Leírás
„I.
1919 február elején este nagy társaság jött össze egy budai vendéglő tágas különtermében. A terem egyik sarkában öten alkottak egy csoportot: Dabronyi Ferenc ügyvéd, a felesége, özvegy Blondelné, leánya: Eliz és Fritz Hugó vegyészmérnök.
— Eigen Kurt tart felolvasást hadifogsága élményeiről; nagybátyja állítása szerint ezek felérnek a legérdekfeszítőbb regénnyel — szólalt meg Dabronyi.
— Münchenbe visszaérkezése maga is regény: egy gyermekszerelemnek csalódással végződő regénye. Kurt együtt serdült fel unokahugaval: Hildával. Egymásba szerettek. Kürtőt tanulmányai befejeztével, nagybátyja Eigen Károly gyárképviseleti irodájában alkalmazta Budapesten. A világháború kitörése Kurtot visszaszólította Münchenbe, a két fiatal szív újra fellángolt és Kurt — mielőtt harctérre ment — eljegyezte Hildát. Eleinte sűrűén érkeztek tőle levelek és tábori levelezőlapok, de azután hosszú ideig nem hallottak róla. Mint villámcsapás jött a hír, hogy Kurt egy tábori kórházban meghalt. Két év múlva Hildát más vezette oltárhoz. Kurt tavaly októberben jött vissza a fogságból. Késő éjjel ért Münchenbe, első útja őt ahhoz a házhoz vitte, amelyben menyasszonyát örömkönnyek között keblére ölelni remélte, de az ölelés elmaradt, a könnyek nem az örömnek, hanem a csalódásnak könnyei voltak.
Kurt becsengetett, de türelmetlensége nem bírta bevárni a kapunyitást, bekopogtatott Hilda földszintes szobája ablakán. Ebben a szobában Hilda férjhezmenetele óta húga: Gertrud aludt. Az ismételt kopogásra felébredt lány az ablakhoz ment, a függönyt félrehúzta és amikor a halottnak hitt Kurtot meglátta, rémületében elájult. A csalódás Kurtot beteggé tette, a fiatal szervezet a betegséget leküzdötte és Kurt felgyógyulása után Budapestre jött, hogy Károly bátyja mellett folytassa foglalkozását — mondotta Fritz.
A társaság asztalhoz ült; vacsora után Eigen Kurt mély csendben kezdte meg felolvasását.
A világháború kitörése engem itt, a magyar fővárosban talált. Hazámban történt kiképeztetésem után, mint kadettaspiráns-altiszt az orosz frontra kerültem. Hamar megismerkedtem a háború idegtépő izgalmaival. A hatodik héten borzalmas ütközetben gépfegyvertűz sepert rajtunk végig, majd kartácszápor árasztott el minket. Súlyosan megsebesültem. Eszméletemet döcögő parasztszekéren nyertem vissza. A szekér hosszú út után tábori kórházzá átalakított épület előtt állt meg. Felvittek a második emelet egyik kórtermébe, ekkor tudtam meg, hogy hadifogságba jutottam. Anna a kórház egyik önkéntes ápolónője német nyelven tudatta velem, hogy a lövés a boka felett csontot tört, de szerencsére a lábfejet nem szakította le: közölte azt is, hogy Rosztov orvos vérmérgezéstől tart, ezért a lábfej amputálását szükségesnek tartja.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.