(Az alábbi írás a szerző nemrég Magyarországon újra kiadott „Voltunk, vagyunk, leszünk” című könyvének új, záró fejezetének készült. Technikai problémák miatt nem kerülhetett azonban az új kiadásba, mivel egyelőre csak az 1960-as eredeti könyv reprint változatára volt lehetősége a Kiadónak. Ezt pótolandó, itt közöljük teljes terjedelmében az ez év augusztusában írt kiegészítő tanulmányt.)
Megtörtént a csoda, a szovjet bolsevizmus agyagkolosszusa leomlott. Bár milliók imádkoztak ezért, és várták reménykedve, nem látszott valószínűnek, hogy a mi életünkben ez bekövetkezik.
Hruscsov el akarta temetni Nyugatot és hol van már az ő birodalma?
Igaz, a bolsevizmus nem tűnt el teljesen, mert Kínában, mint egy lemaradt utánfutóban, még hangoskodik, de fennmaradása érdekében kénytelen olyan reformokat hozni, amik bizonyára méregbe hoznák Marxot meg Lenint.
Tehát megtörtént a csoda Magyarországon. Eltűntek a szovjet katonák, a vörös zászlók, a szovjet csillagok, a fegyveres munkásőrség, a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság és a Kommunista Párt egyeduralma. Újjászületett a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia és jött valami, amit úgy hívnak, hogy szociális piacgazdaság. Nyugodtabban lehet lélegezni, bár a nemzetet még mindig gyötri a politikai asztma.
De történt más csoda is. Például a Habsburgok rájöttek, hogy ők tulajdonképpen magyarok és nem osztrákok. Vajon hogyan fogják ezt bebizonyítani?
Aztán megtanulhattuk, hogy mindegy, zsidók vagy nem zsidók a bankvezérek. Mentalitásuk, kapzsiságuk egyforma. Sajátságos lelkületük független fajtól és vallástól. Nyugodt lélekkel zsebelnek be évente 60-70 millió forintot. Mennyi kamatot kell egyéneknek és vállalatoknak kiizzadniok a szegény Magyarországon, hogy csak egy-egy személy ilyen túlfizetést kaphasson!
A kommunista rezsim idejében a termelőeszközök az állam tulajdonában voltak. A nagy fordulat után a nemzet vagyonának nagy részét, benne vitális fontosságú vállalatokat eladtak külföldi kapitalistáknak. Kik látják most a termelés hasznát? Magyarok? Nem. Külföldi tőkések, ami azt jelenti, hogy nem csak az iszonyú nagy külföldi kamat és tőketartozás megfizetésére kell összegürcölni devizát, valutát, hanem ezeknek a tőkéseknek is, hogy vállalatuk jövedelmét magukkal vihessék a hazájukba.
Azt hittük, hogy az országba a nemzeti vagyon kiárusítása folytán befolyt sok százmillió dollárral csökkentették a Kádár-rezsim alatt felgyülemlett óriási államadósságot, aztán kiderült, hogy az adósság nem hogy csökkent, de még jobban megnőtt.
A parasztnak nem adták vissza a földjét, hanem árverésen kellett visszavásárolnia. Aztán hol a tejet, hol a disznót, hol a gyümölcsöt nem tudja eladni, mert az agrár Magyarország külföldről importál élelmiszert. Ez az út az Egyesült Európába!
A nemzetiségi probléma megnőtt, megváltozott. A háború előtt és alatt a legnagyobb népszemélyiség a zsidóság volt. Ma a cigányság, amely a háború előtti néhány tízezerről több mint fél millióra növekedett. Évszázadokon át különösebb probléma nem volt velük. Élték a maguk sajátságos, gyakran félnomád életét, megtartották nyelvüket, szokásaikat, befolyásolták a magyar zenét, híres zenészek emelkedtek ki közülük, de általában a magyarság nem tett semmit, hogy primitív állapotukból kiemelje őket. Igaz, nem is kívánták, jól érezték magukat benne. Írók mókás alakot formáltak a cigányból, Gárdonyitól Zilahy Lajosig. De nem is szenvedtek olyan szörnyű üldözéseket, mint valamikor egyes nyugati államokban, ahol úgy vadásztak rájuk mint a nyulakra, vagy egyszerűen felakasztották őket.
