Tisztelt Népbíróság! Az utolsó szó jogán nem óhajtom hosszabb időre lekötni a t. Népbíróság figyelmét és türelmét. Annál inkább nem óhajtom ezt, mert őszintén és objektív feleleteimmel már kellő világításba helyeztem megvádolt szerepemet és azokkal — meggyőződésem szerint — megdöntöttem az ellenem emelt, „háborús bűnösség” és népellenes bűnösségi vádat.
Mindezek dacára mégis szükségesnek látom, hogy röviden reflektáljak az ügyészi védbeszédre és ügyvédem beszédére.
Ügyvédem védbeszédére, hogy köszönetet mondjak ügyvédem buzgó munkájáért, melyet kifejtett a hosszú vádidő alatt ügyem védelmében, jelesen pedig most elhangzott védbeszédért, amellyel újból és hatalmasan szétszedte és megcáfolta az egész ellenem kiadott vádiratot.
Az ügyész úr vádbeszédére pedig szabadjon a következőkben felelnem. Az elhangzott vádbeszédet én is megtapsoltam. Nem cinizmusból, hanem őszintén, mert olyan föltételeket szab a magyar feltámadáshoz, amelyeket én is vallok… sőt, bár ezeket bennem nem látja inkább tőlem tagadja, azokat mégis teljes egészében bírom és élem.
Ügyész úr mondotta: „A szegedi gondolat alapján Zadravetz püspök az Evangéliumot megtagadta, az Evangélium Szellemét és első parancsát, a Szeretetet. Péter apostol nem áldotta volna meg soha Jeruzsálem pusztítóit, ahogy ezzel szemben Zadravetz püspök megáldotta a hazát elpusztító seregeket, — s így még mielőtt Gömbös hármat kukorékolt, ő többször elárulta a hazát. Zadravetz nem élte az ős Egyház életét. Az apostolok mezítláb járták a szeretet útját, s nem mint Zadravetz meg a püspökök… Az ős Egyház a mezítlábosok Egyháza volt… Ma is csak a mezítlábas apostolok, szegények istápolói menthetik meg a világot és hazát. Ha Zadravetz a pogányság ellen akart küzdeni, akkor nem Kelet, hanem Nyugat felé kellett volna vagdalkoznia stb.”
Ügyész úr! A beszédből kiragadott gondolatoknak tapsoltam én, mert mindaz, amit e szavakkal sértőn és kicsinyességgel vádol a püspöki ordóra és annak szent és Egyház előírta ruházatra, az mind távol volt az én munkásságomtól és pont mindez volt és megvan bennem és egész életem munkásságában, amit feltételül szab a világ és a haza megmentéséül, noha ezeket meglátni nem akarja.
Nézzen ide ügyész úr! Rajtam nem lát piros gombos, lila szalagos cifra gúnyát. Ismeri ezt a rajtam lévő szerzetesi csuhát? Ez az ön szerint egyedül megváltó, őskeresztény mezítlábas ruha… Ez a franciskánus ruha. Ez az én ruházatom. Ebben szolgáltam a szegedi gondolatot, ebben jártam az országot, ebben mondottam igehirdető missióm alatt beszédeim ezreit, ebben vigasztaltam a magyar népet, töröltem könnyeit, enyhítettem fájdalmait. Igen, mert én nem a feudalizmus szekerét toltam, hanem a magyar szegények apostola voltam, „Szegény magyarok szegény püspöke”, ahogy egy rólam írt óda nevez. Ez a terem nem fogadhatná be a könnyeket, a sóhajokat, leveleket, a népi deputációkat, amelyek a magyar nép fájdalmával jöttek hozzám segítséget kérni, s én minden befolyásomat csak arra használtam, hogy kilincseltem és újból kilincseltem és örökké könyörögtem a magyar szenvedés enyhítéséért. Soha egy lépést sem tettem a magam érdekében! Feudalizmus? Soha senkitől egy fillért sem fogadtam el… tálcán felajánlott igazgatósági helyeket utasítottam el. Dúsgazdag lehettem volna, csak ki kellett volna nyújtani tenyeremet. Még azon a címen sem vettem fel senki ezüstjét, hogy azzal nyomort enyhítsek, mert én nemcsak beöltöztem az apostolok mezítlábas csuhájába, hanem éltem és élem is az Ősegyház életét, melynek neve „Vita communis! Vita Komunis! azaz: kommunizmus!”
