A kortünetek megfigyelője manapság ritka jelenségnek lehet tanúja, ami a lélektan világában legalább olyan szokatlan és ritka, mint új üstökös feltűnése a Föld látóhatárán. Ez a furcsa kortünet a nyílt színvallás az egyik oldalon, s a konok hallgatás a másik oldalon.
A nyílt színvallás ott történik, ahol a legkevésbé volt várható, t. i. az orosz szovjetben. Nem szabad tehát általánosítani s az egész világ kommunista pereputtyaira gondolni! Nem, nem! Az úgynevezett csatlósok, a moszkvai nap körül keringő kisebb bolygók hallgatnak, lapítanak, bujkálnak, köddé válnak. Magyar, német, lengyel, cseh, román, bulgár kommunistáknak nem kenyere a bátor kiállás, a nyílt színvallás. Ők oda vannak láncolva a rendszerhez, akárcsak a gályarabok voltak az evezőpadhoz. Tőlük egyelőre nincs mit várnunk.
Azért hangsúlyozzuk ki az orosz szovjetet, mert a színvallás onnan indult ki, ott nőtt naggyá, s ma már elborulással fenyegeti az orosz szovjet szellemi világát. Ma már fogynak, nagyon is megfogyatkoztak a rendszer boncai, fáklyásai, tömjénezői, vásári kikiáltói. Behúzott nyakkal gubbasztanak a régebbi táltosok, már nem jövendölnek a la Hruscsov, gyors világhódítást. Sőt a rendszer végperceit jósolgatják, számolgatják is 3—4, legfeljebb 5 évre becsülik az élettartamát s aztán maguk sem tudják, mi fog történni s csak azt tudják, hogy a világhódításra szánt rendszernek sírt ástak!
Ez a színvallás lassan, szinte észrevétlenül kezdődött el az orosz szovjetben. A külvilág alig vette észre, hogy mi minden megy végbe a vasfüggöny mögött. 1966-ban hallottunk először Sinyavszki orosz író kálváriájáról, aki 7 évet töltött kényszermunkában, mert álnév alatt jelentek meg a könyvei Nyugaton. Aztán jött Grigorenko tábornok esete, akit a bolondok házába zártak, mert a Krím-félsziget földjeiről kiűzött tatárok védelmére kelt. Ugyancsak idegszanatóriummal kezdte büntetését Vladimír Bukovski író is, de mert lelkiállapota nem mutatott semmi „javulást”, többévi kényszermunkára küldték. Szolzsenyicin Nobel-díjas író nem mert elmenni Stockholmba a díj átvételére, mert joggal félt, hogy nem engedik vissza hazájába. Azóta is körleveleivel, tiltakozásaival sok kellemetlen percet szerez a rendszernek. Youri Dániel költő is megkóstolta a kényszermunkát s csak a hallgatás fogadalmával szabadult ki.
De még nagyobb port vert fel a szovjet tudósok lázadása a rendszer elvi alapjai és gyakorlata ellen. A két Medvedev testvér közül az egyik, Roy a sztálinizmust, vette éles bírálat alá; a másik, Zores mint biológus a szovjet tudományosság béklyói ellen indult harcba. A tudósok elhallgattatására két eszközt eszelt ki a rendszer: vagy szanatóriumba zárja őket, mint állítólagos idegbetegeket vagy tanulmányútra küldi őket külföldre s megfosztva állampolgárságuktól nem engedi őket többé vissza hazájukba.
A rendszer vakmerőségében már odáig megy, hogy a szovjet hidrogénbomba atyját, Andrei Saharov akadémikust is berendelték az ügyészségre s megintették szovjetellenes tevékenysége miatt, ami az ügyész szavai szerint — csak a külföldi kémeknek hajtja malmára a vizet. Ebben az ügyészi dorgálásban sokan már a közeli letartóztatás előjeleit látják.
Az is köztudomású, hogy a titkosrendőrség éberségét is kijátszva titkon nyomott vagy csak litografált újságok látnak napvilágot s járnak kézről kézre. Így adnak beszámolót a szellemi ellenállás tüneteiről.
Az emberi hősiesség legfényesebb lapjaira kívánkoznak azok a „tiltott vallási tevékenységért” kényszermunkára ítéltek, akik Szibériában, a sarki övezetben 40 fokos hidegben és fagyban szenvednek, de nem hajlandók lemondani hitükről és meggyőződésükről, sőt porkolábjaikat szemtől-szembe az ördög szolgáinak nevezik s lerongyolódott ruháik helyett nem hajlandók az istentelenek új ruháit elfogadni. Ebben a fejezetben a legelőkelőbb helyet a baptisták, adventisták, Jehova tanúi s egyéb szekták, nemkülönben bizonyos apácarendek tagjai foglalják el.
S ezekkel a megrendítő és hősies színvallásokkal szemben mit tesz a Nyugat? Az a szabad Nyugat, ahol nincs kényszer s a lelkiismeret felett nem ül tort az erőszak?
Undorító elolvasni — pedig most már a tettesek, a gyászos szereplők maguk írják le — hogyan tülekedtek a második világháború után a szabad világ tudósai, írói, költői, filmesei, színészei, s az egész úgynevezett intelligencia a kommunista pártok előszobáiban, hogy az elsők között bejussanak s a nagyobb falat kenyeret s a kétes dicsőséget behabzsolhassák!
S mi lett a vége a gyászos toborzónak? Az, hogy a kommunista párt a legcsekélyebb bírálatra útilaput köt az „eltévelyedettek” talpára és kirekeszti őket az akolból!
De erre nem is kerül sor vagy csak ritka esetekben. Hogy az elnyomott nemzetek megmozdulásait helyeselhessék, arról szó sem lehet. De legalább azt várná a világ, hogy egymás érdekében, kommunista a kommunistáért szót emeljenek. Hogy megvédhessék vagy legalább megbélyegezhessék kommunista elvtársaik szibériai száműzetését vagy bolondok házába zárását. Még ezt sem, ennyit sem! A tudomány és irodalom felavatott kommunistái csak akkor tiltakozhatnak, ha Görögországról, Spanyolországról avagy Portugáliáról szól a mese. Azok ellen kitombolhatja magát a tiltakozási düh, de az acélfüggöny mögött minden gazság tabu!
Az emberi elaljasodás leggyászosabb lapjait a nemzetközi kommunizmus írta tele!
