von Jagow Dietrich: A Führer rohamosztaga

Leírás

„Mélyen tisztelt Kegyelmes Uraim, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy mindenekelőtt a Magyar-Német Társaság elnökének mondjak szívből jövő és mélyen átérzett köszönetet azokért a szavakért, amelyeket éppen most hozzám intézett. Magam, miután most már közel másfél éve lehetek itt Budapesten a Német Birodalom követe, életem mind nagyobb szerencséjének érzem a Führertől rám bízott feladatot: a nagy német birodalom és bátor, velünk szövetséges magyar nem­zet közötti kapcsolatok ápolását. Ehhez hozzá szeretném fűzni köszönetem és örömöm kifejezését, hogy ma, itt először, a Magyar-Német Társaságban beszélhetek, amely abban a megtiszteltetésben részesített, hogy tiszteleti tagjává választott. Ezért szívből hálás vagyok és szeretném köszönetemet kifejezésre juttatni azzal, hogy beszámolok egy szervezetről, a rohamosz­tagról, amelyet a Führer teremtett, nem valamelyik ország ro­vására, hanem egyedül és kizárólag a maga segítségére, hogy Németországot azzá tehesse, ami az ma, és ezáltal egyidejűleg e rohamosztagnak célt állított, hogy az javára legyen az eljö­vendő új Európának is.

Ezzel tárgyamra térek:

Az utolsó német császár, II. Vilmos, midőn az első világháború kitört, a következő szavakat mondotta: „Nem ismerek többé pártokat, már csak németeket ismerek”. E szó akkor az egész német nép lelkéből fakadt és azért meg is szívlelték. A pártok, felekezetek és osztályok örök viszálykodása Német­országban elnémult. Az egész német nép a tűzvonalba sorako­zott, hogy megharcolja a háborút és megvédje a hazát akkori szövetségesei oldalán. De azok, akik a marxista pártokat vezet­ték és azokra hatással voltak, nemkülönben azok, akik a pol­gári-demokrata-liberális pártokat képviselték, köztük mindenek előtt a zsidóság, nem hallgattak a császárnak ezekre a szavaira, hanem arra használták a háború hosszú idejét, hogy a német népet ismét egyenetlenségbe sodorják és meghasonlást támas­szanak. Ennek az eredménye volt azután Németország össze­omlása az 1918-as úgynevezett novemberi forradalomban.

A szerencsétlen 1918. esztendő novemberének 10-ik nap­ján a pomerániai Pasewalk kis segédkórházát felkereste az illetékes lelkész és könnybefúló hangon és egész testében re­megve szólt arról, mi történt e napokban Németországgal. A császárság megbukott, kikiáltották a köztársaságot. Ebben a köztársaságban bolsevista mintára katona- és munkástaná­csok törekedtek a hatalom átvételére. E kórházban feküdt va­laki, csukott szemekkel. Nem tudta szemeit kinyitni, gázgrá­náttól időlegesen megvakítva szállították oda azokban a napok­ban: Hitler Adolf őrvezető volt ő. Hallotta e szavakat. Szégyen és düh volt szívében, de értelme dolgozott. És ha Önök azt a fejezetet olvassák, melyet ezekről a pillanatokról írt könyvé­ben, a „Harcom”-ban, akkor az utolsó sor gyanánt a következő mondást találják: „Elhatároztam, hogy politikus leszek”. E mondás, ez elhatározás lett az új Németország alapköve. Kellett jönnie valakinek, akit senki sem ismert, aki nem tarto­zott soha egy párthoz sem és nem lépett volt valamiképp előtérbe. Kellett lennie valakinek, akiről senki sem mondhatta, hogy valamilyen hatása lehetett, midőn a háború 1914-ben kitört. Kellett lennie valakinek, akiről senki se mondhatta azt sem, hogy valamilyen hatása lehetett volna, amikor kitört az 1918-i forradalom. Egy rovásnélküli férfiúnak kellett lennie. Ez volt Hitler Adolf! Őt nem ismerte senki a német közvéleményben. Egy eszmével jött, amely új volt. És újnak kellett jönnie, va­lami régiséggel nem lehetett a világtörténelem kerekeit helyrelendíteni. Ő új eszmével jött. Hirdette a nacionális szocializ­must, a szociális nacionalizmust. Addig azt mondták, a szocializmus nemzetközi, minden népek közt az elnyomottakra, a proletáriusra épül. A Führer valami mást mondott: szocializmus és nacionalizmus egy nép legnemesebb fogalmai, már eleve átélve a tűzvonal bajtársiasságában; fanatikus nacionalizmus párosulva a tűzvonal bajtársiasságából keletkezett szocializmussal. Ez a nemzetiszocializmus. Ez volt az új eszme.”