A gyarmati sorsból kiszabadult afrikai néger államok immáron több mint tízéves múltra tekinthetnek vissza és olyan sokat hallatnak magukról — az UNO-tól kezdve az Olimpiászokig —, hogy igazán itt az ideje független létük felett a mérleget felállítani. A régebbi példákat szándékosan mellőzzük már csak azért is, mert homlokegyenest ellenkező következtetésekre csábítanak. A néger Haiti például, bár együtt szabadult fel a többi dél-amerikai állammal, ma is ott árválkodik gazdasági és szociális téren, ahol a francia uralom hagyta vagy tán még rosszabbul áll. Viszont Libéria az afrikai néger államok között az egyetlen, mely államalkotó erőt mutat.
A gyarmatosítás előtt
Ne keressünk tehát példát a régebben felszabadult néger államokban, de az őseredeti, a fehér ember afrikai fellépése és gyarmatosítási tevékenysége előtti időkben se. A lelkes néger írók és politikusok áradozva regélnek ugyan egy hol-volt-hol-nem-volt néger birodalomról, de nehéz elhinnünk, hogy azokból semmi államalkotó erő sem maradt volna vissza. Ahol a koloniális uralom megtűrte a bennszülöttek fennálló közösségi szerveit, ott csak azt látjuk, hogy apró, kis törzsfőnökségeik voltak a nagyfőnök korrupt, korlátlan uralmával. Nincs is min csodálkoznunk, mert a népek primitív állapotában mindig ez mutatkozik: Indiában a maharadzsák, az arab népeknél a szultánság, az afrikai négereknél a gyakran királyságnak nevezett törzsfőnökség.
De kapcsoljuk ki vizsgálódásunkból a néger múltat, melynek úgy sincsenek tudományosan számbavehető írott történelmi emlékei, hanem csak népi legendái s ahelyett állítsuk fel a mérleget a felszabadulás utáni időkről, nagy átlagban az utolsó tíz évről.
A gyarmatok feladása
Az afrikai néger államok felszabadulásuk után semmiféle testvéri vagy faji szeretetet nem mutattak egymás iránt, sőt még a jószomszédi viszonyt is megtagadták. A két Kongó (a belga és a francia) például örökös ellenségeskedésben él egymással, hosszú időre a diplomáciai viszonyt is megszakította s a háború valóságos kitörésétől csak a Kongó folyó széles nagy vize és az átkelési nehézség választotta el őket. Legújabban Uganda és Tanzánia formális háborút viselt, repülök bevetésével és ágyútűzzel. Aligha tudunk két néger államot megnevezni, amelyek őszinte barátságban élnének s adott pillanatban nem volnának képesek egymás torkának nekiesni.
De még szomorúbb a mérleg a néger államok belső életéről. Az angol és francia demokrácia olyan szépen kitervelte és kikövezte számukra a demokratikus kezdés és fejlődés útját, hogy az első tíz év leforgása alatt mindegyik sietett lerázni magáról a demokrácia nem rájuk szabott köntösét s véresen vagy vértelenül rátérni a katonai vagy személyi diktatúra jobban kitaposott útjára. Efölött ugyan még nem volna semmi siránkoznivaló, ha ugyanakkor népeik sorsa jobbra fordult volna. De az nem következett be! A függetlenség „jól jött“ bizonyos kisszámú zárt köröknek, amelyek a hatalmon megosztozkodtak, de a nagy tömeg kívül rekedt a néger paradicsomból. Azokból a nagy juttatásokból, amiket évről-évre volt gyarmati uraiktól kapnak s azokból a még nagyobb kölcsönökből, melyekkel elhalmozták őket, építettek elnöki palotákat, parlamenteket híveik és börtönöket ellenfeleik számára, azután luxusszállodákat a néger sexyre éhes gazdag fehérek számára, de a saját népüknek semmi sem jutott, ott ragadtak az őserdőben.
Néger államalkotás
Államalkotó művészetük két intézményben virult ki fellengzősen: a hadsereg kifejlesztésében s a diplomácia megszervezésében. Mivel volt köztük egynéhány, aki a koloniális hadseregben a cselédlányok előtt csábító káplárságig vagy örmesterségig „felvitte“, most mint a „haza atyja“ tábornoki egyenruhát öltött, ejtőernyős különítménnyel vette magát körül s mivel hitelbe a szovjet ad fegyvert a legkönnyebben, tartósan éljenzi a szovjetet. De akadt egy-két olyan is, aki szebbnek és biztosabbnak találta a „Megváltó“, azaz a földi isten szerepét s elkezdte magát imádtatni alattvalóival. — Egész panoptikum kitelnék a néger államok mulatságos elnökeiből!