Én jogosítva érzem magamat, hogy én mondjam meg és én hirdessem meg a világnak, hogy kommunizmus.
Mi tehát a kommunizmus? Az egyed teljes kiüresedése, Christus exinaniviti semet ipsum / lemondás mindenről, hogy mindent a köz, az emberiség javára feláldozhassák.
Én ezt tettem! Lemondtam a világról, a családi életről, a vagyonszerzésről, birtokról, sőt magamról is, átadtam magam Egyházamnak, az mindezzel rendelkezik a köz, a magyar demokrácia, vagyis a magyar nyomor javára. Ez a kommunizmus! Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik! Akik kirabolják a tömegeket inflációval, feketézéssel, kik a munkások, a robotolók könnyeit, verejtékét arannyá dagasztják és ezzel megtömik zsebeiket és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik szerencsétlen lelkéből, szomorú életéből.
Továbbá ügyész úr, a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt! Tessék idenézni! Ez itt a nyakamon nem aranylánc, csak kopott zsinór. Ez itt nem aranykereszt, hanem csak finom öntvény egy kicsit befuttatva arannyal, hogy méltón foglalja magába a szent kereszt és a szentek ereklyéit. Igaz, volt aranyláncom is, de elvitték. Volt aranygyűrűm is, azt is elvitték. Nem baj! Ha ez az értéktelenség is szemet szúr ügyész úr, akkor tessék elvinni, majd madzagspárgán fakeresztet akasztok a nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valóban fán, a keresztfán váltotta meg a világot. Ezek után még csak egy rövid megjegyzés az ügyész úr vádiratára, melyet a vádbeszéd megismételt és magáévá tett. Én 40 év alatt ezernyi ezer beszédet mondottam. Én 25 éves püspöki munkásságom alatt még hatványozottabban dolgoztam a magyar népért és ebből a hosszú életből, ezernyi ezer beszédből csak két mondatot talált a vád? Itt valóban az történt, amit Talleyrand, Napóleon hírneves külügyminisztere mondott: „Mutassatok nekem egy kéziratot, abból én kiveszek öt szót és ezekkel bizonyítom, hogy a kézirat szerzője méltó a halálra!”
Még egy kis türelmet kérek a t. Népbíróságtól. A következő három pontot akarom hangoztatni:
1. Hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat. Köszönöm a meghurcoltatást, a meg- és lealázást, a szabadságvesztést, a közel egy évi börtönt. Nem tagadom, súlyos volt. Kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú álmatlan éjszakáival, takarónélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel. De Istenért elviseltem! Suscipe Pater! Fogadd mennyei Atyám mindezt engesztelésül, váltságul édes hazámért és nemzetemért. Hálát adok az Istennek, hogy a börtönömmel odaállított a keresztény nép elé, példaképül arra, hogy ma nincs helye az Ige hangos, zengő hirdetésének, de itt az ideje az Evangéliumnak némán, szenvedve való leélésének. Oh, bár példaképe lehetnék ebben keresztény népünknek és szenvedéseimmel, börtönömmel bebizonyíthatnám, hogy amit 40 évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtönök celláiban tettel leéltem.
2. Kijelentem itt az ország színe előtt, hogy szívből megbocsátok mindenkinek, akik bármiféle címen, vagy módon okozója volt szenvedéseimnek, egyéves börtönömnek. Ugyancsak Krisztus szegényeinek alázatosságával köszönöm jóságát mindazoknak, akik felém nyúltak a kín esztendeje alatt, törölték verejtékemet, enyhítették mostoha sorsomat.
