvallás s egyben a tévtanok megtagadása az ezzel kapcsolatos buzdító prédikációval volt az auto da fé.

Az immuraitio (a latin murus = fal szóból) nem volt „elevenen való befalazás”, miként azt a középkori latinsághoz nem értő regényírók gondolják, hanem: bebörtönzés; magánzárkába („négy fal közé”) tették az illetőt.

sanbenitó vagy sacbenito (latinul: saccus benedictus; spanyolul: sacco bendito = megszentelt zsák) sem „kényszerzubbony”, sem „gúnyköpenyeg”, hanem sárgás-barna durva vászonból készült köntös-féle, az egyháztól megszentelt vezeklő ruha, amilyenbe életük vége felé a középkori uralkodók közül is sokan öltöztek, és készültek a halálra. Ilyent kellett az inkvizíciótól felmentetteknek bizonyos ideig viselniök. A világi hatóságnak kivégeztetés végett átadott megátalkodott eretnekek e ruháján pedig rendesen tűznyelvek és az ördög képei voltak festve.

c)Az inkvizíció áldozatai nem mind hitük, illetőleg hitetlenségük (eretnekségük) miatt bűnhődtek; mert a spanyol inkvizíció elé tartoztak már Torquemáda inkvizítorsága alatt nemcsak minden vallási, hanem más erkölcsi vétségek és polgári, politikai bűntények egész sora: istenkáromlás, többnejűség (mór import), paráználkodás, szodomai bűn, templomfosztogatás, kémkedés, hazaárulás, lázadás, gyilkosság, csempészés, uzsoráskodás, varázslás és a „boszorkány-ügy” is.

d) Mint minden emberi intézménynél, úgy a spanyol inkvizíciónál is történtek visszaélések. Tagadhatatlan, hogy a spanyol inkvizíció a vádlottakkal gyakran nagyon is szigorúan bánt; tagadhatatlan az is, hogy áldozatainak száma nem csekély volt. (Gams, III, 2. 74. old. szerint az eretnekségek miatt kivégzettek száma körülbelül 4000.) Azonban tagadhatatlan az is, hogy az irányzatos és szántszándékkal hamisító történetírás, főként az egyházellenes történetírók, akik a spanyol inkvizíció hibáiért az Egyházat szeretnék felelőssé tenni, az inkvizíció kegyetlenségeit lelkiismeretlenül kiszínezik és áldozatainak számát igazságtalanul túlozzák, még pedig főként a hazaárulás miatt Franciaországba menekülni kényszerült, de utóbb innen is kiutasított Llorente Juan Antonio (1756—1823), spanyol hitehagyott kanonoknak és szabadgondolkodó írónak irányzatos „Histoire critique de l’ inquisition d’ Espagne” (Paris, 1817—1818) című négykötetes munkája alapján. (Magyarra is lefordították: „A spanyol inkvizíció története.” Pest 1863.) Llorente, a „homo mendax”, túlzásait és torzításait újabban a protestáns Schäfer cáfolta meg („Beiträge zur Geschichte des spanischen Protestantismus und der Inquisition des 16. Jahrhunderts, 1902. 3 kötet). Mindazáltal az egyházellenes történetírók irányzatos hamisításai révén a spanyol inkvizícióról mesélt rémhistóriák kiirthatatlanok a ponyvairodalmi rémregényekből.

e) A vallási türelmetlenséggel vádolt inkvizíciónál a XVI. és XVII. század úgynevezett hitújítói semmivel sem voltak türelmesebbek a katolikusokkal szemben, semmivel sem tisztelték jobban a „lelkiismereti szabadságot”, sőt az „akié az ország, azé a vallás”, (cujus regio, ejus religio) protestáns elvet — amelynek keresztülvitelével hódított tért — ugyancsak türelmetlenebbül és kegyetlenebbül gyakorolták a katolikusokkal szemben, mint az inkvizíció. (Zwingli, Kálvin, VIII. Henrik, VI. Eduard, Erzsébet stb.)

f) Ha igazaknak tartanók is mindazokat a túlzásokat, amelyeket az egyházellenes írók mesélni szeretnek, bizonyos, hogy az inkvizíció működésének egész tartama alatt nem esett annyi ember áldozatul, mint csak egyikében is azoknak az országoknak, amelyekbe a protestantizmust fegyverhatalommal bevitték, mint Angliába, Hollandiába, Skandináviába, Írországba, stb., ahol ezerszámra gyilkolták meg a hitükhöz s a pápához hű katolikusokat. Mi a spanyol inkvizíció a protestáns türelmetlenség vértanúival összehasonlítva!?… A protestánsok nyomozó törvényszékeinek és vértörvényszékeinek borzalmai mellett a spanyol inkvizíció még — ártatlan dolog volt… És mégis, noha e tények köztudomásúak, s azokat a protestáns tárgyilagos történetírók sem tagadják, — azokat el szokás hallgatni, s arcátlanul a katolikus Egyháznak (!) vetik szemére a spanyol inkvizíció borzalmait.

