Közzétéve:

Bangha Béla: Antiszemitizmus és ószövetség

Bangha Béla S. J. összegyűjtött munkái – IX. kötet

A zsidó világuralmi és társadalombontó törekvésekkel szemben világszerte kezd ébredni a félrevezetett s kihasznált keresztény népek öntudata. Azonban mint mindenütt, sajnos, e téren is bizonytalan és tapogató ez az ösztönös ébredés és nem mindenben találja meg az érvényesülés helyes útját. A zsidókkal szemben védekező keresztény öntudat még nem kereszténység, annyira nem, hogy még a speciálisan zsidó bűnök és hibák utánzásától sem véd meg.

Nagyon sok hirtelen-keresztény van, aki a kereszténységről, mint természetfölötti hitről és szigorú önfegyelmezést sürgető morálról tudni sem akar s az ilyeneknek kényelmes expediensül kínálkozik a kizárólag faji alapon értelmezett kereszténység. Szerintük a zsidók, a szemiták alacsony erkölcsiségű népfaj, ők pedig, az árják és turániak, felsőbbrendű lények; ezzel számukra el van intézve a kereszténység és zsidóság kérdése. A zsidóknál minden rossz, még az Istenük és az ószövetségi szentírásuk is; a kereszténynél minden jó: a kereszténység a fajjal együtt adva van.

Ez a felfogás nemcsak kereszténytelen, hanem tudományellenes is és mindenképpen hamis és veszedelmes. Veszedelmes, mert önáltatásra, elbizakodásra vezet s szabadalomlevelet ad minden gonosz és pogány ösztönnek, hacsak a szemita bélyeg rá nem süthető. A magyar tunyaság, úrhatnámság, hetykeség, elbizakodottság, széthúzás és fegyelmezetlenség, az érzéki szenvedélyek dédelgetése s a gyakorlati vallástalanság egészen jól megfér ezzel a merőben antiszemita kereszténységgel. Kereszténytelen ez a felfogás, mert a kereszténységet faji kérdéssé fokozza le, faji alapon véli elintézhetni s ezzel megfosztja minden magasabb értékű erkölcsi és szellemi tartalmától. De tudományellenes is ez a felfogás, mert a faji elméletnek igen erős kerékbetörése kell ahhoz, hogy a keresztény- és zsidókérdést merőben faji alapon eldöntsük.

A zsidóság valami alapon mindenesetre külön faj, nemcsak felekezet; erre elég perdöntő bizonyíték az a közhellyé vált argumentum, hogy a hitet magát nem lehet az orron és a lábakon észrevenni, már pedig a zsidót legtöbb esetben messziről meg lehet különböztetni minden mástól. Azonban, ha a zsidóság erkölcsi és szellemi alacsonyabbrendűségét merőben faji alapon akarjuk megmagyarázni, akkor azonnal bajba kerülünk, mert — hogy egyebet ne említsünk — Kutschera báró hatalmas tanulmányai alapján1 elég valószínű, hogy bizony a mi zsidaink, legalább azok, akik német nevűek, vagy akik Orosz-Lengyelországból szakadtak át hozzánk, nemcsak nem szemita eredetűek, hanem egyenesen kazárok, tehát a finn-tatár néptörzs sarjai s így — sajna — a mi édes, közeli rokonaink a vérség és eredet tekintetében.

Ezek ugyanis nem az igazi zsidók utódai, nem szefárdok vagy szpaniólok, aminők Palesztinában, Hollandiában, Spanyol- és Franciaországban vannak, hanem askenázok, a zsidó vallást és erkölcsöket úgy ezer évvel ezelőtt felvett uralaltájiak! Eredetükben tehát voltaképpen közel állnak hozzánk s mégis, az elválasztó törzsi tulajdonokon kívül főleg erkölcsi és szellemi téren mily óriási a különbség köztük és köztünk! Annak bizonysága ez, hogy a fajok fejlődésére nemcsak az eredet és a vér van nagy hatással, hanem legalább ugyanoly hatással van rája az erkölcsi légkör is, mindenelőtt a vallás. Az árja német és francia mennyivel közelebb áll ma hozzánk, turániakhoz fajilag is, mint az eredetében állítólag velünk rokon kazár-zsidó! S viszont a kazár-zsidó is mennyivel közelebb áll a szemita-zsidóhoz éppen vallásuk, erkölcsi világuk s ezek alapján elmaradt kultúrájuk révén, mint hozzánk, akár turáni, akár árja keresztényekhez!

