Perneczky Béla: Koreszméink

500 Ft

Szerző: Perneczky Béla
Cím: Koreszméink
Kiadás éve: 1943.
Kiadás helye: Budapest
Oldalszám: 83
Fájlok:

  • PDF – szöveges, OCR-es karakterfelismeréssel
  • ePub

Tartalom:

Előszó
I. Az új eszmék elűzik a régieket
II. Az életütem gyorsabban lüktet
III. Újabb szintézisek felé
IV. Tekintélyiség, közösség, népiség a század valóságos koreszméi
V. Első koreszménk: a tekintélyiség
VI. Az állami beavatkozás mind nagyobb méreteket ölt
VII. Második koreszménk: a közösség
VIII. Új rendiséget!
IX. Harmadik koreszménk: a népiség
X. Előtérben a fajvédelmi gondolat
XI. A korszerű Magyarország elébe
XII. Miképpen újítsuk meg alkotmányunkat?
XIII. Az állami tekintély érvényesítése
XIV. A társadalom megszervezése
XV. Faji kultúránk
XVI. A magyar nemzeti élet formája a patriotizmus
XVII. Program és valóság

Leírás

„Szemlefolyóiratoknál szokásos, hogy a borítéklapon minden számban bemutatják írótársaikat, akiknek cikkét, tanulmányát az a szám tartalmazza. Ennek a szokásnak megvan az az előnye, hogy a szerző állásának, foglalkozásának közlése, esetleg működési és érdeklődési körének megjelölése, a személyiségből eredő fényforrást vetít a tárggyá, anyaggá vált gondolatokra és fejtegetésekre, ami által megkönnyíti a szerző megértését.

Miután ez alkalommal nincs kéznél egy szerkesztőség, engedje meg ennek a kis könyvnek az olvasója, hogy a bemutatkozást, itt az előszóban, magam végezzem el.

Immár húsz év óta foglalkozom — hivatásszerűen is és a kutatás vágyától ösztönözve is — az emberi munka különböző problémáival. Főleg a társadalompolitika és a munkajog az a két témakör, amely a munkaproblémák hatalmas tömegéből osztályrészemül jutott a hivatalban és az egyetemen. Hivatali munkám a gyakorlati társadalompolitikába vág, egyetemi tevékenységem tárgya pedig a munkajog tudománya.

Annak ellenére, hogy az előrebocsátottak szerint „munkaszakosnak” minősíthetne az olvasó, a következőkben aránylag kevés szó fog esni társadalompolitikáról és munkajogról. Ezek a stúdiumok csak az otthont jelképezik, ahonnan a szerző mind messzebb, mind távolabb elkalandozott. Az emberi munka ugyanis a mai társadalmi és állami életben olyannyira központi helyet foglal el, s oly kiemelkedő ponton fekszik, hogy onnan az emberi együttélésnek széles horizontja tárul elénk. Az emberi munka fennsíkjáról ma igen könnyen ellátni a társadalomnak, az államnak és nagy általánosságban szólva a kornak sok más kérdéséig, bajáig. Csak kissé nézzünk messzebbre, mindjárt beleesünk a politikába. (Persze nem a „politikába”, amit hamarjában ádáz politikának keresztelnék.) Innen egy-két ugrás a történelem, majd a történelemfilozófia. S ha tekintetünkkel mindezt átfogni igyekszünk, az életnek egy aránylag nagy darabjáról kapunk színes és beszédes képet. Erkölcs, jog, alkotmány, közgazdaság, társadalombölcselet, s megannyi más ismeretszak összefogódznak és egybefonódnak e képben.

