Leírás
I.
Hajnalodott…
Barna hátú barázdák, zöld köntösű mezők, zizegve hullámzó búzatáblák felett nyújtózkodva ébredt a nyáreleji reggel. Álmos mozdulattal nyitotta ki a szemét…
Az ég keleti borúlátón halvány csík sárgállott fel. Apró, színtelen fények szaladtak szét belőle. Meztelen, sugaras testüket dideregve fürdették meg a földön szétterült harmattengerben, aztán felszaladtak a csillagokkal teleszórt bársonyos borulatra, hogy nagy hengergőzések között megszárítkozzanak…
Az éjszakai virrasztásba belefáradt csillagőrök irigykedve nézték ezt a roppant erővel pezsdülő életmozdulást. Törődöttek voltak, aludni szerettek volna már, magukra húzták hát kék takarójukat és behunyták alig-alig pislogó szemüket…
Megvirradt…
A ragyogó, fénytestű reggel belekacagott a világba, aztán pajkos kedvvel megrázta a fejét. Sugaras hajkoronája kibomlott és az aranysárga zuhatag csillogva, szikrázva beterítette az eget…
Egy felhőfésű gyönyörködve szántotta át a tündökletes szálakat. Szerelmes mozdulattal simogatta végig a földöntúli fényességben ragyogó hajtengert s mintha megszédült volna érintésétől, rózsaszínűre hevülve megfürdette bodros testét a bűbájos aranyszálak meleg selyemágyában…
Ekkor ütötte fel fejét a nap. Meglátta a szerelmes mozdulatot, kerek arcát a féltékenység haragos pirossága öntötte el…
Reggel lett…
* * *
Csombordi Kis János az istálló ajtajában állva nézte végig ezt a magasságbeli színjátékot. Amint a nap első sugara ráesett földszínű, szélmarta bőrű arcára, valami ösztönös, nagyon mélyről felbuggyanó pogány imádság kavargott a lelkében… Örökparaszt volt, hajnalnéző paraszt, akinek már a harmincadik, ötvenedik őse is ilyen mozdulatlan lélekáldozással köszöntötte az ázsiai puszták végtelenségébe beletáruló napot és azóta minden ivadékának az a sorsa, hogy hajnalban beleálljon a roppant fényesébe és szikár, inas testét megfürössze a szikrázva kigyulladó sugarak aláomlásában…
Örökparaszt volt, aki sohasem ütötte át a teremtés rendjét: nem akart, nem vágyott úrrá lenni. A dédapja még a jobbágyság kemény igáját cipelte valamelyik földesúr sokezer holdján, ő azonban már a maga földjébe vetette bele az ekéjét és ennél többre nem vágyott. Tíz hold, meg a jegyző úr öt holdja. Neki ennyi elég. Kevés, de föld. Kesernyés szagú, omlós borulású föld.
Szerelmes bele, jobban, mint az asszonyába. Az asszonyát ma már, negyven évvel a vállán, ritkán kívánja meg. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor még a zsák búzát kinyújtott két kezével maga elé emelte és a dereka nem hajlott bele; mikor még duzzadt erők ágaskodtak benne és a kasza, kapa, eke után is maradt még benne annyi indulat, hogy ringó járású, kemény derekú, villanó szemű párját magához ölelje… akkor igen, még más volt… csakhogy tizenöt esztendő hajrája, verejtékez erőfeszítése kiszikkasztotta izmaiból a tüzet, az erőt, az asszonykívánást… de mikor egy-egy ilyen tiszta ragyogású hajnalon el sem mondott szóval, de ösztönével érezve hívja magához a föld, akkor menni, indulnia kell és ő szinte szerelmes bódulattal megy törni, túrni, ásni, kapálni, szántani a földet és amikor verejtéke ráhull az áldott rögre, imádságos lebomlással hajol a lelke a barna testű ugarra… Földimádó paraszt, a földdel halálig eljegyzett paraszt volt, akinek a bölcsőjét is barázdák ölelték körül és aki utoljára is az eke szarvára rogyik majd le…
Értékelések
Még nincsenek értékelések.