Posted on Hozzászólás most!

Liszt Ferencz a zsidókérdésről

Megjelent: 12 Röpirat, 1881. évfolyam
Megjelent: 12 Röpirat, 1881. évfolyam

Az izraeliták tizennyolcz évszázad óta számkivetett nemzetnek tekintettek, szégyen, gyalázat és nyomorúság bőségben lett halmozva rájuk. De ők a gyalázatnak gyűlöletet, a nyomorúságnak vészt s a meggyalázásnak bosszút szegeztek ellene. Ők a keresztény civilizáczió által nekik kirendelt helyet azzal a fenntartással fogadták el, hogy azt a szerencsétlenség tanyájává teszik, hogy ők onnét elnyomóikra egy ragadós dögvészmérget lövellnek ki, a mely méregnek nincs neve, a mely méreg feltalálhatatlan, észre nem vehető, s a mely ellenségeik velőjét felemészteni fogja s csontjaikon rágódni fog. Ha aztán dögletes búvhelyeikből elűzték őket, a hol a kincseket felhalmozták, a melyek segélyével üldözőiket és a megcsaltakat megmérgezték, tova vonultak, s egy más honnak ugyanazt a mézes-mázos haragot, ugyanazt az engesztelhetetlen gyűlölséget és utálatot hozták eléje.

Minél inkább kigúnyolták őket, hajdan az izzó vassal kezükben, ma egy leírhatatlan mosolylyal az ajkakon, annál inkább meglettek erősítve a gyűlöletre s elleneik kizsákmányolására való joguk iránt. Az a lengyel zsidó, a ki napjainkban odatartja a hátát, hogy a haragra lobbant nemesembertől megkorbácsoltassa magát, s azt kiáltja oda neki: „Csak üss! Csak üss!” magában hozzátéve: „Ezt majd pengő pénzben fizeted meg nekem!” az a lengyel zsidó nem tesz semmi mást, mint népe hagyományos elvének engedelmeskedik, a mely, vallástanának magyarázata értelmében minden, az ellenségnek okozott károsítást megengedés megparancsol, történjék ez akár ravaszsággal akár erőszakkal.

A keresztények a földbirtokot mindenütt megtagadták tőle, s a néplegenda sorsukat az örökké bolygó zsidóról szóló mondában személyesítette, a ki örökké kóborol, mindig bús, mindig szükséget lát, és sohasem jön zavarba a segédeszközök iránt; a ki sohasem láttatik szívesen vendégszerető küszöbön, de a kinél sohasem hiányzik az a pénzzé vert symbolum, a mely vendégszeretetet, sőt hatalmat is megvásárol. A héberek emlékeiket nagyon is jól megőrizték arra nézve, hogy ne érezzenek előszeretet a földművelés iránt. A félelemnek, hogy ne mondjuk, a babonás aggodalomnak egy neme akadályozta őket abban, hogy egy oly földön, a mely nem az ő örökjük, az ekét a kezükbe vegyék. Az ember azt hihetné, miképp attól félnek, hogy az égnek egy büntetése által az idegen röghöz oda köttetnek, ha kedvet találnának abban, egy tisztátalan földet arczuk verejtékével áztatni, egy ország termékenységét élvezni, a melyet megátkozniok kötelességük; másokat azonban szívesen hagytak szántani, s napszámosaikat örömest tanították, hogyan kell a barázdát húzniok. Persze a föld nem adja meg az ipar gyors nyereményeit sem a kereskedelem roppant nagy nyereségét. A zsidók azonban csak nyereséget akarnak, és sehol sem elégszenek meg a mezei gazdászat csekély, fáradságos, mérsékelt kilátásaival. Hisz a 2%, a 3% jó lehet a bennszülötteknek, az ország fiainak; Isten népének azonban 200%, 400% kell, hogy valamit szerezhessen, a minek segítségével a szerencsétlenséggel daczolni lehessen, ha egy válság pillanatában a rablott vagyont ki kell neki adnia. A zsidó önszántából sohasem hagy el valamely országot, a melyben még egy fűszál szakítható le, a melyben még egy rézpeták szedhető föl a földről. Örömest tartózkodnak olyan helyeken, a hol látszólagos vagy valóságos nyomorúságuk batyuját már lerakták, de csak azon feltétel alatt, hogy őket úgy tekintsék mint egy vendéglő átutazó vendégeit. Ha megtörténik is az, hogy elég hosszú ideig tartózkodnak valamely városban, hogy végül ott palotákat építsenek, épületeket emeljenek, a melyek pompára nézve gyakran fejedelmeink palotáit is elhomályosították, azért sohasem feledik el azt, hogy ők még a legfényesebb tetők alatt is csak sátrakat laknak, mindaddig, míg azok más földön állanak, mint azon országban, melyet az úr Ábrahámnak s ivadékának ígért.

