Leírás
„Ez a könyv két jegyzőkönyvet tartalmaz. Az egyiket egy magyarszármazású volt német tengerészkapitány mondotta el a budapesti Gyűjtőfogház 174-es zárkájának reménytelen magányában a hosszú csillagtalan éjszakák során. A jelenlevő cellatárs csak évek múltán vethette papírra az ott hallottakat és legjobb meggyőződése szerint iparkodott rögzíteni az akkor és ott elhangzott szavakat és történteket. Nem vett el belőlük semmit és nem adott hozzá semmit, ami a valóságnak meg nem felelő mázzal vonná be azt a különös eseményt — ami szinte mindennapi dolog a vörös csillag alatt szenvedő országokban. A még szabad részein a világnak sokan nem hisznek az ilyen mesékben s azokat politikai elvakultságtól vezetett írók kitalálásának tartják. De ne adja a Mindenható, hogy a szabad világ csak akkor higgye el a történet valódiságát, mikor már felettük is az embertelenséget, terrort és nyomort jelentő sarló-kalapácsos lobogót lengeti a szél.
A másik jegyzőkönyvet, illetve jegyzőkönyveket nem sokkal az azokban foglalt tények megtörténte után vették fel valahol a szabad Ausztriában. A jegyzőkönyvek évekig hevertek magyar emigránsok szomorú vándorbatyuinak mélyén. A rojtosszélű és megsárgult papírok nem kerültek sem az UNO sem semmiféle más nemzetközi szervezet asztalára. Ha egy-két darab mégis odajutott, akkor a hűvös diplomaták ráírták, hogy ad acta teendő és vagy papírkosárba vagy a pincékben felhalmozott, már elintézett iratok lomtárába került.
De nem foglalkozott ezekkel a jegyzőkönyvekkel a Párisban székelő Emberi Jogokat Védő Liga sem, amely annakidején az egész világot mozgósította az Amerikában halálra ítélt két olasz anarchista, Saccho és Vanzetti ügyében vagy nemzetközi segélyalapot létesített a független magyar bíróság által elítélt Rákosi Mátyás érdekében.
Ezek a megsárgult jegyzőkönyvek csak magyarokról szólnak, akik ezer esztendő óta éltek Délmagyarország területén s egyedüli bűnük az volt, hogy magyarok voltak, magyar nevük volt és magyarul beszéltek. Egy nemzethez való hozzátartozás vallása pedig olyan elemi joga minden embernek, ami ma már még a fán élő őserdőbeli négert is megilleti. Talán ott még igen… de Európában, valahol a Duna, Száva és Dráva vidékén az ilyen jogokért — sőt az ilyen Istenadta magátólértetődöttségért halál járt akkor, amikor a második világháború után a Kremlből irányított titóista délszláv imperiálizmus a nagy nyugati hatalmak segédkezése mellett megkezdte Jugoszlávia újjáépítését. Ez az újjáépítés gyilkolással és pusztítással kezdődött. Nem ellenséges katonákat vagy idegen megszállókat, hanem asszonyokat, ártatlan gyermekeket, öregeket, véneket és férfiakat öltek-pusztítottak el. Nem egyet, tízet vagy százat, de ezret, tízezret és százezreket hurcoltak a falvak melletti sintértelepekre és végeztek velük Tito vöröscsillagos felszabadító partizánjai.
A délvidéki magyar és német falvak megszentelt sintértelepeiről azonban nem írt a világsajtó. Sem a külföldi, sem a magyar s talán ez az első írás, amely a maguk szűk keretében napfényre meri hozni a délvidéki magyarság kiirtásának szomorú történetét, úgy ahogyan az annakidején megtörtént a nyugati demokráciák győzelemének első mámorában.
Megtépett, rongyos szélű megsárgult jegyzőkönyvek.
Halotti lobogók a délszláv kommunista imperializmus áldozatainak jeltelen tömegsírjain…”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.