Leírás
„Campo Hungaria.
Vakítóan és fehéren feküdt el az ostiai homokpart a késő délután ragyogó napsütésében. A tirrheni tenger csodálatosan csillogó smaragdzöld hátát haragos, fehértarajú hullámok szántották végig és elmosódott messzeségben az azúrkék tiszta olasz égbolt ölelkezett a végtelen víztükörrel.
A strand egy elkerített szakaszát zászlók szegélyezték: a piros-fehér-zöld és a zöld-fehér-piros lobogókat úgy össze-vissza csapdosta a szél, hogy nem lehetett többé megkülönböztetni, melyik az olasz és melyik a magyar.
A „Campo Hungária”, az ostiai magyar diáktábor fürdőit, birkózott, játszott és hancúrozott itt az idevaló balillákkal. Amiképpen a két nemzet zászlói, úgy keveredtek örök és elválaszthatatlan barátságba a két nép fiai is.
Gábor Mihály, a debreceni kollégium növendéke és unokaöccse, Árvay Péter, a pesti piarista, olyan feketére sültek már, mint a cigánygyerekek.
— Giorgio, Giorgio! — kiáltotta Miska vígan. — Fölveszed velem a versenyt? — És már rohant is a partról lefelé, a hűs habok közé, fújva és köpködve, mert egy toronymagasságú hullám éppen átcsapott a feje fölött.
Giorgio Petrazzi, a római diák, csak mosolygott. Két-három crawl-lal elérte barátját és most már váll-váll mellett küzdöttek a morajló tengerrel. Amíg egy hatalmas vízhegy fel nem emelte és majdnem a partig vetette vissza őket. Ezen aztán mind a ketten hangosan kacagtak.
Virginio Bonomi ezalatt avval foglalatoskodott, hogy a homokban heverő Péterből múmiát csinált. Úgy betemette nyakig, hogy csak a feje látszott ki a földből. Miska kifújta a sós vizet orrából és szájából, majd elkapott egy gumilabdát és a Peti fejére célzott. A dobás talált, Péter felpattant a homoksírból, hogy elégtételt vegyen magának a sérelemért. Csuda birkózás lett volna a dologból, ha hirtelen kürtjel nem harsan.
De a kürtjel felharsant és a nevető, tomboló gyerekhad katonás rendben és fegyelemben sietett a sorakozóhoz. Öt perc múlva már taktusra menetelt a kis hadsereg a mező felé, ahol a sátrak álltak.
Alkonyodott.
A kapuőrség tisztelgett és a csapat bevonult szállására. Most következett a Campo legfontosabb esti programszáma: a zászló-bevonás. A sátortábor közepén elterülő téren, hatalmas póznán lobogott a Campo zászlaja. A fiúk kettős sorokban vonultak a pózna elé. A trombitákat megfújták, a lobogó lassan ereszkedett lefelé az árbocon. A diákok feszes vigyázzba merevedtek és rázendítettek a himnuszra. Lassan és ünnepélyesen szállt ég felé a messze idegenben a magyarok bánatos imája és itt is, ott is egy-egy könnycsepp jelent meg a szemekben. A távoli haza üzenete volt ez az ének: alföldi puszták tábortüzének lobogása, Bakonyerdő suttogása remegett benne. Egy percnyi néma csönd ülte meg a lelkeket, amikor a fohász utolsó hangjai is elszállottak. Azután vidám ritmussal, az induló friss tüzével gyújtottak rá az ifjúság dalára, a Giovinezzára.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.