Bary József: A tiszaeszlári bűnper

Leírás

Tiszaeszlár!

Magyarországon egy emberöltőn át ha e szót valaki véletlenül kimondta, mindenkinek — aki azt akarta, hogy felvilágosodott, művelt embernek tartsák — kötelessége volt pirulva és szégyenkezve másra terelni a szót s a tiszaeszlári perről, mint a magyarság nagy szégyenéről, hallgatni és másokra is hallgatást parancsolni.

Nemcsak elfogult antiszemitának kiáltottak ki, hanem egyenesen tudatlannak, elmaradottnak bélyegeztek meg mindenkit, aki nem osztotta a véleményt, hogy az a puszta tény, hogy a tiszaeszlári bűnper megindulhatott, a XIX. század szégyene s ezt a szégyenfoltot minden magyar hazafinak kötelessége elrejteni, eltakarni.

Arról az örök rejtélyről, ami az eltűnt Solymosi Eszter sorsára borult, nem volt szabad többé beszélni.

Az ország politikai és gazdasági érdeke kívánta, hogy a tiszaeszlári per úgy végződjék, ahogyan végződött s hogy arról, ami történt és ahogyan történt, többé szó ne essék, ha pedig véletlenül szó esik, azt az antiszemita mozgalom szüleményének s az e mozgalom hullámaitól érintett magyar igazságszolgáltatás sajnálatos botlásának tüntessék fel.

Az ország politikai és gazdasági életében óriási szellemi és pénzhatalmával az utolsó évtizedek alatt nagy súlyra és jelentőségre emelkedett zsidóság óhajára és érdekében történt ez így.

A tiszaeszlári per körüli ferdítéseknek a köztudatba vitelére s megrögzítésére a zsidóság elsősorban a csaknem kizárólag kezében levő napisajtót használta fel, de ezenfelül segítségül hívta korának egyik legélesebb elméjű emberét: Eötvös Károlyt, aki azután megrendelésre megírta „A nagy per“ című regényét, ami a szépirodalom számára kétségtelenül érték, ámde a történetíró számára nem jelenthet többet, mint bármely szépírónak akármelyik történelmi tárgyú regénye.

Úgy vélem, a tiszaeszlári per már a történelem távlatába került s így ma már az ország politikai és gazdasági érdeke sem vallja többé kárát, ha végét vetem az évtizedek óta folyó történelemhamisításnak, szembeszállók azokkal a tudatos ferdítésekkel, amelyeknek célja és sikeres eredménye a közvélemény félrevezetése volt s a késői kor történetírója számára megvilágítom azt az utat, amelyen keresztül eljut a történeti igazsághoz.

Hiszem, hogy ezzel a rágalmak és gyanúsítások özönével szemben a késő utókor elé is tisztán állíthatom azt a nevet, amelyet a félrevezetett világsajtó egykor így emlegetett:

„egy bíró, aki szégyenbe borította századának szellemét“.