Valóságos s egyszersmind jelképes sátrak alatt ünneplik meg évenkint az Egyiptomból való kivonulást, s évről évre újra megátkozzák az új fogságot, a melynek véletlen fénye mellett sem mondanak le azon hazáról, a melyhez József sohasem volt hűtlen, a midőn a fáraók országában hatalomra nézve a királylyal egyenlő volt. Ez egy példa, a melyet ivadékai sohasem feledtek el, a midőn miniszterekké lettek Francziaországban, a midőn miniszterelnökökké lettek Angliában, épp oly kevéssé, mint nem feledte el egyik német város szűk utczájában az a fő-fő millionárius, a kiről egykor egy vénasszony, amaz utálatos nyelven (jargon) az áhítatos hallgatóknak mint egy pythyai papnő azt az orákulumot mondja, hogy: „Nem lesz háború, mert férjem senkinek se fog pénzt kölcsön adni.”

A midőn a keresztény civilizáczió nem elégedett meg többé azzal, hogy a zsidókat a ghettó lánczai mögött megvédje, a midőn a pápák annak kapuit leromboltatták, a midőn egész Európa meghívta őket, ő nála megtelepedni; a midőn Európa, velük fraternizálva, velük minden jogait és kiváltságait megosztotta; a midőn előttük a munka és az élet, a művészetek és tudományok, a politika és törvényhozás forrásait megnyitotta; a midőn előttük a munka és az élet, a művészetek és tudományok, a politika és törvényhozás forrásait megnyitotta; amidőn velük készségesen mindent megosztott, asztalt és ágyat, divatot és salonokat, munkákat és méltóságokat, s nekik többé semmit egyebet nem ajánlhatott mint egy királyi koronát vagy egy köztársaság elnökségét, nem egy dezertor közülük megfeledkezett származásáról. Nincs többé ez a nép kényszerítve jólétét irigy tekintetek elől elrejteni; látszólag a haraggal felhagyott s úgy tetteti magát, mintha a gyűlöletet elfeledte volna, s mindamellett úgy tetszik nekünk, hogy szent hagyományait (a frankfurti és római ghettóban táplált érzelmek hagyományait,) rabbinusaik oly jól megőrizték, hogy, ha valamely előre nem látott katasztrófa őket a régi nyomorúságba visszataszítaná, magukban elég héber vért éreznének arra, (abból a héber vérből, a melyet Jákob tizenkét fia szívébe öntött,) hogy még egyszer, mint az Egyiptomból való kivonuláskor, szent ünnepre egybegyülekezve, zsarnokaik elsőszülötteinek vére fölött vigadjanak.

A nemzetnek lényege egy paránynyal sem változott. A valóságos zsidók ma is ugyanazok, akik voltak valaha. Mindenütt látjuk őket, komoran, a mesterkélt beszédesség álarcza alatt; mindig ugyanoly rosszakaratúak, gyűlölségesek színre azonban szolgálatkészek, ármánynyal teltek de alázatosak, daczára minden esküvel való bizonyítgatásnak, s daczára a tettetett közeledésnek, valódi jellemöket megőrizve; komorak, ellenségesek s mindamellett vonzók, mint ama mesebeli baziliskus fénytelen, halálthozó tekintete. Így szenvedte át a zsidóság a középkor szigorúságát és kínait, így halad át azon jótéteményeken, melyekkel az újkor őt elhalmozza.