g) Az Egyház ellenségei, hogy az Egyház ellen hangulatot csináljanak, tudatlanságból-e, vagy gonoszságból aspanyol inkvizíció szigorát az Egyháznak tudják be, holott éppen a pápák (IV. Sixtus, X. Leo, XIII. Gergely, III. Pál) voltak azok, akik a spanyol inkvizíció ellen, úgy amint azt a spanyol királyok alkalmazták, ismételten tiltakoztak, sőt az egész intézményt törölni, vagy legalább is megreformálni akarták, a hatalmukkal visszaélő inkvizítorokat ismételten kiközösítették, a bírákat állandóan mérsékletre intették, de rendeleteiket elsikkasztották vagy kihirdetéseiket a királyok megakadályozták.

h) Az Egyház sohasem térített, és nem is térít erőszakosan, mert elvi álláspontja, hogy akarata ellenére senkit sem szabad a hitre kényszeríteni. („Ad amplexandam fidem catholicam nemo invitus cogatur”. CJC. can. 1851.), s hogy a hit tisztaságának megőrzésére kizárólag lelki eszközökkel kell törekedni. (Nem is váltak az Egyház dicsőségére sem a nyugati gótok uralma alatt, sem az utóbbi korokban kényszerrel megkereszteltek.) Ezért helytelenítette az Egyház mindenkor az államtól kiinduló vallási kényszert, amennyiben azt az inkvizíció gyakorolta, aminek jogosultságát soha el nem ismerheti. Ez az oka annak, hogy bármily hasznos szolgálatot tett is az inkvizíció Spanyolországnak, erőszakoskodásait s a kegyetlenség minden egyes tényét a pápák mindig rosszallták, elítélték.

V. ö. főkéntGams, Die Kirchengeschichte von Spanien, III, 2. (Regensburg 1879.) 5—93. ahol a spanyol inkvizíció irodalma és méltatása is olvasható;Haller—Karácsonyi, Történelmi hazugságok. Budapest 1890; Petrányi F. Az inkvizíció. Kalocsa, 1908.

Torquemáda főinkvizítor az aragóniai inkvizíció vezetésével 1484. május 4-én a tudós és jámbor volt szaragosszai kanonokot s utóbb ágostonrendi szerzetest, Arbuez Pétert6) bízta meg, aki azonban hivatalának áldozatává lett. A zsidók és marannók elbizakodottságukban éppen ebben az időben összeesküvést szőttek az inkvizíció intézménye és tisztviselői ellen. Minthogy pedig a gyűlölt intézményt nem sikerült megsemmisíteniök, tisztviselőinek meggyilkolásával iparkodtak magukon segíteni. Ugyanis az összeesküvők, akik az orgyilkosok felbérelése és megjutalmazása végett valóságos adót vetettek ki Aragónia zsidóira, azt remélték, hogy így majd félelemből senki sem meri ezt a tisztséget magára vállalni. Rég tervezett gyilkos tervüket 1485. szeptember 14-e és 15-e közötti éjjel a szaragosszai székesegyházban végre is hajtották. A gyilkosságra vállalkozók (Juan de la Abadia, Juan de Esperaendeo és Vidal Franco de Uranso) a templomba lopózva lestek áldozatukra. És mikor Arbuez Péter szeptember 15-én hajnal előtt, a hajnali kar-ima (Matutinum) idején lámpával a kezében a templomba ment, és szokása szerint a főoltár és a kórus egyik oltára lépcsőjén térdre bocsátkozott, hogy csendes imáját végezze, a bérelt gyilkosok rárohantak, és tőrszúrásokkal halálosan megsebezték. Mialatt kartársai Arbuezt halálra váltan szobájába vitték, gyilkosai elmenekültek. Arbuez Péter (akinek egy évig, 1484 szept. 19-től 1485 szept. 15-éig tartott inkvizítorsága alatt egyetlen egy kivégzés sem történt) a szentségek ájtatos felvétele után, ellenségeinek megbocsájtva, két nap múlva, szept 17-én 43 éves korában sebeibe belehalt.

6) Arbuez Péter, mint spanyol vallásos nemesi család sarja, 1442-ben született Epilában (Aragónia); meghalt 1485-ben. Szülei a nagytehetségű ifjút a hueszkai (Osca) egyetemre küldték, ahol nagy buzgalommal filozófiát tanult. Utóbb, 1463-ban Bolognába küldték, ahol a „Collegio maggiore di S. Clemente”-ben teológiai tanulmányait végezte; különös szeretettel a Szentírás tanulmányozásával foglalkozott, és teológiai doktorátust is nyert. A bolognai egyetemen 1471 óta öt éven át az erkölcsbölcseletet tanította. Ezután visszahívták hazájába, ahol a szaragosszai székesegyház kanonokjává lett. Körülbelül 35 éves korában, 1476-ban pappá szentelték, s mint lelkész és szónok rendkívül buzgó és eredményes tevékenységet fejtett ki. Torquemáda 1484 május 4-én Aragónia inkvizítorává nevezte ki, melléje rendelve a dominikánus Juglárt (Inglár). Okiratilag be van bizonyítva, hogy az alatta bepereltek közül egyetlenegyet sem végeztek ki. Arbuez nemcsak vérszomjas nem volt, hanem ellenkezőleg, mint inkvizítor szelídségével, türelmével és szeretetével férkőzött sok félrevezetett lélekhez, és térített vissza az igazság útjára. V. ö. Gams, III, 2. 25—43.