*

Talán nem céltalan és nem érdektelen elbeszélnem azt sem, hogy ez az írás nem előzetes elhatározással készült, hanem a téma hosszú hónapokon át mintegy önmagát fejlesztette és bontotta ki. A kész könyv, sok fázison keresztül, mintha csak magától nőtt volna. Először vagy két esztendeje egy alkalmi beszédben vetettem meg az alapját. A tárgy annyira lekötötte érdeklődésemet, hogy a szűk kis keretet egy előadássá szélesítettem ki. Ez az előadás egy, a magyar nemzeti közvéleményt ápoló társaságban (Sol-club) hangzott el, s nyomában hosszas vita indult, amely vitának tanulságaiból sokat merítettem. A vita ezenkívül a további kutatásra és olvasásra ösztönzött. Ha nem szorított volna a tettvágy az eddigi eredmények közlésére, búvárkodásom az olvasnivaló megmérhetetlen tömegében talán még mindig tartana. De egyszer zárlatot kell csinálni, megállást parancsolni a böngésző kedvnek, a töltekező hajlandóságnak, mert különben sohasem jutunk túl a langyos tervezgetéseken és készülődéseken. Ha mindenki megvárná, amíg egy téma a saját ítélete és érzése szerint igazában megérik, kidolgozása teljesen kiforr, soha könyvet nem nyomhatnának.

*

A „Koreszméink” tehát voltaképpen csak hozzászólás az állami és társadalmi élet kérdéseihez. Semmi esetre sem tudományos dolgozat, s így más lapra tartozik, mint a szerző tudományos törekvésű munkássága. Műfaja publicisztika. De nagyobbra néz, mint az a töméntelen cikk és beszéd, amely napjainkban az „Új Európa” jelszavát önti fel hosszúlére eresztett semmitmondással. Többet akar a sok kommentárnál, amely más divatos szavak, új szavak körül kering. Általában mindig húzódoztam új szót venni számra a nélkül, hogy előbb ki ne bontottam volna a belsejét és meg ne vizsgáltam volna, mi lakozik benne. Annak is, hogy ez a könyv megszületett, nem utolsó oka, hogy sokat hallottam vitázni közösségről, népiségről, totalitásról, tekintélyi államról, hivatásrendiségről, fajkérdésről és hasonlókról, s nem nyughattam, amíg önmagámban nem sikerült tisztázni, vajon mit is jelentenek e nagy és szép szavak.

A helyett, hogy egyik szavamat a másikba ölteném, igyekszem megmarkolni azt a tartalmat, amit az időszerű fogalmak őriznek. A bizonytalan általánosságokat éppúgy keveslem, mint az igazságból és tévedésből gyúrt féligazságokat. Kell a megfogható valóság. De másrészről egy száraz leírás, egy ösztövér kazuisztika is kielégítetlenül hagyna. Nem elégítene ki, hogy egyszerűen vázoljam a körülöttünk a kor égisze alatt épült államok új berendezkedéseit és intézményeit, kivonatoljam nevezetes törvényalkotásaikat, elképesszem az olvasót hatalmas teljesítményeikkel és eredményeikkel. Igen fontos részlet például, hogy a fasiszta korporatív szervezet hány konföderációból áll; hogy a német Erbhof intézménye miképpen védelmezi a családi kisbirtokot; hogy Antonio de Oliveira Salazar miként valósította meg a portugál pénzügyi csodát; hogy a New Deal milyen gazdaságpolitikai rendelkezéseket hozott; hogy mit mutat az ennyi vagy amannyi éves tervnek a statisztikája. Egyedül az ilyen részleteknek a felsorakoztatásával mégsem fedtük fel, hogy mi az, ami magva az újnak, lényege a mainak. Aki érteni, megérteni akar, annak keresnie kell a mélyebb összefüggéseket. Ki kell derítenie a kapcsolatokat, amelyek a korszerű jelenségek között szövődnek, meg kell lelnie az érintkezési felületeket, ahol a múlt és a jelen találkoznak.