A semitikus és philologikus tanulmányok mellett kiválólag az orvosi tanulmányok voltak azok, melyekre a zsidók magukat adták, s melyek miatt elhanyagolták azon tudományokat, a melyek tekintélyüket, titokzatos erőikkel elvesztették. A midőn azonban a homoeopathia az orvostudományt a gazdag jövedelmek titokteljes bűkönyvétől megfosztotta, a midőn a természettudományok terén mérsékelt nyereséggel be kellett érni, az orvosi tudományt is a faképnél hagyták, hogy az irodalmi termelés és kritika minden mezejére vessék magukat. A dolgozók megszámlálhatatlan seregével birtokba vették a szépirodalom és journalistika terét. Mint sáskasereg rohanták meg a sajtót, hatalmukba kerítették az időszaki iratokat, magukhoz ragadták a gondolatok vezérlését, s megfészkelni látszottak magukat a közvélemény-árulásban. Végre a keresztények be kezdték látni, hogy ők saját országukban a gazdagság és hatalom mindkét fő forrásától elűzve lettek: a pénzkereskedéstől, a bankoktól, s az eszmék kicserélésétől, a sajtótól, elűzve lettek pedig azok által, a kik a franczia, német, angol sat. polgároknak nevezték magukat s továbbra is zsidók maradtak.

Minekutánna ezen, abnormis viszonyok által előidézett tény szintoly abnormis, egy napon még erőszakos reakcziót idézhetne fel. S azon üldöztetéseknek hosszú története, a melyeket Judaea számkivetettjeinek elszenvedniök kellett, tán még nem mondta ki utolsó szavát. Váljon ezen reakczió ismét azon heves jelleget fogja viselni magán, amely a középkor iszonyaira emlékeztet, a midőn a vad erőszak a védtelen gyengeségre rohant? Reméljük, hogy ez nem fog megtörténni. Reméljük, hogy egy ily reakczió magával fogja hozni ennek a félelmes problémának valamely megfejtését, a mely problémának képviselőiül és classikus tanúiul a végzet rendelte őket.

A Messiásban, a megváltóban való hit a zsidóknak a legszigorúbban megtiltja bármit is tenni, hogy népüket hazájukba visszavezessék. Halmozzanak bár a zsidók milliókat milliókra, mégsem vásárolhatják vissza Palaestinát hitük megsértése nélkül. Habár Rothschild és Pereira s még néhány mások egyesítenék is kincseiket, a melyek összege mindazon kincseket felülmúlná, melyeket a világ valaha látott; ha a szultánnak megígérnék minden adósságát kifizetni s a török birodalmat megszabadítani, ha a szultán nekik Palaestinát eladná s ezen cessiót valamennyi európai hatalom jóváhagyná is, mégsem követné őket Jeruzsálembe egyetlenegy zsidó sem! A „világi” zsidók, a kik nem hisznek többé Ábrahám áldozatában, Istene ígéreteiben, a próféták Messiásában, fiukat szívesebben házasítanák össze valamely legitimistikus párisi nővel s leányukat valamely angol lorddal vagy egy porosz követtel, mintsem hogy elhagyják a czivilizáczió központját s maguknak új otthont teremtsenek ama sivár országban; az igazhívők pedig szentségtörést látnának Kánaán földjére jutni akarni saját erőfeszítéseik által.

A zsidók a művészetet is ápolták, hogy azt legtávolabb teréig hatalmukba kerítsék… Ők soha nem tudták azt, miként teremt a művészet — inspirátió által… Az izraeliek új dallamot nem tudtak feltalálni, mert ők sohasem a maguk érzelmeit dalolták… Ők se építészetet, se festészetet, se költészetet, se zenét nem teremtettek. Ők se dalokat, se költeményeket nem hoztak létre, a melyeket mint nemzetieket lehetne tekinteni. Ők csak utánoztak másokat… Ők szívesebben fordultak a keresztényekhez, hogy maguknak velük zsinagógákat építtessenek, melyek az ő szemeikben csak ideiglenes búvhelyek, kősátrak, a melyeknek, csak azon napig kell tartaniok, míg isten népe, visszatérve Palaestinába, Zion köveit ismét felépítendi. A szobrászat is sokkal több phyzikai erőt igényel gyengéd testalkatuktól, ideges természetüktől, a melynek nincs izomereje.

