Leírás
„Bizonyságul, hogy nem „merően költött” dolgokat írok, csattanjon a regényvég mutatóba mindjárt a legelején. A történet aztán ráér szövődni.
A beszegezett városkapu, amelyről a regényben szó lesz, tiszteletreméltó szülővárosom: S o p r o n, a „civitas fidelissima” régi várfalában sötétlett.
A magyar halál esztendejében, „Mohács” idején, 1526-ban, Sopron város hatósága és polgársága közös egyetértéssel ezen a kapun kergették ki a városból a zsidókat.
Kikergették őket, hogy gyökeresen vegyék elejét a rontásnak, annak az erkölcsi ragálynak, mellyel a kiűzöttek a lakosság lelkét és a város békéjét-boldogulását veszélyeztették.
Eltávozásuk után nyomban beszegezték a várfalnak ezt a történelmi nevezetességű kijáratát, amivel azt jelképezték, hogy ezeknek a kellemetlen idegeneknek a városba soha többé ne legyen visszatérésük.
Évszázadokon keresztül meredezett ez a beszegezett városkapu kinyitatlanul, sötéten, fenyegetően, a polgárság folytonos tiltakozásaként a zsidók visszaszivárgási kísérletei ellen.
Én még láttam ezt a becsukott kaput gyermekkoromban. Tudok arról is, hogy a zsidók mindent elkövettek e rájuk nézve szégyenletes emlék megsemmisítésére.
A Szent Mihályról címzett parochiális templom lábánál, apró, egymással összenőtt parasztházak csomójába lejtősödött bele egy érdekes utca, mely még a XX. század kezdetén változatlan ősiségében állott fenn.
Elég hosszú kanyargós, helyenkint sikátorszerűen szűk zsákutca volt ez. „Poncikterek” — soproni babtenyésztő gazdapolgárok, mint ma mondanánk „kisgazdák” többnyire fuvarosok laktak benne.
Úgy hívták, hogy: „Wieden.”
Nevét onnan kapta, hogy a templomdombról esős időben ide lezúduló víztömeg ellen a lakosság úgy védekezett, és a szekérközlekedés lehetőségét úgy biztosította, hogy az úttesten véges—végig nyírfavesszőkből és rőzsékből kötött gúzsokat rakott egymás mellé. A szekerek ezeken a gúzsokon közlekedtek, így játszva ki a kerékfogó, agyagos, tapadós sarat.
Az ilyen gúzsos padozatnak német neve: „Wiedeboden.” Ennek rövidítése: „Wieden.”
Az egymás hegyire-hátára épített házikók kettős sora lefutott egészen a Kőmívesrétig — Maurerwiese — mely a város alatt, a Fertő felé terült el. Az utca utolsó házai közvetlenül a „külső” várfalra támaszkodtak.
Itt sötétlett az a bizonyos városkapu, melynek neve: „Judentor.” A soproni zsidókapu.”