A mi lengyel-orosz-német-magyar zsidaink kétségtelen alacsonyabbrendűsége s az árja vagy turáni keresztények felsőbbrendűsége nem magyarázható merőben faji, eredési alapon, hanem óriási része van abban a vallásnak is. A kereszténység igenis mint vallás és erkölcs nemesítette a hozzája csatlakozott fajokat vagy törzseket, mint vallás és világnézet nevelte őket magasabb kultúrára és moralitásra, míg azok a népek, amelyek ezekhez eredetre nézve közel álltak, de a kereszténység erkölcsi és szellemi nevelő hatását nem engedték magukon érvényesülni, lemaradtak s miként a kazár-zsidóság példája mutatja, turáni eredetük ellenére általánosságban véve ma alig állnak magasabban a legalacsonyabbrendű szemita-zsidóknál. A „faji érték” kialakulásában tehát igenis oroszlánrésze van az eredet mellett a vallásnak is. S a kereszténység is csak mint vallás és erkölcs érte el csodálatos nemzetalakító és népnevelő hatásait.

Rossz alapra építjük tehát kereszténységünket, ha azt hisszük, hogy a kereszténységünk a származásunkkal együtt adva van.

Ezen a ponton azonban újabb félreértésre adhat alkalmat az a balhiedelem, hogy a mai zsidóság (akár a szemita, akár a kazár) vallási tekintetben az ószövetség alapján áll. A zsidók szeretik ezt hangoztatni, de nincs benne igazuk.

Merőben ószövetségi alapon ma már nem is állhat vallás, mert az ószövetség a maga egészében a megváltásra és Krisztusra előkészítő szentírási könyv és vallási rendszer s miután az ószövetségi messiás-jövendölések Jézus Krisztusban kétségtelenül s tökéletesen beteljesedtek, tehát már nem állhat az ószövetségnek alapján az, aki nem akceptálja az újszövetséget is.

Az ószövetség alapján mi keresztények állunk, akik az ószövetségre alapítjuk az újat, mert egyedül mi vesszük komolyan az ószövetség messiási kijelentéseit. A zsidóság elfordult az ószövetségtől, elpártolt pátriárkáitól és prófétáitól; névleg ugyan ragaszkodik hozzájuk, de a valóságban nem akarja elfogadni kétségtelenül Jézusra utaló s benne beteljesedett tanításaikat. A mai zsidó vallás csak lényegtelen külsőségekben utóda az ószövetségi zsidó vallásnak; a mai zsidók az egykori zsidóságnak csak egyik töredékére: a farizeus-pártra s a későbbi talmudistákra támaszkodhatnak. Az ószövetségi választott néphez voltaképp semmi közük már; azt megtagadták, mert ez épp azért volt kiválasztva, hogy a messiás: Jézus eljövetelére elkészítse a világot s így az ószövetségi hívő zsidóság törvényes leszármazottjának voltaképp a zsidóknak csak az a töredéke tekinthető, amely felvette a kereszténységet, és a jövendöléseknek nemcsak szövegét, hanem teljesedését is elfogadta.

Már ebből a szempontból is téves tehát azoknak a túlzóknak hangoskodása, akik a keresztény öntudatra-ébredés nevében még az ószövetségi Szentírással is szakítani akarnak. Ez aztán igazán minden oldalról téves okoskodás. Téves, mert azon a balhiedelmen alapul, mintha az ószövetség egy volna a farizeusok és talmudisták hagyományaival, amelyek a mai zsidó vallásnak alapját teszik.