Ha azonban a zsidók, megszabadítva a középkor üldözéseitől, jelenlegi helyzetüket a keresztény társadalom ölén mind tűrhetőbbnek, mindennek összekaparására s közvetve mindenek fölött való uralkodási vágyukra mind alkalmasabbnak találják; ha nekik méltóztatik a Palaestinába való visszatérés iránti minden kísérletet elutasítani maguktól, mivel ők a seregek urától saját javukra egy csodát várnak: váljon a keresztényeknek van-e szintígy valamely okuk úgy mint ő nekik, ezt a csodát bevárniok, a melyet lehetőnek tartaniok hitük nem tiltja, de nem is kötelezi őket arra?

Minekutánna a héber néppel elég sokáig úgy bántak el mint az istengyilkosságban való bűnössel, a keresztény czivilizáczió egyszerre csak úgy bánt el velük mint ártatlan néppel. A bölcsészet azt képzelte magában, hogy ez az egyenlőség és testvériség a zsidó gyűlöletét lefegyverezni fogja, hogy megszűnik zsidó lenni, hogy francziává, németté, olaszszá legyen. Ezek egyike sem lett. A bölcsészeti philanthropia a vaknak naivságával bír. A héberek, a kiknek ősei nem évszázadok szerint, hanem évezredek szerint számíttatnak, nem alázták meg magukat annyira, hogy francziákká, németekké, olaszokká (Tegyük hozzá: s magyarokká. — Szerk.) legyenek. Izrael fiai maradtak ők, s ez a tény egy problémává lett; egy olyan nép ez, a mely mindig készen van, az egyesek, a kormányok gonosz ösztöneit kizsákmányolni, azokéit, a kik engedelmeskednek, s azokéit, a kik parancsolnak. A törvényhozók, a kik nem hisznek a psychologikus tényekben, a melyeket számba venniök kell, a kik maguk az evangéliumban sem hisznek jobban mint a pentateuchban, azt gondolták, hogy az európai állam polgárává lett zsidó megszűnik a középkori uzsorás, a családfiaknak pestise, az ellenséges tábor kéme, a népnek magát folyton teleszítt vampyrja, a minden kereskedelmi ág monopolizátora, a háborúknak láthatatlan rugója s bíró a békében lenni.

A zsidó nem szűnt meg a pénzt monopolizálni; sőt odáig ment, hogy valamely országot a veszély pillanatában megfojthat azzal, hogy a pénzeszacskó zsinórját előre megfontolt szándékkal összevagy szélylyelhúzhatja, mint Pandora szelenczéjét. A hajdani kisipart, a kiskereskedelmet, a nagykereskedéssel, a bankiparral váltotta fel, a melyeknek korlátlan urává megdöbbentő gyorsasággal lett. A zsidó kérkedik mind e modern szabadsággal, hogy a keresztény igazságokat megtámadja; hatalmába kerítette a sajtót, hogy annál előbb sikerüljön neki a társadalom alapjait aláásni. Szintúgy mint Golgotha Istenét gyűlöli, gyűlöli ama társadalom hatalmát, előkelőségét és szépségét, a mely őt imádja. Ő tehát született ellensége mindannak, a mi ezen társadalom fennállását, jólétét, virágzását s dicsőségét képezi. Azon ürügy alatt, hogy valamennyi titkos szövetkezetben keresztényekre talál, kiválólag azon bandákhoz tartozik, melyek a fennálló rend aláásásán dolgoznak, legyen ez bármely uralom alatt, föltéve, hogy ők a létezőnek felforgatására közreműködnek: először a trón, azután az oltár, vagy pedig először a vallás, azután a politika törvényeinek felforgatására. Jól esik neki látnia, hogy mindaz, a mi jó és szép van a keresztény czivilizáczióban, az ingatagság örvényébe, a forradalom mélységébe rántatik. A zsidóknak nincs semmi veszteni valójuk, még akkor sem, ha tőlük egy pár milliót elrabolnának, s néhány palotájukat felgyújtanának is. Jókedvűen mosolyognának a lángok által felemésztett Páris látásán, habár e mellett a Laffitte-utcza is megsemmisítetnék. A petróleum előttük olyan illatos lenne mint a nárdes, a dynamit recsegése nekik pompás zenének tetszenék. Ki rabolhatja el tőlük az ő Thorájukat és Talmudjukat? Nincsenek-e ők ahhoz szokva, hogy mindenükből kifosztassanak, hogy aztán mindent újra meghódítsanak, kincseket és hatalmat?