3. Ezt a következő kijelentésemet kizárólag a t. Népbírósághoz intézem.
Tisztelt Népbíróság! A néhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccsenése nem lesz ítélet, hanem confessio! Nem ítélet, mert a t. Népbíróság nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim világa felett! Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, amidőn engem felkent és missionáriussá küldött a néphez. Ő tette ajkamra az Igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. Ezek felett már ítéletet senki sem mondhat, még a tisztelt Népbíróság sem!
A t. Népbíróság ítélete csak confessio, vagyis vallomás lesz. És a Népbíróság ítélete felé ma milliók tekintenek várón, érdeklődéssel. Milliók itthon és milliók odakinn sok országban, ahol katholikusok laknak. Mert uraim! Mindezek a milliók nagyon jól tudják, hogy itt egy év óta börtönről-börtönre hurcolnak egy püspököt éspedig semmiféle egyéni, személyi bűnért, hanem nem tisztán csak azért, mert az evangéliumi és a pápai enciklikák szellemében és parancsa szerint prédikált. Tudja ezt Egyházam is, amely Egyház éber szemmel kíséri szónokai útját, különösen püspökeinek sugárzó világnézetét. Az Egyháznak van eleven figyelő congregatiója, amely a legkisebb gyanúra számon kéri és indexre rakja szónokai prédikációját, írói könyveit. Nos kérem, t. Népbíróság, nekem 40 éves igehirdető pályámon fegyelmim nem volt, figyelmeztetést nem kaptam, — elismerést azonban írásban is többször. — Én tehát töretlenül „ingratia et communione”, ahogy a jog kifejezi ezt, — a római Szent szék kegyében és egységében vagyok, fejével, XII. Pius pápával. A hazai megyés főpásztorok pedig sokszor és gyakran igen szívesen hívtak főpapi munkájukhoz segítségül, mert tudták, hogy izzó beszédeimmel töretlenül hirdetem az Evangéliumot és a nemes hazaszeretetet. Ezen az alapon mondom tehát és ismétlem, hogy a t. Népbíróságnak fölöttem mondandó ítélete nem lesz ítélet, hanem confessio, hittevés, vallomás mindazok felé, akik ma ide figyelnek. Ítélettel megmondja a Népbíróság, hogy a fiatal magyar demokrácia tud-e és akar-e Istennel, Jézussal és Egyházzal együtt haladni, együtt dolgozni.
Felkérem tehát a t. Népbíróságot, hogy tegye meg e confessiót, ha akar és tud együtt dolgozni és haladni Istennel, Jézussal és az Egyházzal, akkor teljes és maradéktalan félmentést adjon nekem és haladéktalanul engedjen egy éves börtön és gátlás után visszatérni oltáromhoz és az Evangélium Igéjéhez. Ha pedig nem akar és nem tud Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni és dolgozni, ám akkor ítéljen el! De ez elítélésnél csak azt kötöm ki, hogy az ítélet mérve méltó legyen Krisztushoz, akit ítéletével elvet, Krisztushoz méltó ítélés pedig a keresztfa, a Golgota, a halál.
Felmentés esetén sietek vissza oltáromhoz, hogy áldást kérjek, imát mondjak a vergődő, új utak előtt álló édes hazámért. Elítélés esetén szívesen hozom meg a további szenvedés áldozatát, ha kell élet-halál-áldozatot.
Uraim! Engem ez egy éves börtön megtanított szenvedni, de félni nem. Csak az lesz majd az utolsó kérésem, hogy még egyszer felemelhessem áldásra felkent főpapi kezemet és főpapi áldást hintsek szerencsétlen nemzetemre, de elvárom, hogy az áldásomat az irányított sajtó nem fogja nagy botránynak bélyegezni, mert fasiszta püspök megáldotta az összegyűlt fasisztákat.
Ítéletre hát, tisztelt Népbíróság! Nekem mindegy akár főpapi ornátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó taligát tolva közeledem oda, — mert egyben egészen biztos vagyok, hogy ott az örökkévalóság küszöbén énreám vár az én Istenem és Jézusom, ki a Földön szóval, szenvedéssel meghirdetett Evangéliumért megadja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.
Bp., 1946, április hó 10.