A gyilkos merénylet híre gyorsan elterjedt, s a példás életű és kiváló tehetségű férfiú megöletése miatt a nép körében a zsidók és a marannók ellen zendülés támadt, s csak nagy nehezen lehetett a nép dühét megfékezni.7)

7) A spanyol nép az óriási részvét mellett nagy ünnepiességek között eltemetett Arbuezt azonnal mint szentet és vértanút kezdte tisztelni; VII. Sándor pápa a nyilvánvaló csodák után 1664-ben boldoggá, IX. Pius pápa pedig 1867-ben rendes eljárás útján szentté avatta. Szenttéavatása ellen, habár Arbuezt addig a külföldön alig ismerték, az akkor mindenütt uralkodó „liberális” közvélemény felzúdult, mert az „inkvizítor” név jó alkalomnak kínálkozott az Egyházat akkor támadni kész elemeknek, főként az elfogult felekezeti gyűlölségnek a gyalázkodásra. Hamis történeti adatok alapján — amelyekről a történelem mit sem tud — irányzatos történetírók (Hase, Kurtz stb.) s ezek között Döllinger Ignác is († 1890), volt müncheni egyetemi katolikus teológiai tanár, utóbb (1871) az Egyháztói elszakadt és az ókatolicizmusnak kiközösített szervezője, vállalkoztak arra, hogy a szent férfiút, aki a vértanúság koronájával is ékeskedik, „vérszomjas zsarnoknak és népirtó szörnyetegnek”, „tömeggyilkosnak” ,”sok ezerek hóhérjának” bélyegezzék. Azonban a történelmi kútfők szerint e sok ezer kivégeztetésből egyetlenegy sem történt. Hiszen ahhoz, hogy bírói eljárás mellett sok ezret hurcoltasson máglyára, az évek hosszú sorára lett volna szükség, Arbuez pedig mindössze csak egy évig volt inkvizítor. A tárgyilagos tudomány hamarosan meg is tisztította a szent vértanú alakját a reá szórt rágalmaktól.

A német művészet egyik irányzatos képviselője, Kaulbach Vilmos, festő († 1874) sem átallotta Arbuezt vérszomjas szörnyetegnek és emellett aggastyánnak feltüntetni a szelídlelkű s még csak 42—43 éves javakorbeli férfiút. Ugyanis Kaulbach a festményén egy elítélt eretnek család személyeit mennyei fenség és ártatlanság kifejezéseivel, ellenben Arbuezt és szerzetes társait vakbuzgóságukban és állati vad kegyetlenségükben mint valóságos ördögöket tünteti fel. Ez a kép a múlt század hetvenes éveiben Lipcsében ezzel a hülye ironikus címmel volt kiállítva: „Epilai Arbuez Péter, a jezsuiták főinkvizítora,” holott Loyolai Sz. Ignác, a jezsuita-rend alapítója, csak 1491-ben, tehát 6 évvel Arbuez halála után született!… Ez az otromba történelmi tájékozatlanság is lesújtó kritika e festmény történelemellenességéről. Jól mondja Gams (III, 2. 80. old.): „Das Bild des Ρ. Arbues von Kaulbach ist nicht das Abbild einer realen Wirklichkeit, sondern die Darstellung einer Einbildung, die Niemand zur Unehre gereicht, als den Urhebern und Vertheidigern derselben.”

Arbuez Péter meggyilkolása után természetesen szó sem lehetett az inkvizíció megszüntetéséről vagy eljárásának enyhítéséről, sőt Aragóniaban ez az intézmény még csak annál inkább megszilárdult.8)

8) Két évre halála után pompás emlékművet emeltek Arbueznek ott, ahol 1487. dec. 8-án elhelyezték tetemét. A bevésett felirat magyar fordításban így hangzik: „Ki az, aki e kősírban fekszik? Egy másik szilárd kőszál, akinek erénye minden zsidót elűz innen. Mert Péter, a pap az az erős szikla, akire Isten művét alapította. Boldog Szaragosszai örvendj, hogy az van itt eltemetve, aki a vértanúknak dísze. Fussatok vissza innen, fussatok gyorsan zsidók! Mert a drága jácint-kő elűzi a pestist.” (Quis jacet hoc tumulo? Alter fortissimus lapis, qui arcet virtute cunctos a se Judaeos. Est enim Petrus sacer firmissima petra supra quam Deus aedificavit opus. Caesaraugusta, gaude beata, quae Martyrum decus ibi sepultum habes. Fugite hinc retro, fugite cito Judaei. Nam fugat pretiosus pestem hyacinthus lapis.”) — Ferdinand és Izabella kőszobrot állíttattak Arbueznek ezzel a felírással: „Tiszteletreméltó epilai Arbuez, magister, ennek a székesegyháznak kanonokja, míg kötelessége szerint az eretnekek után nyomozott, azok őt itt, ahol el van temetve, leszúrták, 1485. szeptember 15-én. — Ferdinand és Izabella, Spanyolország uralkodóinak parancsából.” (Gams, III, 2. 37. sk.)