Ők azok, akik a társadalom minden megrázkódtatása mögött elbújva vannak, valamint folyton minden erkölcsi epidemiának alapját képezik. Itt ők egyszerűen összeesküvőkké lesznek az erősebbek ellen, ezek vágyainak hódolva, bűneiket elősegítve, romlásukat előkészítve. Amott ők szabadelvűek, ismét odább republikánusok, még tovább radikálisok, sociálisták, communisták. Nem mintha ők saját személyükben küzdenének, hanem erre csak az eszközöket adják. Megszerzik a háború nervusát, olajat öntenek a tűzre, tinta alakjában. Ők írják és fizetik ama hadi gépeket, ama modern katapultákat, amelyek a hit és az evangeliumi morál czitadelláit szétrombolják. Jól tudják ők, hogy az erkölcstelenség választóvize ezen legerősebb adagainak, úgy mint a tökéletes értelmi demoralizáczió halálthozó enervácziójáriak semmiféle társadalom sem állhat ellent.

Semmi kétség: minekutánna ők sokáig védelmezték magukat, most maguk támadnak! Ez a dolog természetében és a rendeltetésnek szükségszerűségében fekszik. Ha ők a keresztényeknek semmi rosszat nem tennének, érdekükben állana a keresztényeknek őket hazájukba visszaszállítani? Minekutánna azonban a dolog természetében fekszik, hogy nekik rosszat kell tenniök azon országnak, a mely lakhelyet adott nekik, az ismét a rendeltetés szükségszerűségében fekszik, miképp a keresztények a végből, hogy magukat ezen bajtól megmentsék, iparkodjanak nekik egy házat adni. És minekutánna ők semmi áron nem fogadnának el más hazát mint a magukét, azért nagyon ajánlatos dolog, hogy nekik az ő Palaestinájukat, az ő Jeruzsálemjukat, az ő templomukat visszaadják! Hogy ezt önmaguk tegyék, azt tiltja nekik az ő hitük: tegyék meg hát a keresztények azt, a mit isten népe önmaga erejéből nem tehet meg. Mivel a dolgok természetével ellenkezik, hogy egy nép, élősdi állat módjára más nép rovására éljen, annak belei redői közé fészkelje magát, azért a végzet azt akarja, hogy a keresztények ezt az idegen fajt kebelükről letépjék, amelyet ők szétmarczangolnak, hogy őket valódi országukba visszavigyék, saját kezeikkel, a melyek tán még egyszer pirosak lehetnek amazok vérétől.

Palaestina tehát semlegesnek jelentendő ki, s a nagyhatalmak oltalma alá helyezendő, a melyeknek lobogói a szent-síron lengjenek, a hol, valamint minden többi, a hagyomány által megszentelt helyeken is, keresztény katonák álljanak őrt. A keresztények ezt nem utasíthatják el maguktól, mert saját önfenntartásukról van szó. Ha a zsidók vonakodnának, akkor erőszakkal kell őket oda szállítani, szükség esetében pedig határáig hajtani őket.

