
Berlin, szeptember hó.
Míg künn a keleti arcvonalon tízmilliók csatája folyik, itt a Grűnewald legfrissebben vágott sétányán, Berlin legújabb utcácskájának végén vadonatúj hatalmas műteremben már a győzelem emlékművet faragják. Százméter magas diadalkapu domborműveit, kétszáz méternél hosszabb reliefsorozatot csupa gigászi kétemeletes alakokkal. El sem készült még ez a műterem egészen, rögtönzött fenyődorong kerítéssel félnyersen adatta át Hitler saját ajándékaként nagy szobrászának, Brekernek. Itt csak fele-nagyságban készülnek a minták. A kétszeres-háromszoros életnagyságú gipszóriásokat aztán különleges kocsikkal szállítják át a közeli Herberstrasse még nagyobb műtermébe. Ott történik a végső felnagyítás, a gránitba faragott gigászok tenyerében ott már kényelmesen elalhatnánk, ha valamilyen szerkezettel föl tudnánk kapaszkodni hozzájuk.
A régi császári Németország is vágyott a mamutméretek után. A müncheni Bavaria-szobor feje szabályszerű toronyszoba, ahova a dómtornyok garádicsaival vetekedő csigalépcsőn jutsz fel, a koblenzi Rajnaszögletben álló császárszobor bronzlovának magasraemelt első patája alól a legnagyobb esőben, harmadmagaddal szárazról nézheted a túlparti citadellán felsistergő tűzijátékot. Oláh György: Alkotók fölszabadulása részletei…