Azonban a spanyolországi zsidók és velük egy húron pendülő marannók nem érték be ezzel a gyilkos merénylettel. Mérhetetlen elbizakodottságuk s vakmerőségük már annyira ment, hogy a keresztények iránti gyűlöletből különféle bosszú-cselekedetekre vetemedtek. Ugyanis egyre jobban terjedt annak a híre, hogy kereszteket megcsonkítottak, konszekrált ostyákat meggyaláztak, sőt az utcákon nyilvánosan is tördelték a kereszténység jelvényeit; Guardiában 1490-ben egy elrekkentett keresztény gyermeket keresztre feszítettek, s azt az erős gyanút keltették, hogy ugyanezt a merényletet Valenciában is megkísérelték. Sőt felfedezték Toledóban egy összeesküvésüket, amelynek az volt célja, hogy a várost az úrnapi körmenet alkalmával hatalmukba ejtve, minden ottani keresztényt felkoncoljanak.9) Az meg köztudomású volt, hogy a zsidók mennyire buzgólkodnak azon, hogy a marannók titokban hívek maradjanak a zsidósághoz, sőt hogy őket a zsidóságra való nyílt visszatérésre is csábítják, s hogy nem mondanak le arról a törekvésükről sem, hogy minden spanyolt a zsidó vallásra térítsenek.10) A marannók meg kijátszották az inkvizíciót azzal, hogy a gazdag és befolyásos zsidókba kapaszkodtak, azok mögé bújtak, amely utóbbiak felett az inkvizíciónak nem volt joghatósága.

9) Jose ClemCarnicero, Impugnacion de la Obra de D. Juan. Ant. Llorente: Anales de la inquisicion de España. Madrid, 1816. Tom. I. pag. 90.

10) Jose ClemCarnicero id. m. tom. I. pag. 101.

Minthogy tehát a marannók egyrészt kijátszották az inkvizíciót, másrészt a jövőre nézve sem kecsegtetett a remény, hogy a nyugtalan zsidók valaha az állam csendes polgáraivá legyenek s felhagyjanak a marannóknak a zsidóságra való visszacsábításával s általában a nemzetet és a kereszténységet immár végzetesen veszélyeztető állandó áskálódásukkal s tűrhetetlen üzelmeikkel; minthogy továbbá az ország gazdagsága szemlátomást egyre nagyobb arányokban került a zsidók kezeibe (a spanyol földnek már egy harmada az övék volt) s az egész kereskedelem és a legjövedelmezőbb iparágak náluk halmozódtak össze, úgyhogy a meggazdagodott és elhatalmasodott zsidók már-már a Pirenei félszigetnek urai voltak — a zsidóságtól mind lealázóbb helyzetbe visszaszorított, elnyomott s uzsorájukkal kiszipolyozott, gazdaságilag tönkretett keresztény spanyol nép elkeseredése pedig már-már belháborúval fenyegetett: Torquemáda végül az állam, a közjó és a kereszténység érdekében azt ajánlotta az uralkodópárnak, szólítsa fel a zsidókat, hogy vagy térjenek meg, vagy hagyják el az országot.

A megrémült zsidók, hogy a fenyegető veszélyt elhárítsák maguktól, Ferdinándot meg akarták vesztegetni, aminek sikerében azért bíztak, mert Granadának elfoglalása11) sok erőfeszítésbe és áldozatba került, s így a királynak éppen akkor pénzre nagy szüksége volt. Azonban kísérletüket Torquemáda erélyes fellépése meghiúsította, mert Ferdinand és Izabella az Alhambra palotájában 1492 március 31-én kelt szigorú rendelettel az összes zsidókat — kivéve azokat, akik keresztényekké lesznek — négy hónapon belül az ország (Kasztília, Aragónia, Szicília és Szardínia) elhagyására kötelezte, a visszatérést pedig fejvesztés terhe alatt megtiltotta.12)

11) Abu Abdullah (Boabdil), Granádának utolsó mór királyát (1482—1492), aki 1490-ben keveredett háborúba a spanyolokkal, ezek majdnem 9 hónapig tartó ostrom után végre 1492 január 2-án kiéheztetéssel kényszerítették Granáda város átadására. A legyőzött mór király az átadás után azonnal elhagyta a várost. A Padul dombnak azt a helyét, amelyről visszatekintve Granádára és az ezzel szemben emelkedő hegytetőn épült fellegvárra, keserű zokogásba kitörve utoljára láthatta ennek közepén álló tündérpalotáját, az Alhambrát, a történelemben, de még ma is „A mór utolsó sóhajá”-nak — El ultimo suspiro del moro — nevezik. (Granádának ostroma ama 3700 kisebb-nagyobb csatáknak utolsója volt, amelyeket a keresztények a mórok ellen vívtak.)

Abu Abdullah a spanyoloktól ugyan birtokot kapott, de ő azt már 1493-ban eladta, és visszatért Afrikába (Fezbe), ahol nemsokára egyik fejedelmi rokonának szolgálatában a Marokkó elleni csatában elesett.

Miután a Granádával 11 évig tartó háború szerencsésen befejeződött, Ferdinand és Izabella 1492 január 2-án ünnepélyes bevonulást tartottak a kalifák székvárosába. Granáda elestének hírét nemcsak Spanyolországban, hanem az egész keresztény nyugaton, ahol akkor még egységes volt az Egyház, és főként Rómában nagy örömmel fogadták, és Isten iránti hálával ünnepelték. A fejedelmi párnak neve pedig a legnépszerűbb volt egész Európában.