Téves azonban keresztény és „ébredő” szempontból is, mert azt a páratlan s elismerten egyedülálló vallásbölcseleti, kulturális és költői remekművet, amellyel az ószövetségben bírunk, minden ok nélkül oda akarja ítélni a degenerált farizeuspárt és a talmudisták unokáinak. Téves végül tudományos és keresztény szempontból is, mert figyelmen kívül hagyja, hogy az egész kereszténység s maga a krisztusi kinyilatkoztatás is az ószövetség alapján áll, azt feltételezi s azon épít tovább. Maga Krisztus, úgyszintén az apostolok számtalan esetben ünnepélyesen hivatkoznak az ószövetségre, mint Isten művére s az ószövetségi szentkönyvekre, mint amelyek voltaképp mind Jézusról szólnak. Krisztus maga Mózesre és a prófétákra utal s felszólítja a farizeusokat, hogy csak olvassák Mózest, mert, úgymond, Mózes őróla írt.

Ha Krisztus hamis talajra építette tanítását s Egyházát, akkor a kereszténység maga is megdőlt. Az ószövetséggel együtt zuhan az újszövetség is.

Sajnos, az álkeresztények és az értelmetlen túlzók ezzel nem számolnak. Egész iskolája van ma már annak az alapjában elhibázott s visszafelé elsülő törekvésnek, hogy az antiszemitizmust az ószövetség hitelvesztésével támogassák. A hamburgi Hammer-Verlagban egész sor ilyen irányú, természetesen minden tudományos érték nélkül való könyv és röpirat jelent meg. Ezek jórészének valami Fritsch a szerzője, aki többi közt Jahvénak, az igaz Istennek izen háborút, akit ő a zsidóság mindenféle gonoszsággal terhelt nemzeti istenének tesz meg.

Újabban céhbeli teológust is fogott ez az irány a protestáns-racionalista Delitzsch Frigyes személyében, aki már 20 évvel ezelőtt feltűnt egy szentírásellenes felolvasásával, amellyel a hírhedt Babel-Bibel-vitát felidézte. A tudomány emberei azóta rég napirendre tértek felette, még pedig jóformán minden árnyalat és teológiai irány képviselői. Kimutattak, hogy Delitzschnek nem volt igaza, mikor Mózes könyveit egyszerűen óbabiloni plágiumnak tette meg. Új könyvének „Die grosse Täuschung” (A nagy ámítás) a címe s azt akarja kimutatni benne, hogy az egész ószövetségi szentírás, a zsidók egész állítólagos Istentől kiválasztottsága, az egész ószövetségi zsidó messiáseszme nem volt egyéb „nagy ámításnál”, ügyesen kieszelt zsidó hazugságnál. S őszinte szomorúsággal olvastuk a Cél-ban, hogy még a luteránus Kiss Sándor is e munka mellett foglalt állást s azóta is sokan írásban és szóban a Delitzsch és Hammer-Verlag irányában vetegetik el a sulykot.

A túlbuzgó antiszemitáknak voltaképp elég volna annyit felelnünk, hogy ha a zsidónak semmiben sem hisznek, miért hisznek akkor éppen Delitzschnek, akinek atyja, a hírneves Franz Delitzsch, maga is megkeresztelt zsidó volt? Apját Izaiás könyvének olvasása, nevezetesen a Messiás kínszenvedésére vonatkozó jövendölések térítették meg s tették hívő kereszténnyé, a fiából azonban újból kitört a zsidó vér, a radikális teológia vizeire evezett s bizony nagyfokú zsidó felületességgel dobálja meg ez újabb könyvében is az ószövetséget.

Nem vállalkozhatunk arra, hogy Delitzsch művét itt cáfolgassuk; csupán arra mutathatunk rá, hogy a „nagy ámítást” úgy a katolikus, mint a protestáns szentírástudomány részéről alapos cáfolatban részesítették. Protestáns részről Eduard König, a bonni professzor, katolikus részről Meffert, a hírneves apologéta utasították vissza Delitzsch felületességeit. Megjegyzéseik lényege az, hogy Delitzsch mindent alanyi előítéletei szerint színez: a babiloni feljegyzések értékét túlozza, a Szentírás jelentéseit bizonyítatlanul mint nyilvánvaló hamisításokat kezeli; azon a wellhauseni alapon mozog, amely szerint minden ókori feljegyzés hiteles, egyedül a zsidók szentkönyvei nem érdemelnek hitelt.