Azoknak az idézeteknek legtöbbje, amelyekkel megállapításaimat bizonyítani és valószerűvé, elevenné tenni igyekszem, úgy érzem és úgy vélem nem egyszerű hivatkozás, hanem emberi dokumentum. Jellemző darab vagy korunk szerzeményéből, vagy az elődök hagyatékából. Szándékosan úgy válogattam össze őket, hogy necsak a Ma világnézetét domborítsák ki, hanem az emberi szellem történelmének egységére, s azon belül az emberi dolgok és jelenségek kapcsolataira — megegyezéseire vagy ellentéteire — is rávilágítsanak. Az egyes fejezetek élére választott mottókkal, amelyeket klasszikusoktól kölcsönöztem, érzékeltetni és kimutatni óhajtottam, hogy semmi sem új olyan értelemben, hogy emberi agy soha nem álmodta, soha nem gondolta volna. A gondolat az emberi szellem minden törekvésében, minden kanyargásában mégis csak önmagával azonos. Az új eszme, a koreszme az örök emberi szellemnek csupán egy változata, képlete. Aki az örök emberit nem akarja megérteni, nem fogja tudni azt sem, hogy miben áll a kor szelleme.

*

Munkám voltaképpen két részre tagolódik, mert kettős a feladat: megismerkedni koreszméinkkel, s azután felszítani a koreszmékért való felelősség érzetét. Az első rész helyszíni közvetítés a század eszmevilágából és megszólaltatása minden egyes koreszménknek. A második rész talán lelkiismeretvizsgálat. A kor hozzámérése nagy parancsolatokhoz. A tisztánlátásra ugyanis szükség van nemcsak az ismereti, hanem a lelkiismereti kérdések síkján is. Nem elég a történelmet, az egyes korokat megérteni; meg is kell ítélni.

*

Írásom mindenféle politikai pártirányzattól teljesen független. Következésképpen az ismertetésben tárgyilagosságra, az értékelésben elfogulatlanságra törekszik, amennyire csak emberileg lehetséges. Ezt még itt az előszóban leszögezni óhajtom. A tárgyilagosság és az elfogulatlanság semmi esetre sem egyértelmű az elvtelenséggel és közömbösséggel. A tárgyilagosság nem jelenti az anyagelvűség kátyújában való megrekedést, az elfogulatlanság nem a közösséghez fűző érzelmi szálaknak rideg elszaggatását. Emelkedettnek lenni, a néphez, nemzethez és hazához híven ragaszkodni lehet akkor is, ha a tényeket úgy vesszük, ahogyan vannak, s úgy bíráljuk, ahogyan a pártatlan bíró ítél.

A hűségnek és a ragaszkodásnak párosulnia kell a tárgyilagossággal és elfogulatlansággal. A közösségnek az a hasznosabb tagja, akiben az említett érzelmi és értelmi erények egyaránt megvannak. Hasznosabb, mert többet adhat a közösségnek.

Az értelmi erényeknek mostanában nem túl nagy a becsületük. Ez a fordulat visszahatós az intellektualizmus túlhajtásaival szemben. A visszahatás ereje azonban éppen hazai légkörben bajthozó lehet. A magyar politikai életben ugyanis az érzelmi erények gyakran kerültek az értelem fölébe. Ha tehát átadnánk magunkat az antiintellektuális hullámnak az érzelem és értelem egyensúlya veszélyesen megbomlanék. A magyarnak a tárgyilagosság és elfogulatlanság nagyobb adagolásban sem ártalmas. Sőt a benne oly kifejlett érzelmi életnek egészséges ellensúlya.

„Nagy, boldog és dicső egyedül úgy lesz a nemzet, ha az értelem köréből kormányoztatik” (Széchenyi) Persze az értelemre való támaszkodás nem azonos holmi vértelen racionalizmussal. Értelmes gondolkodást, gyakorlati bölcsességet és tisztánlátást kívánunk a magyar politikai és társadalmi élet számára. Sohasem volt erre nagyobb szükség. Adná a Mindenható, hogy a magyar ezekben a nagy időkben látva lássa az utat. Tisztában legyen önmagával és a nagyvilággal, s öntudatos akarattal szakítsa le az érett ész, az ezeréves tanulság gyümölcseit.

Budapest, 1943. évi január havában.

Perneczky Béla.”

(Visited 211 times, 1 visits today)

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Perneczky Béla: Koreszméink” értékelése elsőként

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Érdekelhetnek még…