Granádának visszafoglalásával Ferdinand véget vetett a majdnem 800 éves mór uralomnak.

12) Abarbanel szerint Ferdinand és Izabella már Granádába való bevonulásukkor gondoltak a zsidók kiűzésére. Ugyanis a király Isten iránti hálából, hogy a Granáda fölötti győzelemre segítette, felkiáltva megígérte, hogy Izrael népét a kereszténységre kényszeríti, vagy kiűzi országából. Tény, hogy Granádának birtokbavétele után Spanyolország területén a kereszténységen kívül másnak nem volt maradása, sem mohamedánt, sem zsidót spanyol területen többé meg nem tűrtek. S az uralkodók hamarosan végeztek is a zsidósággal, ezután pedig a mohamedánokkal.

A királyi rendelet a kiutasítás főokául azt hozza fel, hogy a marannóknak a zsidó hitetlenségbe való visszaesését a zsidók okozták. Ugyanis napról-napra nagyobb buzgósággal térítették vissza a marannókat. Emiatt a katolikus hit ellen való bűncselekményük miatt nem maradt más hátra, mint a zsidók végleges kiűzésével egyszer s mindenkorra lehetetlenné tenni, hogy megingassák vallásukban azokat, akik az Egyházba léptek. A zsidók e főbűnén kívül a rendelet bevezetése még a kővetkező bűncselekményeiket is említi: az idők folyamán elkövetett keresztény gyermekek legyilkolása, ostyameggyalázások, a mórokkal a haza ellen való többszöri összeesküvések.13)

13) A monda szerint, amikor a kiutasítási rendelet megjelent, Abarbanel a király zsidó kincstartója a legelőkelőbb marannókkal megjelent a palotában a katolikus uralkodópár előtt, hogy nagy pénzösszeg (Grätz szerint 300,000 arany; Cassel és mások szerint 30,000 arany) felajánlásával a rendelet visszavonására bírja. Amint Torquemáda, a főinkvizitor erről tudomást szerzett, azonnal ő is megjelent a palotában feszülettel a kezében s így szólt az ingatag királyhoz: „Iskarióti Júdás 30 ezüst pénzért árulta el ezt; Felségtek 30,000 aranyért el akarja árulni, íme itt van!”— és elhagyta a termet. Erre az uralkodó pár állhatatos maradt, de emléke átkos a zsidó történelemben.

A zsidóságnak kiutasítása magyarázza meg a zsidó írók (Grätz stb.) és egyházellenes nemzsidó írók (Llorente stb.) ellenszenvét és gyűlöletét Torquemáda emléke ellen, akire vérfagyasztó kegyetlenségeket fognak rá, amelyekről azonban Herbert Thurston kimutatta, hogy a mesék birodalmába tartozó túlzások. Sebastiano de Olmedo, egykorú spanyol történetíró Torquemádát (aki minden egyházi méltóságot elhárított magától) ugyan „az eretnekek pörölyének”, de egyúttal „Spanyolország fényességének, hazája megmentőjének és rendje díszének” nevezi. (Chronicon generalium Ο. P.) Garns, III, 2, 22. sk.

A kiutasított zsidók a királyi rendelet értelmében vagyonukat magukkal vihették ugyan, de sem aranyat, sem ezüstöt, sem olyan cikkeket, amelyek kivitele tilos, hanem csak olyan holmit, amelynek kivitele meg van engedve.

A szigorú parancs folytán a spanyol röghöz ragaszkodó zsidók színleg felvették a keresztséget, azonban 30,000 zsidó család, tehát (az egyes családokat átlag 5 tagból állóknak számítva) körülbelül 150,000—160,000 zsidó, miután potom áron elvesztegették ingatlanaikat, 1492 augusztus 2-án (mert a zárós határidőt július 31-én két nappal meghosszabbították) a király hajóin kivonult Spanyolországból s elszéledt a világ minden része felé14). Legtöbben Portugáliába költöztek át (azonban itt drága pénzen kellett az engedélyt megfizetniük) 15); a többiek részint Navarrába,16) Olaszországba17) részint Törökországba (a Balkán félsziget kereskedő városaiba, ahonnan a török uralom elején Budáig felszivárogtak,18) részint Afrikába vándoroltak.19) A kivándorlóknak útközben sokat kellett éhségtől, üldözéstől szenvedniök. Többen a tengerbe vesztek, sokat kiraboltak, ragályos betegségek is megtizedelték őket; sokat az idegenben rabszolgákul eladtak. Abarbanel, aki szintén kivándorolt, egyelőre Nápolyba ment, innen Messzínába, majd Korfuba, végre Monopóliba (Apulia), innen 1503-ban József nevű fia látogatására Velencébe ment, ahol 1508-ban meghalt. Páduában temették el.

14) Abarbanel szerint a kivándorolt zsidók száma 300,000; mások szerint 35,000 család vándorolt ki, s hogy minden egyes család 8—10 tagból állt, ami megfelelne 280,000—350,000 zsidónak; ismét mások szerint 500,000, 600,000, sőt 800,000 volt. Azonban ezek túlzott számok, amint viszont 100,000 nagyon alacsony szám. V. ö. Gams, III, 2, 48. old.