A pillanat nincs mesze, a melyben valamennyi keresztény nemzet, a melyekkel a zsidó ma együtt lakik, felismerendi, hogy rájuk nézve az egészség vagy az örökös betegség, a társadalmi béke vagy a folytonos senyvedés kérdésévé, az élet vagy halál kérdésévé vált, a zsidókat maguknál megtűrni vagy pedig elkergetni.

Azt mondhatná valaki, hogy a zsidóknak még hátra maradna, Ázsiának, Afrikának, Ausztráliának eddig még pogány maradott területeire menekülniök. Ez annyit tenne mint a dolgot csak húzni-halasztani, mert, mivel a zsidóknak nincsen hatalmuk a keresztény czivilizáczió előtt oda behatolniok, csak annak kíséretében juthatnának oda. Akkor pedig ezek a zsidókat hamarosan a gyarmatokban is leráznák a nyakukról szintúgy, mint az anyaországban lerázták őket.

Ez tehát csak az idő puszta kérdése, előbb-utóbb karddal a kézben kényszeríteni fogják őket, hazájukat birtokba venni. A gyengék közöttük, oltáraink előtt meg fognak hajolni, s megtagadják zsidóságukat, hogy nálunk maradhassanak: az igazhívők pedig az Ígéret földére fognak szaladni, s ha ott lábukat megvetették, azt hiszik majd, hogy csoda történt velük. De hát ez nem lesz csoda, egy valódi csoda! Egy népet látni, a mely a számkivetettségének két évezrede után mind az öt világrészben életképes maradt, a mely öt (Hét-nyolcz. — Szerk.) millió embert számlál, a kiknek most alkalom nyújtatik ígért országukat ismét birtokba venni, azon országukat, a melyből őket egyik leányuknak, a szép Berenicának tüzes szeretője kiűzte, azon Berenicának, a ki harmincz évvel Krisztus halála után született, neje volt a Heródes család egyik tagjának, amely névhez a jászolnak és Krisztus keresztjének emléke tapad!

S aztán? — fogják a mystkusok kérdezni. Hát minden napnak elég a maga teendője. Palaestina visszaadása azok részére, a kiké, szintúgy az okosság mint az igazságosság ténye. Palaestina a zsidóké[2], szintúgy mint Olaszország az olaszoké, Lengyelország a lengyel nemzeté, Francziaország a francziáké, Anglia az angoloké sat. Csak igazságos dolog tehát, hogy az izraeliták országukat ismét elfoglalják mint az olaszok a magukét; kétszeresen igazságos, ha a zsidók jelenléte az európai nemzetek között ezekre nézve számos bajoknak és fenyegető veszélyeknek az oka. Minek hát azt kérdezni, mi lesz azután? Váljon felépítik-e ismét Salamon templomát? A jövő Isten kezében van.

De az igazságosság az emberek dolga. Minekutánna a zsidók a távoli Palaestinát saját erejükből nem tudják visszahódítani, szintúgy mint az olaszok se lettek volna képesek az általuk lakott Olaszországot visszahódítani, mert amazok nem merik fegyvereiket: pénzüket arra fordítani, szintúgy mint emezek hiába használták volna föl kincseiket és hadseregeiket, azért a népek biztonsága és a nemzetközi igazságszolgáltatás megkívánják, hogy az európai hatalmak a zsidókat a Palaestinába való visszatérésre kényszerítsék, mert az az ő hazájuk; s mert, ha ők egyszer ott lesznek, a nélkül hogy maguk valamit tettek volna, a mit hiszen vallásuk tilt nekik, a többi országokat végre jelenlétüktől megszabadítják, a nélkül, hogy azon tilalmakat, a melyek rabbinusaik magyarázatain alapulnak, megsértették volna.

 

[1] L. következő czímű művét „Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie.” Nouvelle édition. Leipzig 1881. Breitkopf et Haertel, — a 31. s köv. lapokon.

[2] Ugyanezen eszmemenetre nézve e füzetek szerkesztőjének 1878. évi június 24-én a képviselőházban tartott u. n. „palaestinai” beszédét. – Szerk.

(Visited 31 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..