Leírás
„„Felvonulás pedig nem lesz!”
A párttitkárok hangja élesen csattant, amikor a budapesti gyárakban, hivatalokban, üzemekben összetrombitálták az alkalmazottakat s hol hetykén, hol belső bizonytalanságtól marcangolva bejelentették, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta az egyetemi hallgatók délután 2 órára tervezett felvonulását és néma tüntetését a budai Bem-szobor előtt.
Felvonulás pedig nem lesz! — hangzott a parancs, s a funkcionáriusok hozzátették: aki ezt a tilalmat megszegi, az már össze is pakolhatja a holmiját, el van bocsátva, aki a tiltott felvonuláson, ha mégis megtörténnék, részt venne, máris állásvesztettnek tekinthető.
Néhány éve, de tán még néhány hónapja is, eszébe se jutott volna egyetlen párttitkárnak, de egyetlen hallgatójának sem, egyáltalán feltételezni, hogy egy felvonulásra, melyet a belügyminiszter megtilt, esetleg mégis sor kerülhet, s hogy azon bárki is, akit állásvesztéssel fenyegetnek, részt is venne.
Hogy a párttitkár mégis feltételezte, az kisebb csodának számított ezen a napon, 1956. október 23-án, Budapesten, Magyarország fővárosában, ahol immáron kerek 12 esztendeje orosz megszállók állomásoztak s ahol korlátlan kommunista diktatúra kötötte gúzsba az egész népet.
Az emberek némán, szótlanul, lehorgasztott fejjel hallgatták a tilalmat. Hát nem, hát megint nem lesz semmi?! — jajdult fel bennük a keserűség, ami már életformájuk lett az elmúlt évtizedben. A kormány lefújta, hát nem lesz semmi, hogyan is lehetne tüntető felvonulás, ha a párt, a kommunista belügyminiszter megtiltotta. Az emberek visszamentek, visszakullogtak munkahelyükre, a satupadhoz, az íróasztalhoz, a villamoskocsi vagy a teherautó kormányához. Nem lesz felvonulás…
Nem lesz? Másként gondolkodtak erről a budapesti egyetem diákjai és a főváros körüli gyárak munkásai.
Az Építészeti Műszaki Egyetem aulájában lázas tömeg hullámzott, nemcsak nyakkendős fiatalok, fiúk és lányok, hanem overálos munkásifjak is, nemcsak iratmappát és logarlécet szorongató, hanem szerszámládás ifjú emberek is. Diákok és munkások közösen gyűléseztek már előző este, sokan le sem feküdtek, hanem hajnal óta dolgoztak itt az egyetem falai között, röpcédulát sokszorosítottak, csapatostul özönlöttek szét a városba, fákra szegezték, oszlopokra ragasztották a fiatalság 16 pontját, a magyar nép követeléseit és a felhívást, hogy október 23-án 14 óra körül mindenki ott legyen a Bem-szobornál, ott legyen a Petőfi-szobornál, mert a magyar nép rokonszenvét nyilvánítja ki a szabadságért küzdő lengyel nép iránt.
A lengyel nép! Magyarországon már nyár óta titokban suttogták ezt a szót: Posen, Poznan. A város, ahol a munkásság szembefordult a kommunista diktatúrával, fogalom lett az országban. Egy hete pedig Lengyelországgal feküdtek s keltek az emberek Magyarországon is. Onnan jöttek most a politikai divatok, aminthogy százegynéhány éve Franciaországból. 1848 márciusában Párizs felől fújt a szél, onnan jöttek az olvasmányok, az eszmék. Most Varsóból érkeztek a hírek. 1848-ban, miként Mikszáth Kálmán megírta, Pestbudán a Marseillaiset fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az „Arany Sas” csaposa, s Jókai asztalán Victor Hugo, Michelet, Béranger, Louis Blanc s Sue hevertek. Most 1956 októberében pedig Wyszynski bíboros és Gomulka nevét emlegették Budapesten, az emberek viszolyogva gondoltak az Internacionálé dallamára s magukban ők is a Marseillaiset fütyörészték s a műveltebbek a szöveget is hümmögték: Allons enfants…”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.