15) Manuel, Portugália királya, aki a spanyol királyi házzal sógorságba jutott, már 1496-ban egyik rendeletével a spanyolországiakhoz hasonló okok miatt szintén felszólította a zsidókat, hogy vagy térjenek a keresztény hitre, vagy távozzanak az országból. És ezt a rendeletet ugyanazzal a szigorúsággal hajtották végre, mint négy évvel ezelőtt Spanyolországban. A kiutasítottak részint Olaszországba, részint Konstantinápolyba távoztak. Ezzel a zsidókat az egész Pirenei félszigetről kiszorították.

16) Navarrában 1498-ban a zsidóknak szintén a kivándorlás vagy kikeresztelkedés között kellett választaniok. Minthogy a kivándorlás előkészülésére csak kevés időt hagytak nekik, legnagyobb részük megkeresztelkedett. A különben jámborságáról híres Tudelában, 180 zsidó vette fel a keresztséget.

17) A Genuából kivándorolt zsidók egy része a legnagyobb nyomorban Rómába is érkezett, ahol akkor már a spanyol származású VI. Sándor ült a pápai trónon (1492—1503), akit ellenségei arról vádoltak, hogy marannó vér csörgedezett ereiben. A római zsidók a jövevény zsidók ellen összeesküdték, hogy be ne bocsássák a városba, nehogy a bevándorlók keresetükben megkárosítsák őket. Összegyűjtöttek 1000 aranyat és felajánlották a pápának, hogy ne engedje meg a spanyol zsidók letelepedését Rómában. De VI. Sándor pápát annyira felháborította a zsidók szívtelensége, hogy megparancsolta az összes zsidók kiutasítását Rómából. Ε parancsnak visszavonása még 2000 aranyába került a római zsidóknak, és bele kellett törődniök abba, hogy a spanyol zsidók letelepedtek közöttük.

18) Törökorzságban II. Bajazed szultán (1481—1512) kegyesen fogadta a spanyolországi zsidókat Rendeletet küldött birodalmának európai provinciáiba, hogy barátságosan fogadják a kiüldözötteket. Az itt letelepedettek a török zsidók között hamarosan vezérszerepre tettek szert, s helyzetük olyan kedvező volt, hogy Törökország félig-meddig keleti Spanyolországgá lett számukra.

19) A kivándoroltak közül több ezren, de különösen az Afrikába költözők közül igen sokan a legnagyobb nyomorban, visszatértek Spanyolországba, és kényszerűségből felvették a keresztséget, de szívükben zsidók maradtak.

Gams helyesen jegyzi meg, hogyha Torquemáda ajánlotta is a zsidók kiutasítását, maga a kiutasítás mégis tisztán politikai intézkedés volt; mert nem az Egyház, hanem az államszáműzte őket.20)

20) „Dieselben Beweggründe, welche in den Jahren 1478—1492 zu der Einführung der neuen Inquisition geführt, hatten im Jahre 1492, bald nach Eroberung von Granada, die Verbannung sämmtlicher Juden aus Spanien zur Folge. Wenn zu dieser Verbannung auch Th. Torquemada und andere Priester gerathen haben sollten, so bleibt die Verbannung selbst eine rein politische Maassregel. Der Staat und nicht die Kirche — verbannten sie. Die Inquisitoren und andere überzeugten sich, dass die geheimen Juden so lange in Spanien nicht aufhören würden, als es überhaupt Juden daselbst geben würde. Die Juden waren von ihrem Plane nicht abzubringen, sämmtliche Spanier zu ihrem Glauben zu bekehren.” (Gams, III, 2. 44. old.)

Hogy az uralkodópárt a zsidók kiutasításánál nem vezérelték alacsony pénzügyi motívumok, vagy talán a zsidók elkobozandó vagyonára való áhítozás, hanem tisztán a kereszténység igazságáról teljesen meggyőződött buzgó Izabellának az a számítása, hogy a királyi rendeletnek szigorú alternatívája: megkeresztelkedni vagy kivándorolni — a zsidóság gyors és általános megtérését fogja eredményezni, elismeri a protestáns Peschel Oszkár is († 1875)21). Hogy a legtöbb zsidó a megkeresztelkedés helyett inkább kivándorol, azt Izabella bizonyára nem hitte, ellenkezőleg biztosra vehette, hogy a zsidók többsége felveszi a keresztséget, és bent marad majd az országban. Nem magát a kiutasítást akarhatta ő, hanem a megtérést remélte, de elszámította magát.22)

21) Peschel Oscar, Geschichte des Zeitalters der Entdeckungen. Stuttgart, 1858. 152. old.

22) Gams, III. 2. 48. old.

Tehát a spanyol inkvizíció végleg megtörte a zsidók uralmát Spanyolországban, és kiszorította őket az országból éppen akkor, amikor a Pirenei félszigetnek már-már urai voltak. Szinte szerencse volt Spanyolországra nézve, hogy a zsidóság befolyásában és hatalmában elbizakodva, oly túlkapásokra vetemedett, amelyek végre megnyitották a keresztények szemeit.23)

23) 1492 augusztus 2-án a zsidók elhagyták Spanyolországot; augusztus 30-án pedig tengerre szállt a genuai születésű Kolumbus Kristóf (1446—1506), aki Ferdinand és Izabella támogatásával, spanyol szolgálatban elindult felfedező útjára. Az Újvilág, Amerika felfedezésének eredménye pedig a nagy spanyol gyarmatbirodalom keletkezése lett, amely a XVI. században a világ első hatalmasságává tette. Azonban Amerika kincseit nem annyira Ferdinand, az „expugnator Granatae et expulsor Judaeorum”, hanem inkább utóda I. Károly (1516—1556; mint német császár V. Károly, 1519—1556) aknázhatta ki, aki alatt a spanyol világbirodalom hatalmának és gazdagságának fénykorát érte el; ennek fia, II. Fülöp (1556—1598) alatt pedig nagyságának delelőjét, de akinek túlzó önkénye előkészítette a nemsokára elkezdődött hanyatlást.