A nagy tömeg azonban erőt jelent. A cigányság öntudatosult. Társadalmi és politikai szervezeteket létesítettek, egyre több az intellektüel foglalkozású közöttük és követelik a helyüket a nap alatt, illetve Magyarország földjén. A probléma ott van, hogy hosszú idő fog eltelni, amíg a cigányság a megszokott sajátos gondolkozás módjából, életformájából ki tud nőni.
A zsidóság a holocaust ürügyén meg nem szűnő követelésekkel lép fel az állammal szemben. Az állam fizetne is, de lehetőségei nagyon korlátozottak, mert fizetne, de miből? Fizetnie kell az iszonyú nagy külföldi államadósságot is. Meg a sok nyugdíjast és munkanélkülit.
A népi németek létszáma nagyon lecsökkent, mert 1946-ban igen sokat kitelepítettek Nyugat-Németországba.
A már volt népszemélyiségek mellett újabbak jelentek meg, arabok, ukránok, kinaiak stb., minthogy magának a magyar népcsaládnak a létszáma minden évben csökken, az ország újból a XVIII. századi állapotok felé halad, amikor is a magyarság nem tette ki a lakosság felét.
A XX.-ik század sok tekintetben az elszegényedést jelentette a magyarság számára. Szegényedet a nyelvében. Bár új szavak és fogalmak jelentek meg a nyelvünkben, de például eltűnt az ly hang. Írjuk ugyan, hogy kályha, ilyen-olyan, de már úgy mondjuk, hogy kájha, ijen-ojan, stb. A XIX.-ik század íróinál még három múlt időt találunk, ma már csak egyet használunk. Az ikes igék nyelvünket színező kötő- és felszólító módja már hasonult a nem ikes igékhez. Nem mondjuk, hogy elutazzék, hogy látszódjék, ne csodálkozzék, hanem csak, hogy elutazzon, hogy látszódjon, ne csodálkozzon.
Az utóbbi évtizedekben pedig nem csupán megtömődik nyelvünk idegen és fölösleges szavakkal, de a beszédünk zenéje, a szavak kiejtése is elváltozik sok ember szájában, amikor a hangsúlyt a szó végére teszik. Nyilvánosság részére szánt beszélgetések és helyi riportadások közvetítésénél ezek jól megfigyelhetők. Hallunk már olyat is, hogy „férfitól”.
Ocsmány szavak gyakori használata már nem is nyelvi, hanem az ízlést, erkölcsöt, udvariasságot érintő probléma.
Aztán a számában fogyott a magyarság a századforduló táján. Nem csak szlovákok, rutének vándoroltak ki tengeren túlra, hanem nagy tömegű magyar is. Legtöbbje azzal a reménnyel, hogy majd ott pénzt gyűjt és visszatér az ősi földre. A legtöbbje bizony ott maradt örökre.
Az első világháború és az azt követő békeszerződés iszonyú veszteséget idézett elő hazánknak. Sok százezer halott a csatatereken, aztán a jó szomszédok eligényelték országunk kétharmadát, a lakosság felét, benne több millió magyart. Még a Monarchiát velünk alkotó társországnak is volt képe, hogy bejelentse az igényét három vármegyénkre. Nem kapott meg mindent, de azért egy vármegyényi területet elvitt.
A II. világháború, amelyből Magyarország geopolitikai helyzete miatt nem maradhatott ki, aztán betetőzte a tragédiát. Az 1920-as trianoni szerződést az USA nem írta alá, de a II. világháborút követő békeszerződést Magyarországgal már megtisztelte az aláírásával.
Aztán lehullott az országra a vasfüggöny. Nem kivánok azzal az óriási anyagi, erkölcsi, szellemi rombolással foglalkozni, amit a kommunizmus végbe vitt hazánkban, mert már sokan megírták. Most csak arra akarok rámutatni, hogy a nemzet utolsó nagy szellemi tőkéjét, a nemzeti öntudatot hogyan írtották ki a nemzet lelkéből. Erre a pokoli munkára legalkalmasabb a sajtó, a rádió, a TV és az iskola s mindez az ő kezükben volt.
