Leírás
„Az Úr útján.
Emmánuel: Velünk az Úr!
„És Emmánuelnek fogják hívni, amit így értelmeznek: Velünk az Isten.” Mt. 1, 23.
Talán valamennyi díszítő jelző közül, amellyel az eljövendő Messiást már az Ószövetség prófétái ékesítették, legkifejezőbb, legemberibb s legtartalmasabb ez az egyszerűségében is oly sokatmondó elnevezés: „Emmánuel”. A „Velünk az Isten” mint név! Mint messiási megjelölés! A Messiás eljövetelének célja s egész csodálatossága ebben rejlik s ebben fejeződik ki. Abban, hogy általa „velünk van az Isten”.
Velünk? Hiszen az Isten mindenütt jelen van s így az látszólag nem jelent semmi újat, amit a Messiás közeledése e tekintetben nekünk hozhat. Jobban velünk lesz-e az Isten általa? Közelebb száll-e le hozzánk s közelebb emel-e fel magához minket? Hogyan értendő mindez?
S mégis: az Úr maga az, aki a próféta által, majd az angyal által így nevezteti magát. Az ő kedvenc önelnevezése ez az „Emmánuel”. Kell tehát, hogy ennek a megjelölési módnak valami igen mély s neki igen kedves tartalma legyen, hogy benne valami egészen különleges emberközelség és emberekkel való együttlét érvényesüljön.
I.
S való igaz: amint a megtestesülés maga az Isten velünklétének egészen különleges, újszerű módja volt, úgy az Oltáriszentség is ennek a közeledésnek s velünk-lakásnak a legmerészebben isteni s legtitokzatosabban emberi betetőzése.
A hivő katolikus belép a templom ajtaján — apró falusi istenháza legyen az, vagy káprázatos, márványerdős, aranyos székesegyház, mindegy! — abban a pillanatban, hogy szeme az örökmécsessel jelzett csendes kis tabernákulumra tapad, ha tudja a katekizmust, térdreomlik s mellét érintve ámulásba esik a csodán, amely — emberi fülnek bár hallhatatlanul — itt zúg és zajlik előttünk az oltár szekrényében: a „Velünk az Úr” csodáján!
S ha olyankor jön, amikor éppen szentmise van s az orgona elhallgat s a ministráns csengetése s a pap térdreborulása jelzi, hogy most történik meg a nagy földreszállás, az átlényegülés, a malachiási s golgotai áldozat megújítása: a hivő katolikus egyszerre úgy érzi, hogy ő itt most a Kálvárián jár, ahol megint csak különösképpen „Velünk van az Úr”. Az Agykoponyák-hegyének lehellete lengi körül s a világtörténet legmegrázóbb drámája: Isten vérének hullása a világ üdvéért, ismétlődik meg misztikus jelképességben az oltár fehér gyolcsa felett…
S ha aztán a hivő maga is odalép az áldozati lakomához s az ő ajkára is ráhelyezi felszentelt kéz a Szentek Szentjét, a látszólag csak fehér kis „Kenyeret”, az oltár s a hit Titkát, akkor valami mélységesen sejtelmes ujjongás szaggatja meg s füröszti meg a hivő lelkét! A gondolat, hogy ő most a csillagvilágok alkotóját, örök ítéletek roppant fejedelmét s egyben a legszeretetreméltóbb vendéget fogadja! Hogy most Krisztus maga borul oda a vállára, a keblére, nyúl a hóna alá, teszi rá kezét az ő szívére, eteti s itatja öntestével, önvérével! Hogy Isten maga az, aki most magába lehelte őt és egybeforrott vele…
Támolyogva az ámulattól, a boldog kitüntetettség érzésétől, a reszkető imádatnak felolvadásától az édes bizalmasságban, megy vissza helyére a hivő s lép ki azután ismét az utca szürke, titoktalan kövezetére, a mindennapiság prózai, semmitmondó kis foglalkozásai közé. De szívében ott hordja a roppant Erőt, a boldog Titkot!
Ő ma más levegőt szívott, ma más világokat látott, benne ma igazibb élet tüzei villantak fel, vele ma fontosabb dolgok estek, mint aminőt egy egész törpe embervilágnak minden történelme, politikája, államvezetése, üzleti fontoskodása, anyagi és gyomorproblémái jelentenek: hangyák tülekedései, liliputi nagyzolók apró és bizarr komolykodásai mind együttvéve…
Ó, mi is ez az egész világ, ez a naiv és törpe és hernyónyi világ, ahhoz a csillogó, szikrázó, új égbolthoz, ahhoz a dimenziókkal nem mérhető, isteni ragyogásé másik világhoz képest, amely az Oltáriszentség csodás légköreiben villámlik meg és tárul ki nekünk?
Úgyhogy csak az fáj és izgat benne, hogy nem tudjuk elég tágra tárni előtte szemünket, vakondok-elménk és szűkre nőtt szívünk szegényes kicsinységét…
Eucharisztia! Emmánuel! Súlyos, mázsás, tartalommal roskadozó szavak!
Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben természetesen nem érti az érzékek karámjában végleg megrekedt ember. Mi az? Micsoda érthetetlen és értelmetlen beszéd! Krisztus: egy darab kenyér színében? Néhány csöpp bor alakjában? Mi célja lenne ennek? Mi magyarázata? Mi a rendeltetése? Képtelenség!
El az oltárokkal! — kiáltotta a hitszakadás, és törve-zúzva hordta ki a tabernákulumokat, miseruhákat és oltárfelszereléseket az utcákra, a templom előtti terekre. Máglyára rakta, elégette valamennyit. Mire való az oltár? Az oltár üres és a tabernákulum titka babona… Nem értették meg a legszebbet, amit a kereszténység a hívek számára tartogat; amit 15 század elragadtatott áhítata legfőbb kincsként őrzött s vett körül dómépítéssel, szobrászattal, ötvösséggel, a festészet, a liturgia, a zene és a meditáció minden révült extázisával…
El az oltárokkal! — kiáltja ma is a bolsevizmus, a szabadgondolat, a harcos hitetlenség minden fajtája. Fel akarja szabadítani az embereket — mitől? A legnagyobb kincstől! A leggazdagabb hagyatéktól! A boldogság legbővebben patakzó reményétől!”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.