A zsidóknak Spanyolországból való kiutasítása után az inkvizíció működése nemcsak nem szűnt meg, hanem még nagyobb éberségre kényszerült. Ugyanis a kivándorlottak, különösen az Afrikába kivándorlottak közül ezerszámra tértek vissza a zsidók a legnagyobb nyomorban és kényszerűségből felvették a keresztséget, de szívükben titokban zsidók maradtak. Ezeket az inkvizíció állandóan szemmel tartotta, és ha rájuk bizonyult, hogy titokban a zsidó szertartásokat gyakorolják, mint visszaesők, vagyis eretnekek máglyára kerültek. Az 1492—1502 közötti évek óta pedig a mórokra is kiterjedt az inkvizíció hatásköre.

A királyi pár a meghódított Granáda mórjainak vallásszabadságot biztosított ugyan, azonban Talavera, Granáda első érseke († 1507) és Ximenes, (1495 óta) Tolédo érseke mégis (ismét az exkluzív spanyol jellemből kifolyóan) buzgón hozzáfogtak a mórok közötti térítés munkájához. A mórok e kísérletekben ígért vallásszabadságuk megsértését látták, s forrongani, sőt lázongani is kezdtek. Ε lázongások miatt a királyi pár mint győzők jártak el legyőzött alattvalóikkal szemben, s úgy érezték, hogy föl vannak mentve adott ígéretük alól. Különösen a második főinkvizítor, Deza (1498—1507) tanácsára kiadták a parancsot, hogy a mórok válasszanak a megkeresztelkedés és a kivándorlás között. Erre a kisebb részük készebb volt kivándorolni, mint megkeresztelkedni, nagyobb részük pedig visszamaradt, és fölvette a keresztséget, de leginkább csak színleg, mert bensőleg, titokban hívei maradtak mohamedanizmusnak. A színleg megtért mórokkal az inkvizíciónak korántsem akadt annyi dolga, mint a marannókkal.

Ezeket a mórokat, akik csak színleg tértek a keresztény hitre, és csak színleg vetették alá magukat Ferdinándnak moriszkók-nak nevezték. Így a régi Granáda királyságban már megkereszteletlen mór nem volt található; de Kasztíliában és Leonban még meglehetősen sok mohamedán mór élt. Az uralkodópár 1502 február 12-én kelt rendelete szerint ezeknek is vagy meg kellett keresztelkedniök, vagy el kellett hagyniok az országot. Erre a parancsra az itteni móroknak is a legnagyobb része felvette a keresztséget, a többiek pedig kivándoroltak. Ettől kezdve a mórok neve eltűnt Spanyolország történetéből, és a moriszkókénak engedte át a helyet.

Tehát Katolikus Ferdinand és Izabella uralkodásuk vége felé elérték céljukat: Spanyolország vallásilag, politikailag és nemzetileg egységes birodalom lett.

Ámde a moriszkók esküdt ellenségei maradtak az országnak és a keresztényeknek. Továbbra is összejátszottak a marannókkal, s miként a marannók egykor egész Spanyolországot zsidó uralom alá akarták vetni, úgy a moriszkók azt remélték, hogy afrikai mohamedán hitrokonaik és a törökök segítségévei újból felállíthatják majd a régi mór uralmat.

A mórokat, ha rájuk bizonyult, hogy a megkeresztelkedés után visszaestek a mohamedanizmusba, mint eretnekeket szintén az inkvizíciónak kellett kiszolgáltatni. (Meg kell jegyeznünk: Miként egyetlen meg nem keresztelkedett zsidó, úgy egyetlen meg nem keresztelt mohamedán sem került az inkvizíció elé.)

Minthogy a moriszkóknak folytonos áskálódása állandó veszélyt jelentett a roppant erőfeszítéssel egyesített keresztény országban, azért ezt az izgága és nyugtalan elemet Ferdinand utódai alatt ugyanaz a sors érte, mint 1492-ben a zsidókat: száműzték Spanyolországból.24)

24) A Granáda körüli tartományok moriszkóit a II. Fülöp (1568—1570) ellen szított lázadás után száműzték; s mert a többiek tovább folytatták a nyugtalankodást, III. Fülöp (1609—1611) parancsára valamennyiüket (összesen 250,000-et, mások szerint 800,000-et) kiutasították Spanyolországból. Legnagyobb részük Észak-Afrikába vándorolt ki, ahol csakhamar összeolvadtak az ottani mohamedán mórokkal. Hirtelen távozásuk bénítólag hatott ugyan az iparra, kereskedelemre és földmívelésre, de ennek a folytonosan izgága és nyugtalan népnek távozása az ország belső nyugalma szempontjából határozottan előnyös volt.