Másik nagy szerelmük a diplomácia. Egymás között is, de főként a világ kis és nagy hatalmaival siettek felvenni a diplomáciai kapcsolatot, de „nagykövetségen“ alul nem is adták, átugorva a túl egyszerűen hangzó „követ“ és „meghatalmazott miniszter“ címeket. Külön látványosság megnézni nagyköveti felvonulásaikat a nagyhatalmak székhelyein, luxusautóikkal és ékszerkirakatokra emlékeztető luxusdámáikkal.
De még azt se mondhatjuk vigasztalásul, hogy népeiket nyugodtan hagyják az őserdők fái közt a régi primitív állapotban. Mivel az afrikai néger államok határait régi koloniális tisztviselők cirkalmazták ki közigazgatási, katonai és kereskedelmi szempontok szerint, kutyába se véve a bennszülött törzsek különbözőségeit, a hatalomra ugrott törzs fiai kezdték elnyomni a másik törzs fiait s ha azok berzenkedtek a mellőzés miatt, a hatalom birtokosai a nyílt üldözést, sőt a kiirtást is igénybe vették. Ez történt a legintelligensebb törzsek egyikével, az Ibókkal Nigériában s most napjainkban Burundiban. Biafrában háborús hősi halottként pusztult el néhány millió ibó, Burundiban több mint százezer a békésen legyilkoltak száma. De ahol nem volt vérengzés, már csak azért se, mert a politikai ellenfelek elmenekültek, azokban az országokban is megdöbbentő nagy a kimenekültek száma. Az UNO kénytelen volt komisszáriátust felállítani számukra.
A gyermekdeden bölcs amerikai politikusok erre azt szokták mondani, hogy ezek a belső vérengzések a régi „tribális élet“, azaz a törzsek marakodásának a maradványai, amit előbb-utóbb a demokrácia megszilárdításával elmulasztanak. Csak az a félős, hogy az üldözött törzseknek már későn fog jönni a demokrácia megszilárdulása, mert már nem lesznek! De különben ezt mondták a veszedelmesen bölcs amerikaiak (e sorok írójának egy nagykövetük) az orosz megszállás véres borzalmaira is, hogy „gyermekbetegség“, míg aztán a saját bőrükön tapasztalniok kellett, hogy a „gyermekbetegségből“ tartós politikai rendszer lett.
Nemzetközi szerepük
Saját népeik boldogítása helyett a néger államférfiak nemzetközi szerepre, világi eltűnésre vágytak s azt el is érték az ostobán megalkotott UNO-ban s az egymás közt megrendezett konferenciákkal.
Az UNO megindulásának első éveiben történt, hogy a hindu megbízott, a különben nagy Nehru kedvence olyan tajtékzó gyűlölettel beszélt a kolonizálásról, hogy valaki odakiáltotta neki: — ön úgy beszél, mintha a fehér embert gyűlölné! —- A néger UNO-megbízottak már okosabbak, illetve ravaszabbak s a fehér ember juttatásait, kölcsöneit nem akarják elveszíteni s ezért ellenszenvüket vagy gyűlöletüket azzal mutatják ki, hogy a két, fehér emberek által alapított és felvirágoztatott dél-afrikai államot (Rodézia és a Dél-Afrikai Unió), továbbá a portugál afrikai birtokok ellen dörögnek s hozatnak tiltó határozatokat az UNO-val. Ez a magatartásuk annál farizeusibb, álnokabb és gyűlöletesebb, mert ugyanakkor saját vérengzéseiket saját fajtestvéreik ellen szóvá sem teszik, még akkor sem, ha az már világbotránnyá fajul, mint Biafrában az ibók legázolása, Zambéziában a hinduk kiüldözése, a burundi tömeggyilkosság, az ugandai kiutasítások.
Két különálló szövetséget is alkottak egymás között, hogy félévenként megismétlődő gyűléseiken tovább döröghessenek a már nem létező kolonializmus ellen s azonkívül, hogy fenyegetések alakjában megismételhessék vagyoni követeléseiket a tehetős, gazdag országokkal szemben. A demokráciától egyedül azt tanulták meg, hogyan kell üldözni a nemzetközi fórumokon a néger térfoglalás akadályait s miként kell kizáratni buta fehérek gyáva cinkossága mellett a nemzetközi szervezetekből (munkaügyi hivatal, olimpiász) a gyűlölt fehér ember képviselőit: az afrikánereket, búrokat, portugálokat. Joggal várja mindenki, mikor fognak lármás határozatokat hozni az USA ellen is a néger kérdés miatt s engedetlensége esetén, hogy fognak szankciókat vagy kizárást követelni ellene. Mert előreláthatólag annak is elérkezik az ideje!
*
Az afrikai néger államok tízéves mérlege lesújtó. Az ígéreteket, amiket felszabadításukhoz fűztek, nem váltották be — sem a nagyvilág, sem saját népükkel szemben!