A „legnagyobb ámítást“ Delitzsch abban látja, hogy az ószövetség a zsidó Jahvét, vagy ahogy ő (minden elfogadható ok nélkül) írja: Jahót, a pusztán nemzeti bálványt, azonosítják az Istennel általában. Pedig, aki az ószövetség tiszta egyistenhitét s azokat a bámulatos istenmeghatározásokat ismeri, amelyekkel az ószövetségi szentírásnak szinte minden oldalán találkozunk, igazán nem tekintheti Jahvét merő nemzeti bálványnak. A mózesi csipkebokor-jelenet, ahol Isten önmagát Jahvénak, a „Levőnek”, a „Vagyok”-nak, a „Lét”-nek nevezi, az istenfogalomnak oly abszolút, felsőséges tisztaságát jelenti, amelyet egyetlenegy más kultúrnépnél nem találunk s amely szinte egymagában is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy ez a pontos és mélységes istenmeghatározás nem lehetett egyszerű nomád pásztorok találmánya és semmi esetre sem alkalmas arra, hogy egy nemzeti különisten vagy éppen bálvány neveként szolgáljon.

Felhozzák a Delitzsch-, Fritsch- és hasonló irányú ószövetség-támadók, hogy az ószövetség istene bosszúálló és kegyetlen, hogy egész népeket ítél oda Izrael kedvéért a halálnak, hogy ellopatja a zsidókkal az egyiptomiak edényeit az Egyiptomból való kivonulás alkalmából, hogy a hazugságot és cselt jutalmazza s hasonlókat.

Ezeket az ellenvetéseket komoly hittudósok már századokkal ezelőtt megcáfolták. (Sz. Ágoston és Sz. Jeromos, Cornelius a Lapide stb., l. J. Ottiger: Theologia fundamentalis, l. [1897] 390—472) s ma is bőven megfelel rájuk minden szentírás-apologétikai tankönyv. Ellenkezőleg: az egész ókori irodalomban megközelítőleg sem akad egyetlenegy irat, amely erkölcsi nagyszerűségben és tisztaságban, az élet legmélyebb kérdéseit illetőleg világosságban, következetességben és mélységben az ószövetség mellé volna állítható. Homérosz és Virgilius, Plátó és Seneca könyvei valóságos hebegések Mózes, a zsoltárok, Izaiás és Jeremiás könyveihez képest. Maga az egyistenhit, annak zavartalan és határozott fenntartása évezredeken át, amikor az egész akkori kultúrvilág, nemkülönben a zsidókat környező kisebb népek mélyen benngázoltak a legsötétebb politheizmusban, emberáldozatokban, hallatlan erkölcstelenségeknek istentisztelet gyanánt való űzésében, oly fölényt biztosít az ószövetségi könyveknek, amelyet semmiféle ál-okoskodással eltüntetni nem lehet s amelyet a világirodalomban mai napig egyes-egyedül az újszövetség, az evangélium szárnyal túl.

S ezt a nagyszerű filozófiát és költészetet, a zsoltárokat és a prófétákat engedjük mi át a talmudrabbiknak s azoknak, akik az ő nyomukban járnak? A galiciánerek, az embernyúzó spekulánsok és síberek, a pornográfia és leánykereskedelem hősei, a forradalmak és bolsevizmus szítói, a szabadkőműves világcsalás haszonbérlői, a Szamuelyk és Trockijok jussanak antiszemita túlzók és értelmetlenek jóvoltából abba a nagyszerű helyzetbe, hogy magukat e páratlan kultúrkincsek megalkotóinak szellemi örököseiként képzeljék és érezzék?

Nem, az ószövetség mint szellemi termék az egész kultúremberiségnek közkincse; mint vallási alkotás pedig az Isten műve, amelyet mi, hívő keresztények a magunkénak vallunk, a mi hitünk és vallásunk Istenrakta alapjának, az ígéretnek és jövendölésnek tartunk, amelynek teljesedéséből nőtt ki a Krisztus és apostolainak Egyháza: az első jeruzsálemi kereszténység.

Tovább a teljes kötethez

(Visited 72 times, 2 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..