Befejezésül megemlítjük még a következőket.

Minthogy a színleges keresztényeket (marannókat és moriszkókat), akik titokban nemzedékeken át régi zsidó vallásukhoz hívek maradtak, s titokban aszerint éltek is, az inkvizíció mint gyanúsakat állandóan szemmel tartotta, azért a marannók a zsidók kiutasítása után még óvatosabbak lettek, mint azelőtt. Legcsekélyebb botlást sem volt szabad elkövetniök, amely elárulhatta volna őket.25) Sok ezren pedig, hogy az inkvizíció részéről őket állandóan fenyegető veszedelem elől meneküljenek, a XV. XVI. és XVII. században, sőt még később is, Olaszországba, Hollandiába, Törökországba és Afrikába vándoroltak, otthagyva magas állami hivatalukat, papi méltóságukat, hogy e türelmesebb országokban nyíltan vallhassák zsidó vallásukat, amelyet titokban amúgy is követtek.

25) Hisz marannó és marannó szülőktől származó papok, szerzetesek és udvari káplánok és kanonokok is máglyára kerültek, sőt majdnem püspökök is. Így Fernando Gonzales, kanonok, akit Torquemáda 1498-ban Avilában hurcoltatott máglyára. Juan Arlas Davila, Szegovia püspökét, Pedro de Aranda, Calahorra püspökét, továbbá Alfonzo de Caballeras, a királyság vicekancellárát is az inkvizíció elé idézték, s ha a pápa, VI. Sándor és a király közbe nem lépnek, aligha kerülték volna ki a máglyát. De Juan Arias Dauilát és Pedro de Arandát ügye tisztázására Rómába idézték, ahol az előbbi kitüntetésben részesült; az utóbbit pedig püspöki méltóságától, sőt papi állásától is megfosztották, és haláláig az Angyalvár börtönében maradt. De még utóbb is nem egy kiváló pap és püspök került az inkvizíció elé, pl. Bartolomeo Carranza (szül. 1503; megh. 1576 május 2.), Tolédo érseke és Spanyolország prímása (1557—1576), aki II. Fülöpnek († 1598) nem tetszett, a pápa és a trienti zsinat kérelme és tiltakozása ellenére 8 évig ült az inkvizíció börtönében az eretnekség gyanúja miatt. És mivel Rómába fellebbezett, 1559-ben Rómába vitték, ahol csak kevéssel halála előtt szabadult ki az Angyalvárból.

A XVI. század vége felé főként a protestáns Hollandia (Németalföld) — Spanyolország iránti gyűlöletből, amelynek igája alól akkor szabadulni vágyott — igen sok spanyol és portugál marannónak (színleges kereszténynek) adott menedéket, akiket majdnem minden politikai joggal megajándékozott. Különösen Amsterdam volt a XVII. és XVIII. században a Spanyolországból és Portugáliából kivándorolt gazdag és művelt marannóknak menedék és gyülekezési helye. Itt alakult az a költőakadémia is, amelynek elnöke De Bellmont Mánuel, a spanyol királyok zsidó követe volt, tagjai pedig a többiek között Correa Izabella, költőnő, továbbá De la Vega József Penzo, novella író és De Rocamora Izsák, aki azelőtt Rocamora Fray Vincente néven az osztrák Máriának gyóntatója volt, s aki utóbb nyíltan visszatért a zsidóságra, és mint orvos élt Amsterdamban.

Egyébként Spanyolországban még a XIX. század elején is sok és befolyásos marannó élt. Portugáliában pedig még ma is vannak marannók, azaz színleges keresztények, de titokban zsidók.26)

26) A protestáns Borrow György, a londoni Bibliatársaság kolportőrje, aki 5 évet töltött Spanyolországban „The Bible in Spain” című munkájában igen érdekes esetet beszél el. Azt írja, hogy Talaverában 1836 elején találkozott egy ilyen titkos zsidóval, aki őt is zsidónak nézvén, közölte vele családjának titkait: hogy családja, amely éppúgy mint ő állandóan hű maradt a törvényhez; nagy vagyon fölött rendelkezik, hivatalnokokat és rendőrséget kölcsönökkel megvesztegetett, a legelőkelőbbeket magának lekötelezte stb. Elmondta továbbá, hogy ősei között sok püspök volt, s hogy biztos tudomása van arról, hogy Spanyolországban a papság között, még pedig nem is csak az alsó papság között, ma is sokan vannak olyanok, mint ő (t. i. titkos zsidók). Legtudósabbjaik és leghíresebbjeik között nem egy hozzánk tartozik, vagy legalább a mi vérünkből származott, és sokan közülők még most is úgy gondolkoznak, mint ő. De ennél még érdekesebb volt az a közlése, hogy még most is (1836) az évnek egy bizonyos ünnepén, évente eljár hozzá négy magasrangú egyházi férfiú, akik nála bizalmas körben, a zsidó szertartások elvégzése után földre ülnek, és átkozzák a kereszténységet… Borrow kijelentette, hogy 1836-ban Kordóvában is teljesen megbízható egyénektől értesült, hogy még akkor is sok titkos zsidó volt a spanyol papság között.

(Visited 357 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .