Marschalkó Lajos: Bujdosó énekek

Leírás

„Néhány évvel ezelőtt nagy meglepetésben volt részem. A sors ugyanis összehozott Marschalkó Lajos dédunokájával, akinek létezéséről addig
fogalmam sem volt. Nos, ez a dédunoka elújságolta, hogy birtokában van Marschalkó Lajos emigrációs évei alatt sajátkezűleg írott versesfüzete,
amely több mint hatvan, javarészt még sohasem publikált verset tartalmaz és amelynek létezéséről addig szintén nem tudott senki. A dédunoka azt is elmesélte, hogy ezt a versesfüzetet az ő édesapja – tehát Marschalkó Lajos unokája – találta meg a szerző hagyatékai között és neki köszönhető, hogy megőrizte, és így fennmaradt az utókor számára. Külön érdekesség, hogy a füzet szintén tartalmazza Marschalkó ifjúkori verseit is, amelyek még a múlt század húszas éveiben születtek.
Az ifjúkori versek közül három meg is jelent 1926-ban a Vollay Ferenc összeállításában, Debrecenben kiadott: Nagymagyarországért! (Legszebb
hazafias költemények gyűjteménye 1918-1926) című kötetben.
Az ismeretes volt, hogy Marschalkó Lajos emigrációs évei alatt írásai mellett verseket is publikált, de ezek száma nagyon csekély volt, és legtöbbjük Mátray Lajos írói álnév alatt látott napvilágot, főleg a negyvenes évek második felében különböző emigrációs lapokban. Később, az ötvenes évektől kezdve aztán saját neve alatt is megjelentetett még néhány verset, de összességében ezek a nyomtatásban megjelent versei még egy vékony kötetet sem töltöttek volna meg.
Írói szerénysége miatt Marschalkó Lajos sohasem nevezte magát költőnek. Egyetlen írói szenvedélye magyarságszolgálatában merült ki. Féltette
és óvta fajtáját, és mindhalálig annak hű szolgája maradt. Változatos élete során tucatnyi könyvet írt, amelyek javarésze az emigrációban látott napvilágot. Lírai alkotásai szinte teljesen ismeretlenek. De ahány verset írt, az jó volt, s bizonyították, hogy szerzőjük minden harc és fajtája érdekében megvívott kemény küzdelem ellenére is: lelke mélyén lírai alkat volt. Ezt bizonyítják novellái, történelmi karcolatai és elsősorban – költeményei.
Az általa írt versekkel kapcsolatban csak egyetlen egyszer nyilatkozott meg nyilvánosan, mégpedig a Hídfő Könyvtár 1967. áprilisi számában a
Két vers története című írásában:

„Mindig is szerencsétlen dolognak tartottam, ha az író saját irományaival foglalkozik a nyilvánosság előtt. De hát engedtessék meg nekem, hogy személyes kérdésben kijelentsem: nem vagyok költő, még csak poéta sem. Az íróasztal fióknak szánt verseimet nem vagyok hajlandó megjelentetni. De hát, aki életében írt vezércikktől a sertés-vásár jelentésekig és a vízállás rovatig mindent, talán annyit megengedhet magának, hogy félkézzel verseket is írjon, s utána megállapítsa, hogy szüleményei – »nem ütik meg a mértéket« s ekként eltegye őket valamiféle papírhalom aljára.
Most sem a költői »nagyság«, csupán az igazság érdekében szeretném elmondani két vers történetét, amely – úgy érzem – valahogy hozzátartozik a huszonkét éves emigrációhoz.
A naptár 1948-at mutatott, s a német házigazda rozzant rádióján keresztül hallgattuk mindazt, ami Mindszenty hercegprímás körül történt Magyarországon. 1948 karácsony éjjelén fogta el az ÁVH. A regensburgi kis református gyülekezet ott, élen Szilassy Bélával és családjával, velünk együtt protestáns hittel imádkozott Magyarország hercegprímásáért, akire – tudtuk, hogy mi vár. Noha a Horthy-korszaknak egyetlen komoly öröksége volt a Pannonhalma és Debrecen között vert szivárványhíd, talán odahaza és idekint, a hontalanságban, magyar protestánsok még sohasem érezték át ilyen mélyen és megrázóan a két nagy keresztény felekezet összetartozását, az Úr Jézus Krisztusban. Elvégre a budapesti ÁVH terroristái előtt most Ugrin és Tomory utóda mondotta Luther hitvallását: »Itt állok, másként nem tehetek«.
Miközben az úgynevezett világsajtóban ezúttal tombolt a felháborodás, és Nyugat, de talán maga a keresztény világ is először látta meg a Mindszenty-ügy véres tüzénél a bolsevizmus sátáni arcát, néhány nap múlva a picike bajor falu még picikébb szobájába, Bach a. Donauba levelet hozott a posta. A New York-i Magyar Irodalmi Kör főtitkára, Balogh Lajos írta. Tartalma lényegében ez volt, vagy legelábbis ez lehetett, ha nem csal az egyre romló emlékezet.
»Február másodikán irodalmi est lesz New Yorkban. Meg akarjuk mutatni, hogy a magyar írók és szellemi emberek nem háborús bűnösök. Írj verset a Prímásról, és küldd el azonnal repülőpostával. Az irodalmi estén Bodán Margit fogja szavalni a versedet. Bizonyára ismered Budapestről.«
Hát bizony Margit asszonyt nem Budapestről ismertem, hanem még Debrecenből, mint a Csokonai Színház rajongott primadonnáját, akire újságíró-süvölvény korunkban szent tisztelettel néztünk fel. Néhány óra múlva, midőn a Bezugscheinra kapott picinyke tűzhelyből
kihunyt a Thurn-Taxis hercegek erdejében saját kezűleg levágott fahasáb parázsa, készen lett a vers. (…)
A New York-i Magyar Irodalmi Kör 1949. február 27-én tartotta meg kultúrdélutánját, amelyen tulajdonképpen a Németországban hányódó magyar írók alkotásait mutatta be. Nyírő József, Wass Albert, Pohárnok Jenő, Ölvedy János, Flórián Tibor, Somody István írásai szerepeltek a programon.
»A fogoly bíborost« Bodán Margit adta elő. Mikor – legalábbis így írták akkor – fekete csipkéből szőtt díszmagyarjában megjelent a több mint ezer főnyi amerikai magyar közönség előtt, már maga az is robbanó siker volt. És Margit asszony, valamint »A fogoly bíboros« rímein keresztül összetalálkozott az öreg amerikás magyarság és a Németországban, Ausztriában élő DP-k (Displaced Person = hontalan menekült) serege és odaát mindjárt megértették, hogy bizony az itteni hazátlanok nem »fasiszta gyilkosok« – mint azt szívesen hirdették Göndör, sőt Nagy Ferencék is, – hanem éppen olyan nemzethű és Krisztus-hívő magyarok, mint ők.
Akkor még nem hittük, de »A fogoly bíboros«, amelyet nyomban teljes terjedelmében közölt a Katolikus Magyarok Vasárnapja, kisebb méretű frontáttörés lett. Az itteni írók számára az est jövedelméből akkor indultak el az első Care-paketek (segély-csomagok), de akkor indultak el a berlini légihíd és a sztálini támadás árnyékában nyomorgó DP-k felé az első assurance-ok (ígéretek) százai is.
Nem a Bach-i szobácskában íródott vers, hanem Mindszenty prímás óriásra nőtt szellemárnya nyitotta meg az utat a kivándorlóhajók, az IRO (International Refugee Organization = Nemzetközi Menekült Szervezet) és ma már sok boldog Cadillac-tulajdonos első ócska autója felé.”

(…)