Minden vonalon megindult a támadás a magyar múlt, történelem, kultúra ellen, hogy a bolsevista nemzetköziség eszméjét beleplántálják a társadalom, főképp a felnövő új generáció lelkébe. A hun-magyar eredetet, a szittya rokonságot, a magyar nyelv hasonlóságát a sumér nyelvhez, a mesék világába utalták. A magyar történelem nem volt más számukra, mint egy ezeréves szemétdomb. A trianoni szerződés reviziójára irányuló mozgalom szerintük csak az uralkodó osztályok sovinizmusát takarta és igy a bécsi döntésekben nem az elszakított, többségében magyar lakosságú területek tértek vissza Magyarországhoz, hanem Szlovákia déli részét, és Románia erdélyi területeit „megszállta” a fasiszta Magyarország hadserege.
A magyar nemzeti szimbólumokat illett kigúnyolni. Írók, művészek elnémultak, ha nem a kijelölt kultúrvágányon akartak haladni.
A magyarság ócsárlásához a szekundálás sohasem hiányzott. A nagynémetek szerint minden nagy magyart a germánok adtak nekünk. (Dávid-Hertel Ferenc, Semmelweis, Liszt, Munkácsi-Lieb, Déryné, Blaháné, Herman Ottó, Herczeg Ferenc stb.), a szlávok szerint viszont a szlávok. (Dugonics Titusz, Jurisics Miklós, a Szapolyai család, Utyeszenics-Martinuzzi, a Zrinyiek, Táncsics, Petőfi, Babits stb.) A románok meg minden erdélyi nagyságot maguknak igényelnek, Hunyadit éppúgy mint Körösi Csoma Sándort.
Egy zsidó rabbi meg egyenesen kijelentette, hogy ha a zsidó kultúrát kivonnák Magyarországról, nem maradna más mint bő gatya meg a fütyülős barack. Kétségtelen, sok zsidóra gondolhatott, akik nagy hírt szereztek maguknak országszerte és világszerte irodalomban, zenében, a színház siker-deszkáin, tudományban, sportban, iparban és a közgazdaság egyéb területein, de azért nem lett volna szabad megfeledkezni azokról, akik a lenézett, sőt megvetett, annyi véráldozatot hozott magyarságnak voltak a fiai, mint Vörösmarty, Jókai, Ady, Eötvös báró, a Bólyaiak, Bartók és Kodály – hogy csak néhányat említsünk. Őket minek sorolják a bő gatya és a fütyülős barack közé?
Az egyéni öntudat az ember nézete önmagáról. Önértékelése. Ugyanez áll a nemzeti öntudatról. Tudom, hogy egy nemzethez tartozom, ismerem és értékelem nemzetem szerepét a történelmi és kultúrális közösségben. Ez a nemzeti öntudat a nacionalizmus, amely soha nem tévesztendő össze a sovinizmussal.
Ezt a nemzeti öntudatot rombolta le a kommunizmus Magyarországon, illetve az új generációk lelkében nem is engedte megszületni. Így aztán érthető, hogy egy írónő nyugodt szívvel leírhatta igazi „proletár-stílusban” megírt könyvében: „a nacionalizmus pedig kinyalhatja a fenekem”. (Horváth Gita: Azértse.)
Ebben az ocsmány mondatban a csúcsát érte el a hazai kommunista rendszernek a nemzeti öntudat megsemmisítésére irányuló törekvése.
A társadalom nagy részének a magyar mivolta nem jelent mást, mint hogy Magyarországon született és magyarul beszél. Az első nem lényeges tényező, hiszen sok magyar születik Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Amerikában stb., a nyelvet pedig könnyen föl lehet cserélni. Horvátország egyik magyar lakosságú községében, magyar osztályt akartak indítani az iskolában, de csak két gyereket vittek a szülei jelentkezésre. A többi szülő fontosabbnak tartotta, hogy a gyerekeik az állam nyelvén tanuljanak.
Sopron megyében van egy horvát falu. Lakói évszázadokon át megőrizték a nyelvüket, szokásaikat, tehát népi eredetüket. A magyarság lélekszáma pedig apad nem csak az elszakított területeken, hanem az anyaországban is. Méghozzá jelentős mértékben.
Öntudat nélkül az egyén olyan mint a kóró, hajladozik, eltörik, mindenki azt csinál vele, amit akar. Egy nemzet, ha elveszti öntudatát, nacionalizmusát, akkor a nemzethalál útjára lépett. Egy súlyos történelmi tragédia, megpróbáltatás összetörheti és eltünteti a nemzetek sorából. S a sírt hol nemzet süllyed el, nem fogják könnyes szemű milliók körülvenni, legfeljebb kárörvendő szomszédok.
Történelmi tragédia pedig jöhet könnyen, váratlanul. Ki gondolta volna, hogy Jugoszláviát, Nyugat egyik kedvencét, nyugati repülőgépek fogják összebombázni!?
Lelki újjászületés nélkül a magyarságnak nincs jövője. Vagy lesz poraiból megelevenedett Főnixmadár, vagy el fog tűnni a történelem süllyesztőjében.
A lelki újjászületésnek pedig egy útja van, a nemzeti öntudat, a nemzeti érzés visszaszerzése. Ez az új élet forrása, egy új honfoglalás erejének a táptalaja.
Ha nem becsüljük önmagunkat, nem kívánhatjuk, hogy mások megbecsüljenek minket.
Az öntudat nem csak megerősít, de célt is ad létezésünknek, értelmet igyekezetünknek, iparkodásunknak, törekvéseinknek.
A XX.-ik század iszonyú leckéket adott fel a magyarságnak. Ha nem érti meg, vagy félremagyarázza, akkor abba is belepusztulhat. De hogy világosan láthasson, ahhoz is csak a nacionalizmus, önmaga szeretete, megbecsülése vezethet.
Van-e remény erre a tiszta, ideális nacionalizmus újjászületésére? Reméljük, hogy igen. Hiszen még a kommunista pokol idején is akadt költő, mint a Kossuth-díjas Juhász Ferenc, aki le merte írni:
„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”
Igaz, rá is sütötték rögtön, hogy a burzsoá dekadencia tönkre tette a költészetét.
A cserkészet újjáéledt s annak valamikor az volt a jelszava, hogy emberebb embert és magyarabb magyart. Remélem, hogy ezt a célt nem adták fel.
Vannak politikai és társadalmi kezdeményezések a nacionalizmus irányába. Jelentőségüket felmérni egyelőre nehéz feladat lenne.
De él a Hungarizmus, amelyet több mint hetven éve próbálnak különböző erők, érdekcimboraságok megölni, de nem sikerült.
A Hungarizmus a maga eszmei tartalmával, a nemzetben élő tudatos, vagy tudattalan vágyak kifejezője, megtestesítése. A háború előtt jelentette főként a szocializmust, a háború idején főképp a nacionalizmust, most pedig egyforma erővel és jelentőséggel képviseli mindkettőt a magyar jövő számára. Nem jelentett és nem jelent osztály, vagy érdek vagy klikk politikát: nem ismert és nem ismer megalkuvást. Nem hódolt és nem hódol áltekintélyek előtt. Nem volt és nem lesz balek, sem hazafias sem vallásos szép szavakkal nem lehet tőrbe ejteni, felültetni.
A Hungarizmus a magyarság kiteljesülése. Nem csak alap, nem csak részlet, nem csupán járulék, de maga az egyetemesség. Világnézetében, céljaiban, hitében egyetemesség. A magyar földnek, a magyar munkának, a magyar életnek hírnöke, harcosa, védője, igazságtevője. Aki a Hungarizmusban hisz, az a magyarságban hisz. Rajta kívül nincs igazi és teljes cél és igazi és tiszta út.
1944 októberétől 1945 áprilisáig nem volt Hungarista Állam, bármennyire is próbálják némelyek ezt sugalmazni. Az a hat hónap egy iszonyú erőfeszítés volt egy koalíciós kormány vezetésével, hogy próbálja megmenteni a nemzetet attól a szörnyűségtől, ami, sajnos, Nyugat értetlenségéből mégis rászakadt.
A Hungarizmus ébren tartja a maga elhivatottságának tudatát, ápolja híveiben az elidegenedéstől fenyegetett magyarságot, táplálja hitét és reményét. Meg nem alkuszik, szent örökségéből egy jottányit el nem veszteget. Kezet nyújt minden becsületes harcostársnak és megvetést ébreszt minden nemzetáruló és aljas ellen. Ébren fog őrködni azon, hogy soraiba csak tiszta lelkű emberek kerülhessenek.
Kitartás, ez volt a jelszavunk és ezért mondhatjuk azt bátor hittel, hogy
VOLTUNK, VAGYUNK, LESZÜNK!
Forrás: Magyar Összetartás, 2. szám (1999. november)
