Leírás
„Az előző értekezések során jellemeztük a polgárságot és a proletariátust s csak futólag említettük meg, hogy az európai kultúra hajnalán a nemesi, papi és polgári rend fektette le az alapokat és bontakoztatta ki e kultúra minden jó és rossz vívmányával együtt.
Arra is kitértünk, hogy a múlt században enyészett el a nemesi és papi rend, helyébe feltört a polgárság és a proletár. (A nemesség megszűnése színpadiasnak mondható drámai pillanatául tekinthetjük azt a jelenetet, amikor 1797-ben a Velencébe benyomuló napoleoni seregek előtt az utolsó doge ünnepélyesen elégettette a Velence, de általában a rendi államok hatalmi szimbólumát, a híres Bucentaurust.)
Jelen írás megértéséhez ki kell hangsúlyoznunk azt, hogy ám nevezzük hanyatlásnak, rombolásnak az idealista-metafizikus síkról a praktikus-racionalista síkra való áttérést ez a folyamat szigorúan az európai kultúra belső szükségességéből fakadt és a kultúra sorsának beteljesülését jelenti. Mint ahogy az ősz után következő tél nem valami rossz, hanem befejezése egy nagy ciklusnak. Tehát mindazok a „káros” jelenségek, amikről az eddigi cikkekben szóltunk, nem értendők úgy, hogy azok rosszak és még kevésbé úgy, hogy ezek elkerülhetők lettek volna bizonyos feltételek és körülmények között. Csak annyit engedhetünk meg, hogy az elöregedés és halálba-hanyatlás üteme lelassítható lett volna és még lassítható is…
Amikor egy kultúra polgársága a rombolás útjára lép (nálunk a francia forradalom és ennek hatásai), s szó tágabb értelmében akkor is épít. Ezért ily tág értelemben a materializmust és valamennyi modern eszmeáramlatot „haladónak”, építőnek ismerünk el mindaddig, amíg mi magunk végezzük el ezt a haladásnak mondott rombolást, azzal a megszorzással, hogy mindazokat az erőket, amelyek ezt a fajta haladást gátolják, visszatartják, előbbre valóknak érezzük. Ezt nevezik politikai nyelven konzervativizmusnak, sőt jobboldaliságnak. Hiszen senki sem állíthatja azt, hogy minden rossz, amit a forradalom és a racionalizmus hozott létre. Különösen e cikk keretében fontos azt megállapítani, hogy egy kultúrának a tagja még akkor is épít, ha rombol. S ebből mindjárt következik az, hogy egy idegen nép körébe tartozó csoport vagy egyén még akkor is rombol, ha épít. Népek és nemzetek, akiket nem az azonos ősök és generációk során hozzájuk folyt vér tart életben, akiket nem az föld táplál, amelyben az apák és dédapák hamva nyugszik, idegenek maradnak egymásnak. Egymás ellen dolgoznak akarva-akaratlan, még akkor is, ha jó szándékkal valóban segíteni akarnak egymásnak a közös cél érdekében. A nemzetek közti szövetség ezért mindig ideiglenes. Amikor a népek kezdik „megérteni” egymást, akkor tulajdonképpen már nem maradt semmi megérteni való, már karakter nélküli masszák vannak csak jelen.
Ezt a masszát más néven proletárnak mondhatjuk. A proletár rombolásáról pedig megállapíthatjuk azt, hogy bár tékozol, örököse a nagy kultúrának, magyarán szólva, a magáét pusztítja belső szükségszerűség, kényszer folytán. A történelem pedig arra tanít, hogy a komédia vége az, hogy új, erős nemzetek sarjadnak ki valahol és e karakternélküli proletárok káoszát leigázzák, rabszíjra fűzik, és megsemmisítik. A mi kultúránk már közeleg e végső fázis felé s tagjainak annyira nincs sejtelme a közelgő végről, mint ahogy nem volt megannyi rég letűnt, nagy történelmi népnek, a babiloninak, görögnek, rómainak, stb.
Ezeket előrebocsátva kíséreljük meg — sine ira et studio — a zsidóság lényegét és szerepét vázolni a múltban és jelenben.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.